Reményik Sándor: Minden jól van

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termő magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.

Vallom veled, hogy minden, minden jól van,
Bár gályapadhoz láncolt rab vagyok
A végtelenbe lendülő hajóban.
Vallom veled, hogy minden, minden jól van.
Akkor is, ha én nem érzem, nem látom, -
Hogy minden egész, - minden összefügg,
És rab-voltomban van a szabadságom,
Erőm az erőtelenségben,
A betegségemben a gyógyulásom.
A rossz is, amit gonosz szándék nélkül,
A vétek is, amit itt elkövettem,
Kristállyá érik messze valahol:
Vallom, lélekben, testben megtörötten.
Vallom, vallom veled mindezeket,
Mert szépek és mert lehetetlenek, -
S szeretném lehajtani fejemet
Világfeletti gondolataid
Kőszikláira, mint puha párnákra...

Hallod, hallod? igent mormol reá
S áment dörög a tenger orgonája.

Rainer Maria Rilke: Altató

Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Rainer Maria Rilke: Szerelmes dal

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.

De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.

Kosztolányi Dezső fordítása

Rainer Maria Rilke: Áldozat

Ó, mióta ismerlek, hogy árad
testem s benne hogy virul a csont;
frissebb lettem, járásom sudárabb,
mert te vársz ma rám: ki vagy te, mondd?

Nézd, hogy újulok, mindent feledtem,
mint levél, lehullt, mi régi volt.
S csillagként ragyog fel majd felettem
a mosoly, mely rajtad bujdokolt.

S mindaz, gyermekéveim ködébül,
mely mint víz ragyog s még névtelen,
rólad kap nevet, az oltár épül,
rajta izzó hajzatod sötétül
s melled fénylik, mint az értelem.

Radnóti Miklós fordítása

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rámragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár
még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem
ez illatot, e fényt, e nagy zenét,
e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés… tavasz!

Cseri Kálmán: Magától terem a föld...

" Magától terem a föld... érett magot a kalászban." (Mk 4,26-29)

A hagyomány szerint ezen a napon szokták elkezdeni az aratást. A következő hetekben kerül tető alá egész évi kenyerünk. Meg szoktuk-e köszönni Istennek a kenyeret? A miatyánk szavaival néha kérjük, de tudjuk-e, mennyire az ő kegyelmétől függ az, hogy legyen termés, és abból jusson kenyér mindenkinek? S tudjuk-e, hogy az emberi önzés miatt mégsem így történik?

Egyre többen vannak, akik vetés nélkül akarnak aratni, sőt már aratni sem akarnak, csak a kenyeret követelik az asztalukra. Amiért mások megdolgoztak, ők azt csak élvezni akarják. Isten az ilyen élősködő magatartást nagyon elítéli. Ezek az emberek azok, akik mindennek csak az előnyét akarják élvezni, de áldozatot nem vállalnak, csak jogaikat emlegetik, de kötelességüket elhanyagolják. Holott minket Isten arra teremtett, hogy új értékeket hozzunk létre, s azok egy részével másokat segítsünk, sáfárkodjunk.

S közben ne feledjük, hogy minden Isten kegyelmének az ajándéka! Ha van vetőmag, van hova elvetni, van erőnk a munkához, csoda, hogy a magból kalász lesz, ha abban sok mag van, abból kenyeret lehet sütni - ez mind nem magától értetődő, ahogyan Jézus mai példázatunkban meggyőzően szemlélteti is.

Ugyanez érvényes a lelkiekre. Nem magától értetődő, hogy miközben mi hagytuk ott Istent, ő jött utánunk, pedig nem neki van szüksége ránk, hanem nekünk rá. Úgy gondoskodott üdvösségünkről, hogy azért mi semmit nem tettünk. Csoda, hogy ha belehull az ige magja egy ember szívébe, megváltozik a gondolkozása és jelleme, és olyan gyümölcsöket fog teremni, mint az önzetlen szeretet, türelem, jóság. És mindez magától, mint a gabona is. Magától a kegyelmes Istentől. Legyen áldott az ő neve! Mi pedig ne tulajdonítsunk magunknak semmit abból, amiért egyedül őt magasztalhatjuk!

