Szóra bírni most nem szeretnélek,
csak a csend sátrában ülni véled.
Hallgatásainkba takarózva,
a szemünk egymáshoz igazodna.
2015. június 6., szombat
Baka István: Csak a szavak
Csak a szavak már nem maradt más
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad
testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér
csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol
a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között
jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek
csak a szavak csak a szavak
a tó szavában úszom én hol
a hínár mondata tapad
testemre és a mélybe húzna
de hát az is csak szó a mély
nevezz meg és a név a szó majd
kiszabadulva partot ér
csak a szavak már nem maradt más
nem táplál a kenyér s a bor
lélek vagyok ki test-koloncát
hurcolva folyton megbotol
a semmi és a lét közötti
küszöbben bár ez a küszöb
szó maga is csak és riadtan
tévelygek a szavak között
jó volna lenni még talán de
mit is tegyek ha nem lehet
a szótáradba írj be s néha
lapozz föl engem és leszek
Pál Zoltán: Mondj igent
Tudnál-e csendesen hozzám bújni,
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?
Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?
Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
hogy megsimogathassam a lelkedet?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?
Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?
Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?
Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?
Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?
Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Esténként kedvesen átölelni,
Hallgatni a madarak énekét,
S megcsodálni a fényt s a naplementét?
Tudnál-e esőben is nevetni,
Egy szúrós fenyőfát megölelni,
Élvezni a pillangók táncát,
S átélni két ember valós nászát?
Tudnál-e táncolni a gyönyörtől,
Könnyezve sírni az örömtől,
S kitárni felém a szívedet,
hogy megsimogathassam a lelkedet?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e egy szempárból olvasni,
S benne a csillagot meglátni,
Egy érintéseddel átadni,
Mit szavakkal nem tudsz elmondani?
Tudnál-e koldusnak kenyeret adni,
Alamizsnát, ha kell elfogadni,
Tárgyat s pénzt eszköznek tekinteni,
S a földet ajkaddal érinteni?
Tudnál-e virágot nem letépni,
Színét és illatát megérezni,
Szirmait boldogan megcsókolni,
S beteg állatot megsimogatni?
Mondj igent, s akkor talán a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
Tudnál-e dalt hallani viharban,
Melegedni szivárvány sugárban,
Meghallani csendben a szív szavát,
S átélni a teremtést, mint egyetlen csodát?
Tudnál-e hallgatni, ha nem kérdeznek,
Nem sírni akkor, ha elfelednek,
Köszönni, ha nem köszönnek,
S tanulni abból ha megköveznek?
Tudnál e sötétben fényt keresni,
Szavak és tárgyak nélkül szeretni,
Legyőzni izzó tűz parazsát,
Szeretni engem, Istent, és bárki mást?
Mondj igent, s akkor talán, a boldogság egyszer majd rád talál...
Életed gyönyör lesz, s csodás újjászületés a halál.
2015. június 4., csütörtök
Juhász Gyula: Trianon
Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
Hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?
Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.
Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!
2015. június 3., szerda
Komáromi János: Jó éjszakát!
Az éj terítsen sátrat
reszkető álmod fölé
s fonjon meleg takarót
nyugtalan tested köré.
Szelíd csillagok
vigyázzanak rád,
suttogják helyettem
"Szebb és jobb éjszakát!"
Túrmezei Erzsébet: Ha te nem lennél
Ha Te nem lennél, két riadt kezemből
kihullatnám az életem,
mint céljavesztett, hitvány semmiséget.
Ha Te nem lennél, meghalna az élet,
meghalnának a színek énnekem.
Déli verőn is dideregve fáznék,
hiszen Te vagy tündöklő napvilágom.
S bár tündérkertek ösvényein járnék,
elepednék, mint kopár pusztaságon.
Rettentő rommá összeomlana
énbennem minden, ami szent és drága:
lelkem elrejtett végtelen világa.
Szertehullana a harmónia,
sóhajokká lennének a dalok
és sikoltássá minden énekem:
hisz mindenem vagy, Uram énnekem.
2015. június 1., hétfő
B. Tomos Hajnal: Mementó
Elmentél nem tudni
milyen utakon,
miféle egekbe –
ki sejtheti
csontod pora
milyen füvekben
növekszik?
De néha kiválsz
a vak térből
s legtisztább hangomon
megszólalsz.
Harsányi György: A Pilisszentkereszti Szurdokban
Völgyet átívelő sok kis fahíd alatt
Sziklás vén medrében fürge patak halad.
Több nyelven beszélő kedves Dera patak
Szívemből örülök, hogy megláthattalak.
Hangod hol csilingel, hol gyermekként kacag,
S zeng, hogyha sziklához ütöd, csapod magad.
