Szabolcsi Erzsébet: Őszidő

Hűs őszi reggel... 

Felhőbe takart álmot 

altat a lélek.

Takács Zsuzsa: Ők és én

Nem akarok olyan lenni, mint ők.
Ők tudják ezt, megbántva néznek rám.
A méz lecsöppen a kockás terítőre.
– Kelj fel az asztaltól! – kiabál apám.
Aztán visszahív és én leülök,
szótlanul esszük végig a reggelit.
Később elfelejti, hogy kiabált.
– Te engem folytatsz! – mondja, és átölel.
Magányos diófa áll az udvarunkban.
Olyan akarok lenni, mint ez a diófa.

Makay Ida: Az el nem égő nyárban

Eszelős szenvedély kutat
a rejtő időmélyben,
mindszenti ködben, késő ősz-
sárban.
Temető múltban,
káprázat jövőben.
De évszakon túl velem leszel
az aranykori nyárban,
abban a halhatatlan tájban,
a sosem nyugvó
Nap alatt,
az el nem égő Nyárban.

Bozók Ferenc: Szonett a miértről?

Magát a lét okát ti értitek?
Eső itat szelíd virágokat,
a Nap nevel fiút, leányokat,
e kék planéta mégis oly rideg.

A borzas űr nekem nagyon hideg.
Nyakig cipzározom magányomat.
Vajon ki fejti meg talányodat?
Gyötört szívem vajon ki érti meg?

Miért van oly sok egybeépülés?
Miért van annyi szálra szétesés?
Miért van annyi össze, s annyi szét?

Ha én sem értem önmagam, ki ért?
Miért a létezés, miért a Lét?
Miért a sok miért? Miért? Miért?

Oláh András: Ami meg van írva

Miért Jézus vérét
Szomjazza a tömeg?
Pilátus nem értette.
Állt az árkádok alatt
Összehúzott szemmel figyelve
A vadul üvöltözőket.
Ördögi terve, hogy koncul
Dobja a Tanítót a csőcseléknek,
Bevált. Mégis kétség mardosta,
Hogy jól döntött-e:
"Mártírt csinálunk a
názáretiből,
a legendák pedig olykor
veszélyesebbek, mint a fegyver.-
De főtisztjének cinikus válasza
Némiképp megnyugtatta:
"Csak bevégezzük,
ami meg van írva.-
...ami meg van írva... -csengett
vissza fülében a mondat,
s a derűs eget fürkészve
végül ő is felnevetett.

Fekete István

" Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember, az ütést is meg a simogatást is."

Gál Sándor: A köszönet

a világ eledele
amit elém tettél
a világ itala
amit ide hoztál
a világ jó íze
amit nekem adtál
szerelem szépség
és hogy megmaradtál
vagy és itt vagy
érinthető közelben
fű fa virág s falomb
ha a szélben lebben
hűsen árad a csend
és fénylik
szavak mondatok sorsok
torlódnak benne
a létezés megsűrűsödik
s mintha lenne
a mindenségnek
már külön sodra
amely visszahozza
a már-megtörténtet
élet és halál közötti tér
kettős végzet
az emlékek emlékei
visszatérnek
tüzek világok
ma is bennünk lobognak
s úgy voltak
hogy most is vannak
a láthatatlan és felfoghatatlan
tudás éke
napra az est
borul rá erre az egészre
amit elém tettél
amit nekem adtál
ételt és italt
világok jó ízét
s hogy a szerelemben
nekem megmaradtál

Parancs János: Állóképek

Mihez kezdenék nélküled?
Ugyanolyan társtalan lennék,
ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
mint voltam nyolc éven át,
egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
hiába menekülnék, beborítana a tűz,
körüllengnének az őrület sárga virágai.

                       *

A többi lány is gyönyörű:
a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
el-elmerengve nézem őket,
a magánosokat s a tüzes szeretőket.
Némelyikük szebb, mint te vagy;
közöttük kedvesebb is biztos akad.
Egyetlen reményem mégis te vagy.
Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
Közeledben leomlanak a gyász
nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
S hiába kényszerít majd térdre a halál:
melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
bennünket már nem pusztíthat el egészen;
e boldog évszak örökre megmarad!

                       *

Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
a csontokat hasogatja:
csikorognak a forgók, az izületek.
Hullafoltos felhők a fejünk felett.
Rángat és lökdös bennünket a szél;
előttünk a kietlen, nyirkos éj:
megpihenni nem lehet.
Innen csak menekülni lehet.
Rozsdabarna levelek
halomrahányva bűzlenek.
Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
a pusztulás elhaló hörgései,
rémítenek a lélek örvényei.
Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
s a hideg verejtéktől csapzottan
reszketek tüzes karodban.
Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
te vérszopó, gyapjas önkívület.
Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.

Szekeres Mária: Éjszakai árnyak

Szólítasz most, Uram?
sűrű felhőben arcom ázik,
homály és ugráló démontánc
között homlokom támasztom
tenyerembe.
szemem a tárgyak szegletén
keres támaszt,
s érzem, igen érzem tekinteted
mely nem ereszt a mélybe,
de vezet önmagam örvényei felett.
együtt nézzük mélységeimet,
s valahol békéd pihen bennem
s a tárgyakon.
Megfoghatatlan Mindig Való,
Lélek, Élet, életem!
üres magam árnyakkal tele
melyek fényedtől
szertefoszlanak s mégis
újra belém hullanak,
érintéstelen.