Forrás: Cseri Kálmán igehirdetései és gondolatai /Facebook 

Kassák Lajos: Az igazság kerülgetése

Üzenet legyen ez a vers, kedvesem

szívem üzenete és agyvelőm üzenete

érzéseim és gondolataim virágkosara

amelyet íme átnyújtok ezen a vasárnap délelőttön

tavaszi vasárnap délelőtt, vidáman

és karom egyetlen merész lendületével.                  

Idáig jutottam, oh, kedvesem, lásd

tavaszban az őszülő férfi, ha megőrül

őrültebb a kamasz legénynél, aki

maga is volt egyszer, de akkor ostobán

húsztól az ötvenig úgy futott át az esztendők hídján

mint, aki közben se élni, se halni nem ér rá.

Most igazán itt vagyok nálad és úgy érzem

el sem megyek többé, nem izgat már a világ izgalma

elég vagyok magamnak és te is éppen elég vagy nekem.

Maholnap ősz hajunkban néhány fekete szállal

s öreg szívünkben harcok és szerelmek gyönge

emlékfoszlányaival úgy bolyongunk majd

a zajló város uccáin, mint két jólnevelt gyermek

mint Isten fehér bárányai, akik, ha szólnak is

füvek jóságát s az idők derűjét bégetik.

Horváth Imre: Villog mindörökre

Ügyelj nagyon minden kis mozdulatodra.
A pillanat az időbe faragja:
ha virágot törsz, időtlen töröd le -
s mit megvillogtatsz, villog mindörökre.

Horváth Imre: Ha elveszíti kedvesét

A rámából eltűnt a kép.
Kihullt? Ellopták? Egyremegy.
Ha elveszíti kedvesét,
minden ráma csak gyászkeret.

Márai Sándor

Nagy cselekedetre szántad el magad. Elhatároztad, hogy kimondod azt, amit megismertél. Világgá akarod kiáltani életed titkos, legbensőbb meggyőződését. Odaállsz az emberek elé és így határoztál - kimondod, végre az igazat. Vállalod a harcot, eldobod gúnyád, házad, otthonod. Igen, elszántad magad, hogy minden következménnyel világ elé állsz és kimondod az igazat.
Mindez nagyon szép. Ez az ember dolga a földön, ez igazi feladata. Csak egyről ne feledkezz meg soha: a világ rettenetes torzító tükör is. Olyan, mint azok a görbe tükrök a panoptikumban, melyek a magas embert törpének, a kövéret keszeg éhenkórásznak mutatják. Nem számíthatsz arra, hogy akad egyetlen ember is a világban, aki szavad, cselekedeted pontosan úgy érti majd meg, úgy fogja fel és magyarázza, ahogyan te elgondoltad. Mindig csak te tudod, mit akartál igazán; a világ mindig annyit ért és lát csak szándékodból, amit az emberi értelem rejtélyes torzító tükre felfog és visszatükröz. Ezért ne jajongj soha: "Nem értettek meg! Milyen gonoszak!" Mindig csak ezt mondjad: "Én ezt és ezt akarom, de a világ így és így értette." Mert ez az igazság.

Horváth Imre: Megőrzik-e?

Lábam nyomát megőrzik-e a sziklák?

...Ki lent táncol a homokban mezítláb,

tapsol, mert a lába nyomot hagyott.

Nem látja, hogy kaján szél kavarog.

Parancs János: Embléma

Nem azt mondjuk, amit gondolunk.
Nem azt tesszük, amit szeretnénk.
Mint a domesztikált vadállatok,
remegő inakkal, vérbeborult szemmel
hajbókolunk, olvadozunk.
Ilyenek vagyunk. Hízlaljuk a bajt,
a nyomorúságot, a gonoszságot.
Lessük gazdáink minden óhajtását.
Dicsérjük az agyalágyult vartyogást,
a selypegő gügyögést, a víziló-
termetű táncos lomha piruettjeit.
Szempillantásra nevetünk, tapsikolunk.

Horváth Imre: Fény és árnyék

Az egyik fény, a másik árnyék. Nézem:
mind a kettő elfér egy falevelén.

Egyed Emese: Hajnalének

(Már hajnal lesz, a csillagok
ébresztenek.

Indulnom kell és még alig
öleltelek.