Ide-oda nézek, vízesés dübörög,
Millió buborék, fényes habfüggönyök.
Hol nem hallod tőle a saját szavadat,
Máskor meg hirtelen halottnéma marad.
Olyan ez a patak, mint az ember lelke:
Élet és elmúlás hangjaival telve.
De a Dera hangja mindig kristálytiszta,
Összhangért a lelkem oda vágyik vissza!
Sziklás vén medrében fürge patak halad.
Több nyelven beszélő kedves Dera patak
Szívemből örülök, hogy megláthattalak.
Hangod hol csilingel, hol gyermekként kacag,
S zeng, hogyha sziklához ütöd, csapod magad.
Ide-oda nézek, vízesés dübörög,
Millió buborék, fényes habfüggönyök.
Hol nem hallod tőle a saját szavadat,
Máskor meg hirtelen halottnéma marad.
Olyan ez a patak, mint az ember lelke:
Élet és elmúlás hangjaival telve.
De a Dera hangja mindig kristálytiszta,
Összhangért a lelkem oda vágyik vissza!
Julia Hartwig: Van egy olyan tér
Van egy olyan tér Velencében. A külvárosban. Messze
a Szent Márkon és a Sóhajok Hídján át áramló tömegtől. Egy
homokszínű tér.
Egészen a pompás barokk templom ajtajáig táncot jár
rajta a szél, széttépett újságlapokat dobál. A tér üres és meleg a
naptól. Kopár, mintha pestis haladt volna át rajta. Belefeledkezett
a csendjébe és magányába.
Ott mégis él valaki. Egy műhely nyitott pincéjéből egy kö-
tényes férfi bújik elő, hogy egy aranyozott faangyalkát tegyen ki a
napra.
Dabi István ford.
a Szent Márkon és a Sóhajok Hídján át áramló tömegtől. Egy
homokszínű tér.
Egészen a pompás barokk templom ajtajáig táncot jár
rajta a szél, széttépett újságlapokat dobál. A tér üres és meleg a
naptól. Kopár, mintha pestis haladt volna át rajta. Belefeledkezett
a csendjébe és magányába.
Ott mégis él valaki. Egy műhely nyitott pincéjéből egy kö-
tényes férfi bújik elő, hogy egy aranyozott faangyalkát tegyen ki a
napra.
Dabi István ford.
Túrmezei Erzsébet: Te és az Isten
Elfriede Mörlin után németből
Hatalmad van elereszteni Istent,
de arra nincs, hogy ő is eleresszen.
Hatalmadban van gyűlölni az Istent,
de nem tilthatod meg, hogy Ő szeressen.
Jézus Krisztus ellen szabadon dönthetsz.
Ő a Golgotán döntött temelletted.
Igét, egyházat messze elkerülhetsz:
ige, egyház mindig téged keresnek.
Magad választhatod az utat, célt is,
vezetésének mégse vethetsz gátat.
Tagadhatod hatalmát is, létét is:
nem vethesz gátat Isten uralmának.
Hatalmad van elereszteni Istent,
de arra nincs, hogy ő is eleresszen.
Hatalmadban van gyűlölni az Istent,
de nem tilthatod meg, hogy Ő szeressen.
Jézus Krisztus ellen szabadon dönthetsz.
Ő a Golgotán döntött temelletted.
Igét, egyházat messze elkerülhetsz:
ige, egyház mindig téged keresnek.
Magad választhatod az utat, célt is,
vezetésének mégse vethetsz gátat.
Tagadhatod hatalmát is, létét is:
nem vethesz gátat Isten uralmának.
B. Huszta Irén: Szent-György-napi ima
Talán végleg elment az idei tél
Így Szent György nap szép reggelén,
Mikor a Szeretet-isten ontja rád
Ezernyilú, mégis gyógyító sugarát;
Szirmok százai lágyan illatoznak
A lassan hűlő, elnyúlt alkonyatnak.
Adj most az embernek, Jóuram, látást,
Hogy megláthassa a tavaszi szántást,
Mert ma már csak szeme és tárcája van…
Kérlek, adj tisztánlátást nekünk Uram,
S adj jó magot, mit a földbe vethetünk,
Ha szorgosan megmunkálta két kezünk.
Van ugyan fülünk, de olómmal tapasztva.
Nem jut be rajta a csermely zsongása,
Méhzöngés, madárdal, s a jaj-kiáltás…
A lélek hangjára sincsen ma hallás.
Hát még a te szavad, Teremtőm, Uram!
Az milyen végtelen hallhatatlan!
Ha mégis akad egy-egy elvetemült,
Ki semmit nem harácsol, semmit se gyűjt,
És szétosztja mindazt, amit teremt,
Azt gyorsan bezárják, mint elmebeteget,
Pedig csak fiad tanítását követi.
