2017. szeptember 27., szerda

Phil Cooke




„Hinnem kell, hogy Isten kezében tartja a dolgokat, de ha mindig válaszokat követelek, azzal az ő szerepét akarom átvenni. Elhatároztam, hogy hátralépek, és hagyom, hogy Isten legyen Isten, én pedig én legyek.”

Bényei József: Köszönöm

Megköszönöm ezt az esőt is,
arcom fürdeni belemártom.
Köszönöm a levélneszezést
feketetörzsű körtefákon.

Köszönöm, hogy holnap is nap lesz,
s reggel talán felébredek még.
Köszönöm a hajnali csöndet,
s a mályvaszínű naplementét,

kudarcok, harcok buktatóit,
edző tüzét a szenvedésnek,
zászlót, könnyet, fejfát és bölcsőt,
ami csak volt. És azt, hogy élek.

Takács Zsuzsa: Elejtett tálca












Maradjon minden változatlan!
Vízsugárként a konyha kövén szét-
törnek a metszett poharak.

Nem bírom tovább! A füstködből
az utca végén, ahogy a megolvasztott
ólomból a lánynak, kiválik

a vágyott figura, kirajzolódik
alakod. Bejössz a háború és az orosz
invázió sebeit őrző házba,

ahol az életem telik.
Meglátlak hirtelen, és látásodba
belehal szívem.

David Garrett - Albinoni - Adagio

Csorba Győző: Belül ég

Elásni nem elég vízbe hajítani sem
szétszedni szálkákra darabkákra kevés
agyonmorzsolni vagy bármi más
efféle módon
megszabadulni tőlük nem elég
mivelhogy vízen át földszagon át
agyonmorzsolt csöpp szálkákon darabkákon át
még mindig orrunkba szivárog egy-egy ismerős
illat ami fontos volt valaha

Csak a tűz . . .

Csak a tűz ha lobog
az lehet rajtuk úr

És nemcsak a valódi tűz mikor izzó ágakból és gallyakból
följebbre csap a láng fejünknél
mutatva szemünknek hogy hamu lesz
amit markoltunk kevéssel előbb

Nemcsak ez a tűz
az a másik is
aminek lángja sincs
parazsa sincs
aminek forrósága van csak
ezer fokon
ami csak belül perzsel
belül ég
már-már alighogy elviselhetően

Takács Zsuzsa: Bizonyos emlékek

Ajtót nyitsz a rövid csöngetésre.
Egy rozsdavörös őz kér menedéket.
Az ingoványban rejtőzött eddig,
panaszolja. Simogatod selymes,

puha szőrét – s ez érthető, hiszen
tél van. Rövid bőgését hallatja közben.
Szív mélyéig ható pillantásából
félénkség sugárzik. Megtéveszt

szelídsége, beereszted, de féktelen
természete a bezártságot nehezen

viseli. Törni-zúzni kezd, majd
géped elé ül és verset ír.

David Garrett - Viva La Vida

Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli










Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Takács Zsuzsa: A szürke ballonos álom újra kísértett

A szürke ballonos álom újra kísértett.
Egy vendéglő sarokasztalánál veled
ültem, aztán másokhoz telepedtem,
de a táskámat nálad hagytam. Időközben
késő este lett, és mire visszajöttem,
már nem voltál sehol. Egyedül maradtam
a hodályszerű étteremben, gépzene szólt,
táskám ott hevert a fehér abroszon,
mint magányos test egy damasztlepedőn.
A ruhatárban a pincérek aludtak. Egyetlen
kabát lógott a fogason, a tied. A mogorva
ruhatáros azt adta oda, túl bő és hosszú volt,
elveszetten botladoztam benne.

Takács Zsuzsa: Föl, álomra!

A tőled született versek sorát
itt megszakítom. Az altató hatott.
Föl, álomra! Álom nélküliségre inkább,

hiszen éjszaka van. Holnap is leszel,
jóllehet, nem nekem. Ámbár, ne tegyek úgy,
mintha azt hinném, lehetsz, nélkülem.

Könyörögj, hogy emlékezzek rád!
Ki is volt, Úristen, melyik?
A véremen hullámzott, mint egy

operetten, át. Föl, álomra!
Álom nélküliségre inkább. Engedjük
járni-kelni az agyunkba költözöttet.

2017. szeptember 26., kedd

Sebestény-Jáger Orsolya: Asztali áldás




Tőled e titkokkal átszőtt kosaram,
benne a kenyérnek csöndje van.
Jelenléted tudjam - ennyit adj -
és minden kenyérnek íze Te vagy.

Pilinszky János: Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,
a tétova és gyöngéd utakat,
a fájdalom és véletlen közös
betűvetését, hosszú-hosszú rajzait –
halott köveken, élő arcokon –

elnézem őket, mielőtt
a feledést kiérdemelném.

Takács Zsuzsa: A Vak Remény gyöngülése

Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel,
kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet.
Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten, vagy
valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan nem vezet
visszaút haza. Egy kristálygömb közepét. Egy éjjeli
menedékhelyet, ahol épp agyonütnek valakit.
Ismerje el, hogy reménykedése ostoba volt.
Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín, akárcsak
ő maga. Szerettem volna vérig sérteni,
mert annyi évtizeden keresztül áltatott.
Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam,
mivel a túlélésben van valami visszataszító.
Remegett és sápadt a mobil a kezemben,
annyira keményen beszéltem vele.
Te rohadt állat! – kiabálta a Hangom,
s a szememből közben hulltak az önsajnálat
könnyei. Szabadkozott, hogy nem ér rá.
Naponta százával érkeznek az enyémhez
hasonló segélyhívások hozzá, mondta.
És hogy az összeomlás szélén áll maga is.

Takács Zsuzsa: Sötét tervek










Mesélik, hogy nem nagyon örült nekem,
amikor hároméves volt Mari
és én gyanútlan újszülött,
megpróbált a köszörűsnek eladni.
A zsírpapír, amibe majdnem belecsomagolt
a köszörűs, állítólag, olyan zizegős volt,
hogy bejött a zajra anyám, és közbelépett.
Az én sorsomra nem térek ki itt,
csak sajnálom szegény, szerencsétlen Marit,
halálba kergetné a bűntudat szerintem,
ha sikerült volna eladnia engem.

2017. szeptember 24., vasárnap

Hollósy Tóth Klára: Amíg képes




A mindenségben minden
míg képes, addig őriz,
harangszót a szél,
fák a rájuk hullt havat,
az ég, a föld
a nap tündöklését,
- téged én, míg élek,
addig tartalak...

Bozzay Margit: Csak...

Csak keresünk. Mindig... mindig... egyre...
Valamit...
Valakit...
Magunk sem tudjuk, hogy mit, talán,

Csak kinyujtjuk vágyva a kezünk
Remegve...
Félve...
Valami szép, szomorú csoda után...

Csak várunk... Várunk... egyre várunk...
Könnyesen...
Kitartón...
S az ifjúságunk közben elszalad,

Csak nézünk. Nézünk... messze nézünk
S előttünk...
Mögöttünk...
Semmi... semmi... semmi sem marad....

(1920)

Bozzay Margit: Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...




Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó szivárvány ég és föld között,
Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,
Utolsó angyal az életed fölött...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,
Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,
Utolsó rózsa, amit életedre hullatsz...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki nem volt sohase még,
Utolsó, akire elborultan nézel,
Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki tűzesőt permetez le rád,
Utolsó, aki szédülten repül veled az égig,
Utolsó... akire... lezuhan a szád...