Utassy József: Irgalmatlanul

Köd van,
hatalmas.

Fuldokolnak
az utcai lámpák.

Dakota indián
fénysátoruk alatt
dideregtet december,
vacogtat.

Egyik cigarettáról
a másikra gyújtok,
szítom parazsukat,
füstölök kegyetlenül.

Deres a fű,
hóharmatos az utca.

Éjfél van.

Homlokomon
a tűnődés tengertánca,
meg a töprengésé.

Negyvennyolc éves leszek
márciusban:
negyvennyolc éves.

És nincs hitem,
emberek!

Nagy szemeim
kirakatából
kilopták a fényt,
a derűt,
száműzték még a
könnyeimet is –

csak a só ragyog,
csak a só,
csak a só kristálya
izzik irgalmatlanul.

Nem hiszek semmiben.

Sem istenben,
sem államban
nem hiszek többé!

Törvényt is
csak egyet tisztelek:
az örök elmúlásét.

A lüktető idő
mellkasában tombol,
hánytorog a szívem,
amíg hánytoroghat.

Arjen Duinker: A kő virágzik

A kő virágzik.
A kő, amely nem tud virágozni,
hogy virágzik az a kő.

Hajtásai sokszínűek.
Mint mikor a hold a felhőre ragyog,
Mint a szemed, kedvesem,
és meleg.
Színes, mint vidám gondolatok,
Sokszínű, mint a láthatárig hullámzó hullámok.

Hogy virágzik a kő,
Hogy virágzik az a kő, amely nem tud virágozni...

Olyan az illata, mint a könnyet űző szélnek,
Magától értetődőség-illata van,
Vérillata,
Sültgesztenye- és
utcai nyüzsgés-illata.
Mint amikor szabadon látsz és érzel,
olyan az illata,
és sokszínű pillangót igéz.

Így virágzik a kő
A kő, amely nem tud virágozni.
Visszatérek,
Visszatérek, kedvesem, elviszem neked egy hajtását.

Daróczi Anikó fordítása

Kosztolányi Dezső: Szeretet

Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek."

Takács Zsuzsa: Erről a levélről többet nem esett szó

Kedves Szüleim,
hosszas töprengés után,
szomorú szívvel írom e levelet!
Este a nővéremmel megint összekaptunk,
ezúttal sajnos meg is pofozott.
Tudjátok ti is, mennyire erős.
Én nem hallgattam aztán a kérlelésre,
erre a tényre nincs bocsánat.
Bántotta, persze, az ügy, szerintem,
elkezdett félni, hogy mi lesz.
Arra a következtetésre kényszerültem,
hogy nem nevelődhetünk ezentúl együtt.
Nekem létszükséglet az itthoni környezet,
ő viszont, mint többször említette,
szívesen menne kollégiumba is.
Kérlek titeket, hogy intézzétek el!
Hétvégeken mindig hazajöhetne,
hétközben fölváltva mi látogatnánk.
És éppúgy szeretnénk, ahogyan eddig is.

Füle Lajos: Ha csendben lennél

Ha csendben lennél... Lenne rá okod,
tán felfigyelnél, mint a pásztorok.
Ők hallottak és láttak, mert lehet
az éjszakában angyaléneket
hallani, csak a lélek csendje kell
hozzá, mikor nem ember énekel,
mikor felülről jön az üzenet,
mikor VALAKI nyitja füledet,
s az Ég, a Föld, a LÉLEK, az anyag
beszélni kezd mind, vagy visszhangot ad.
Ha csendben lennél, szinte hallanád
a molekulák termikus zaját,
sőt hallanál- a földi zaj helyett -
égi Igét és angyaléneket,
szívig elérőt és csodálatost,
s véget nem érő ünnep jönne most!

Áprily Lajos: Őszi muzsika

genciána




Galonya felett most a szél
az erdő lelkét rázza-rázza.
Suhogásában megremeg
a vadászház borona-váza.

Aranypénzét a megrohant,
riadó bükk jajgatva szórja.
A csapkodott, habos patak
piros levelek úsztatója.

Hisztériás harkály sikolt –
Jaj, ha a nyárba visszaszállna…
Az üszkös csonkfenyők között
a szélcsapástól hull a málna.

A dorongúton a vihar
eszelős pásztorlányt daloltat.
A szomszéd málnavész körül
bozontos medve szimatolgat.

Egyszer a sors odasodor.
Valami vár, talán a végem.
A békesség, borona-ház,
patakparti remeteségem.

A könyveket elhullatom,
egy lesz velem, Antigoné tán.
Írt szépségből csak ő marad
a havasi külön planétán.

A napjaim vasárnapok,
magam a lázas, régi gyermek.
A bükkökön nyestet lesek
s örülök mohának s epernek.

Ha vendég jön, vendégeim
pásztorgyerek s esztena-lánya.
Rétemnek sok virága lesz,
nekem csak egy: a genciána.

Ritkul a csokra s elmarad,
síró madár a házra röppen.
Kék-szajkótollas kalapom
megvizesül az őszi ködben.

Hűlő ködökből hó ered,
kék hóteteje lesz a háznak.
Csereklye-tűz. A farkasok
az Istenszéken orgonáznak.