hogy elvitorlázol és vonulsz
a hallgatag sziklák között,
suhanva az erdőn át bizakodva,
köszöntenek a párák, a lombok,
a páfrányok lebegve,
a füvek földre hajolva,
amint a puha homályból
kiválik karcsú alakod,
és elúszik ringva csöndesen
a lomhán áramló vizen,
valami belső ragyogás,
rendíthetetlen nyugalom
fénykoszorúja homlokodon,
nem is értem, honnan ered
ez az ünnepélyes furulyaszó,
honnan ez a permetező tűz,
bódító virágillat, ez a
váratlan, ujjongó öröm,
mindehhez nékem mi közöm?
és mégis, tagadhatatlan,
erre vágytam én is, öntudatlan
álmaimban, hánykolódva,
hogy csapzott testünkből,
az elkerülhetetlen pusztulásból
valami, és te elindultál bátran,
mint aki túlvilági szózat
csalogató hangját követi,
álmodozva és tántorogva,
imbolyogsz tovább figyelve
apró moccanásra, az éjben
fölhangzó, tétova zokogásra,
és a halált újabb megfutamodásra
kényszerítik a te elnehezülő lépteid.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése