Kassák Lajos: Mozdulatlanul az időben

Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig

akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben

s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel

mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem

hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam              

nagy fekete szemeid és a mozdulatokat

melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke

nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled

aki a jó és rossz fölé emelted életem

s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.