Töviskorona s megfeszítés jár neki.
Nem is tudom, mit kérhetnék most, Uram.
Talán vakságot – hogy a mát ne láthassam.
Vakon és némán viseljem a gyalázatot,
Mi megront eget-földet. – Máris zokog… –
Beszennyez mident, amihez csak ér.
Iszamlós sár marad, s ragacsos vér.
De mégis kérek inkább, ha lehet,
Reményt, hogy létezik valahol felelet,
Valahol mélyen, legbelül talán
Mégiscsak él egy csepp jóság, mely után
Vágyakozik lelkem, s eseng e dal.
Adj hitet végtelen jóságoddal…
Így Szent György nap szép reggelén,
Mikor a Szeretet-isten ontja rád
Ezernyilú, mégis gyógyító sugarát;
Szirmok százai lágyan illatoznak
A lassan hűlő, elnyúlt alkonyatnak.
Adj most az embernek, Jóuram, látást,
Hogy megláthassa a tavaszi szántást,
Mert ma már csak szeme és tárcája van…
Kérlek, adj tisztánlátást nekünk Uram,
S adj jó magot, mit a földbe vethetünk,
Ha szorgosan megmunkálta két kezünk.
Van ugyan fülünk, de olómmal tapasztva.
Nem jut be rajta a csermely zsongása,
Méhzöngés, madárdal, s a jaj-kiáltás…
A lélek hangjára sincsen ma hallás.
Hát még a te szavad, Teremtőm, Uram!
Az milyen végtelen hallhatatlan!
Ha mégis akad egy-egy elvetemült,
Ki semmit nem harácsol, semmit se gyűjt,
És szétosztja mindazt, amit teremt,
Azt gyorsan bezárják, mint elmebeteget,
Pedig csak fiad tanítását követi.
Töviskorona s megfeszítés jár neki.
Nem is tudom, mit kérhetnék most, Uram.
Talán vakságot – hogy a mát ne láthassam.
Vakon és némán viseljem a gyalázatot,
Mi megront eget-földet. – Máris zokog… –
Beszennyez mident, amihez csak ér.
Iszamlós sár marad, s ragacsos vér.
De mégis kérek inkább, ha lehet,
Reményt, hogy létezik valahol felelet,
Valahol mélyen, legbelül talán
Mégiscsak él egy csepp jóság, mely után
Vágyakozik lelkem, s eseng e dal.
Adj hitet végtelen jóságoddal…
2015. május 30., szombat
Imre Flóra: Stanzák
Hogy megmártóztam fájdalmas szemedben,
szélcsend alatt, tűzkristály ég alatt,
a pusztulás zöldeskék lángja lettem,
s a csendmadár mögülem elmaradt.
Hiába védtem, kétségbeesetten
taszítva el becéző szavadat,
hiába védtem - Mit is? Jaj, ki tudja?
Jutottam villámmarta keskeny útra.
Sodródom, mint a fűzfalevél az árban,
s a parton lesnek esti farkasok,
szaggattatásban lettél kínra társam,
sohase nézünk ugyanegy napot.
Rőt angyalt látok, akit félve vártam
minden izmom köt, mégis indulok.
Jaj, ki taníthat meg engem dalolni?
Légy átkozott! Nélküled nem bírom ki.
Kénlángok futnak tagjaimba széjjel,
Izzó üvegmassza gondolatom,
Amit hittem vagy tudtam, száll a széllel:
szemed - a csontvelőmig áthatón -
Krétai nap fényével lázas éjjel,
Ó jaj, többé már nem tagadhatom.
A mindenség kapuja ajkad íve,
Eressz be rajta. Szomjazom sok éve.
szélcsend alatt, tűzkristály ég alatt,
a pusztulás zöldeskék lángja lettem,
s a csendmadár mögülem elmaradt.
Hiába védtem, kétségbeesetten
taszítva el becéző szavadat,
hiába védtem - Mit is? Jaj, ki tudja?
Jutottam villámmarta keskeny útra.
Sodródom, mint a fűzfalevél az árban,
s a parton lesnek esti farkasok,
szaggattatásban lettél kínra társam,
sohase nézünk ugyanegy napot.
Rőt angyalt látok, akit félve vártam
minden izmom köt, mégis indulok.
Jaj, ki taníthat meg engem dalolni?
Légy átkozott! Nélküled nem bírom ki.
Kénlángok futnak tagjaimba széjjel,
Izzó üvegmassza gondolatom,
Amit hittem vagy tudtam, száll a széllel:
szemed - a csontvelőmig áthatón -
Krétai nap fényével lázas éjjel,
Ó jaj, többé már nem tagadhatom.
A mindenség kapuja ajkad íve,
Eressz be rajta. Szomjazom sok éve.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)