Lebír a fény, lebír a zaj
s a félelem.

Oly messze vagy:
és nincs is visszaút.
Vagy nem lelem.)

                    *

Hová mehetnék? hozzád igyekeztem.
Tüzes folyókon csak feléd eveztem.
Vihar sodort, vak álmok suta szárnya
röpített, jöttem már halálra válva,
életre szánva, úgy kerestelek;
már réges-régen dédelgettelek,
s akárhogy fürkészek kék távolokba,
nem bukkansz fel, árnyam akár bolyongva,
akár lehullva szólít neveden. Ne űzz el, révem,
szigetem.

                    *

Ha hátrálni lehetne,
lassan elmúlnék tőled.
Szemem még rád függesztve,
hangod figyelném, arcodat,
már egyre messzebb, egyre józanabbul.
Áldás maradjon nappalaidon.
Békesség áldja éjszakáidat.
El kell búcsúzni évszak fordulóján.

                    *

Karomban tartalak.

                    *

Gonosz a vers, a csöndje is
félrevezet.
Pihensz tavánál, korsaját
magad elé teszed.
Fátylat von szemed elé és
zsibbasztja válladat,
alakot ád a képzelődés
ködeinek; seregben szállanak
madarai magányodon keresztül.
Ködök foszlanak,
lelked belerendül.

És jó a vers: elhiteti
az álmot is.
Kell vágyakoznod képei után.
Kell várnod is.
Légy reménységgel: nappalok
és éjszakák
megannyi ága verdesi
az ablakát!
Kinyitja, csak míg
rád tekint.
Hogy sírj, hogy bizakodj megint.

                    *

Végtére közelebb hajolt a csönd.
Váratlan ösvények futottak szerte.
Nem úgy volt semmi, ahogy kitervelte
emberi agy vagy szív, szigorú titkok
arányai alakították sorsod
s a szavak, mint a megriadt madárraj
odébb költöztek. Ágak halk nyugalma
ring benned is pár áldott pillanatra.
Nem űzlek. Nem követlek. Nem

                    *

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
A gyöngeséget palástolni kéne,
a csönd elé, pogány oltár elébe
bukva várni, amíg elmúlik tőlünk.
Jó napok jöttek, álmodoztam rólad,
felékesítettem verses hajómat,
sodortattam magam szavak vizével,
vezéreltettem vágy könnyes szelével

szeretlek, bár ez ki nem mondható.
Megvagy-e még?
Képed nézegetem.
Kék erek hálója a kezemen.
Lehetetlenség fut a versen át,
nézek egy arcot, messzi mosolyát,
homlokát, állát,
pillantása fényét.
Visszanyerni a magány békességét

                    *

jaj, nem lehet,
s ha lehet, nem igazság,
s ha kelepcébe estünk, jól van úgy.
Tévedés volt a félszavak varázsa.
Rongyos a vágy arany-ezüst palástja,
de bolondság volt nádhoz bízni mégis,
egy tévedés elképzelt teljessége
mint vizek fodra jár át

                    *

Át- meg átjár a kétely:
hová tartok,
kit zavartam meg, ki varázsol engem,
vonz és taszít -
hogy idegen helyemben,
s otthon vagyok nemlétező mezőkön;
nem öleltelek s ölelésed őrzöm,
nem bántalak,
nem irigylem a párod,
fogadd el versemmel áldott világod.

                    *

Forog szívem

Nem fájdítottad szívem, nem
fájdítottad.

Csak mint a hős a tüzet:
közelebb loptad.

Szétosztottál és egemtől
eloldottál.

Lobogok életednél,
holtomnál.)

Bruno Saenz Andrade: Vallásos

Egyedül vagyok, úgy szeretem. A sötétben,

valaki névtelent keresek.

Ha a hangom egyesül az Igével,

és majd együtt szövik

a zenét...

Ha a hangok

ragaszkodnak egymáshoz...

Találkozom a tárgyakkal,

ujjheggyel megérintem azokat.

A kezünk nem olyan mint az iránytű.

Egyedül vagyok, így szeretem.

Már nem elég a dolgok változó megformálása.

Éppen csak ujjheggyel érintve azokat,

valaki névtelent keresek. Magamnak.

Ő hív engem.

Dabi István fordítása