Jónás Tamás: Anyu, utoljára

Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom. 

Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon. 

Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen, 

de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem. 

Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét, 

maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd. 

Féltem, hogy valami sutaságot mondok. 

A halottak is ilyen szégyenlős bolondok? 

A kezét, amikor megcsókoltam, féltem, 

mert valami rémületet láttam utána a szemében. 

Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet, 

hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek. 

Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd. 

Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét. 

Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab. 

Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad. 

Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok. 

Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok. 

Most már nem maga miatt mondom, de hát 

engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát. 

S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám. 

Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.