zúgók, fenyvesek, vadvizek,
szeressetek,
kőről-kőre ugrasd patak
ha gúnnyal is, a nevemet.
Holnap megyek,
visszajövök-é, nem tudom,
ne szégyelld és sohse tagadd meg
erdei út, a lábnyomom.
Ki jön velem?
Úgy akarok elmenni, megrakódva,
tőletek-kincsesen.
Ez legyen búcsu-indulóm,
hangos zene,
hogy a csalódás hangjait
túlharsogjam vele.
Mért hogy az ember visszatér?
Boldog tavalya visszavonja,
de hova hullt emléke-hamva,
mi szél törölte le, mi szél?
Lelkem, ezt úgy hívják: csalódás,
léted tápláló-eleme,
mi volna, ha te nem csalódnál?
járj-kelj, csalódj, hiszen tudod már:
aki csalódik, nyer vele -
majd eljő rád is egyszer a
sohsemcsalódás hidege.
Köszönd meg, ami van s ha fáj is
hogy mindennek más arca lett,
nyitott szemmel fogadd az újat
és a régit remegje húnyt szemed,
míg majd a kettő keveredve, váltva,
kibékít, mert az újban is felötlött
a réginek egy-egy rokon vonása -
ládd, az avar is évről-évre újul,
friss sárgulással újul, színesebb lesz,
emlékedbe új emlék belejátszik:
az új, a régi, az egyik, a másik,
keverve több és egyre kedvesebb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése