Szimeonov Todor : Titok
Csillogó felszín…
Feszültsége óvón zár
egész világot.
Szimeonov Todor : Mindenség
Változó világ...
De lesz időm megérteni...
Örökké nézem...
Változó világ...
De lesz időm megérteni...
Örökké nézem...
2017. október 15., vasárnap
2017. október 14., szombat
2017. október 13., péntek
Kántor Péter: [Szívemből szőtt fonálon…]
…pókként saját szívünkből
magunk köré fonjuk tanyánkat.
W. S.
Szívemből szőtt fonálon
lógok, mint pókfonálon,
himbál egy éber álom.
Nézlek, pókot fonálon,
szívedből szőtt fonálon
himbál egy éber álom.
magunk köré fonjuk tanyánkat.
W. S.
Szívemből szőtt fonálon
lógok, mint pókfonálon,
himbál egy éber álom.
Nézlek, pókot fonálon,
szívedből szőtt fonálon
himbál egy éber álom.
Kiss Benedek: Isten csavargója
Ahogy
kutyám
elcsavarog,
Istenem,
én gyarló
csámborgód vagyok.
Nappalok,
éjszakák
bozótosában
kajtathatsz,
kutathatsz,
járhatsz utánam.
Magamat
megvallom
mindenkinek,
csaholjanak
vagy
nevessenek.
Ám a Te ítéletedet várom.
A Te csavargód vagyok én,
hatalmas Isten,
e csillag-bozót-világon.
kutyám
elcsavarog,
Istenem,
én gyarló
csámborgód vagyok.
Nappalok,
éjszakák
bozótosában
kajtathatsz,
kutathatsz,
járhatsz utánam.
Magamat
megvallom
mindenkinek,
csaholjanak
vagy
nevessenek.
Ám a Te ítéletedet várom.
A Te csavargód vagyok én,
hatalmas Isten,
e csillag-bozót-világon.
Bényei József: Végrendelet
A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
Ne engedd a virágokat sírni.
Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,
az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,
a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,
csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.
Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,
vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.
Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.
Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
Buda Ferenc: Szürkeszemű
Szürkeszemű szelid este
ereszkedik a szívemre.
Szürkeszemű szelid éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgysem bánod,
úgysem voltam, csak barátod.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek.
Akarom, hát elfeledlek.
Elfeledlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt;
de szíveden fehér hó volt.
Fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen.
Nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó.
Kántor Péter: Egy szép májusi napon
Egy szép májusi napon Micimackót is utoléri a felelősség.
Utoléri, és bekopogtat hozzá kockás felöltőben.
Micimackó, szól, mért etted ki a csuporból a mézet?
A mézet, amit Fülesnek vittél szülinapjára a csuporban.
És örökvidám Micimackó is megöregszik.
Vétkeztem, feleli, a test örömei vittek kárhozatba.
Mint mindnyájunkat, jó embereket, bólint a vendég.
És elmegy, és Malackához is bekopogtat.
Szép májusi nap van, és Malacka kinn fekszik a nyugágyban.
Orrára csúszott napszemüvegében mondhatni sziesztázik.
És bekopogtat hozzá a kockás felöltő, és így szól:
Malacka, sajnáltad az elefántveremre a kukoricát?
És Malackából elfut a rózsaszín, és mekegő kecske hangján válaszol:
Mi mindnyájan bűnözünk kicsit, mi halandók.
Persze, mi jó emberek, bólint gyorsan a vendég.
És elmegy, és örökvidám Malacka is megöregszik.
És közben Füles mit sem sejtve legeli bogáncsait,
Kanga etetné Zsebibabát, az örök csecsemőt,
és Tigris vadul ugrál körülöttük, és csukamájolajat kér.
És közben közeledik hozzájuk is – kockás felöltőben –
az öregség, meg a bűnbánat.
Utoléri, és bekopogtat hozzá kockás felöltőben.
Micimackó, szól, mért etted ki a csuporból a mézet?
A mézet, amit Fülesnek vittél szülinapjára a csuporban.
És örökvidám Micimackó is megöregszik.
Vétkeztem, feleli, a test örömei vittek kárhozatba.
Mint mindnyájunkat, jó embereket, bólint a vendég.
És elmegy, és Malackához is bekopogtat.
Szép májusi nap van, és Malacka kinn fekszik a nyugágyban.
Orrára csúszott napszemüvegében mondhatni sziesztázik.
És bekopogtat hozzá a kockás felöltő, és így szól:
Malacka, sajnáltad az elefántveremre a kukoricát?
És Malackából elfut a rózsaszín, és mekegő kecske hangján válaszol:
Mi mindnyájan bűnözünk kicsit, mi halandók.
Persze, mi jó emberek, bólint gyorsan a vendég.
És elmegy, és örökvidám Malacka is megöregszik.
És közben Füles mit sem sejtve legeli bogáncsait,
Kanga etetné Zsebibabát, az örök csecsemőt,
és Tigris vadul ugrál körülöttük, és csukamájolajat kér.
És közben közeledik hozzájuk is – kockás felöltőben –
az öregség, meg a bűnbánat.
Kántor Péter: A hang udvarában
És vannak mindig olyan percek, órák,
olyan idő- s lélekjárási zónák,
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa,
s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne,
hiszen nem bűnöző, akinek szörnyű terhe
nem engedheti, hogy a fejét fölemelje.
És mégis, mégis, mintha térdepelne.
És közben hallja: körben énekelnek,
s nincs eleje, vége az énekeknek,
s nincs szövege se, kottája se tán.
Egy összeszokott kórus… vagy a szél?
sziszeg, csikorog, suttog. Énekelnek.
Mintha tojásból, recsegve kikelnek
a hangok; dúrban, mollban kerepelnek,
s mind egyről: hogy a cefre hogyan erjed.
Arról, hogy ráncosodnak, rohadnak az almák,
s hogy ki-ki maga hámozza és lengeti a skalpját –
ezek a mi zászlóink, nézd csak: barna, szőke,
fekete, vörös, hosszú, rövid, őszes…
De mintha kevés volna e széptevés mára,
mintha nem volna a skalpoknak ára,
csak fújja őket, fújja a szél, fújja.
Save Our Souls – hallod? – és S. O. S. újra.
*
Rátalálok-e még a helyes útra?
A fű benőtte és a hó befútta.
Virrasztó szellemléptek jártak arra, s járnak.
Vagy mint a medve, ki téli álmát alussza,
fülét betömi, szemét, száját becsukja,
elmém és érzékeim hibernálva
várjak, amíg megvirrad e világnak?
És csak nem jön, és csak nem jön a másnap!
olyan idő- s lélekjárási zónák,
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa,
s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne,
hiszen nem bűnöző, akinek szörnyű terhe
nem engedheti, hogy a fejét fölemelje.
És mégis, mégis, mintha térdepelne.
És közben hallja: körben énekelnek,
s nincs eleje, vége az énekeknek,
s nincs szövege se, kottája se tán.
Egy összeszokott kórus… vagy a szél?
sziszeg, csikorog, suttog. Énekelnek.
Mintha tojásból, recsegve kikelnek
a hangok; dúrban, mollban kerepelnek,
s mind egyről: hogy a cefre hogyan erjed.
Arról, hogy ráncosodnak, rohadnak az almák,
s hogy ki-ki maga hámozza és lengeti a skalpját –
ezek a mi zászlóink, nézd csak: barna, szőke,
fekete, vörös, hosszú, rövid, őszes…
De mintha kevés volna e széptevés mára,
mintha nem volna a skalpoknak ára,
csak fújja őket, fújja a szél, fújja.
Save Our Souls – hallod? – és S. O. S. újra.
*
Rátalálok-e még a helyes útra?
A fű benőtte és a hó befútta.
Virrasztó szellemléptek jártak arra, s járnak.
Vagy mint a medve, ki téli álmát alussza,
fülét betömi, szemét, száját becsukja,
elmém és érzékeim hibernálva
várjak, amíg megvirrad e világnak?
És csak nem jön, és csak nem jön a másnap!
2017. október 12., csütörtök
Fazekas József: Mindig
mindig mindig
érezlek bajban
mindig mindig
addig akarom
tudni hogy élsz
amíg nem metsz
ketté a félsz
szeretlek óvlak
szóval és tettel
szeretlek nappal
szeretlek éjjel
élettől halálig
földtől az égig
ne kérdezz semmit
ne mondjál semmit
mindig féltelek
mindig szeretlek
veled elbírom
e súlyos életet
Kökény Éva: Didergők
Láttam őket!
A bokrok sűrűjében szeretet-közelségben megbúvó
fázó madárkákat, a csicsergőket.
Láttam őket!
Az utcán élőket, a szenvedőket, az előkelő éttermek előtt
ázó-fázó rongyos didergőket.
Láttam őket!
A szívükből játszó, jobb sorsra érdemes utcazenészeket,
a dermedt újjal gitárt pengetőket!
Láttam őket!
A szívteleneket, a közömbösen arra menőket.
Kiknek vágya nem a szeretet éltető ereje,
kik békétlenül acsarkodnak,
kiket nem érdekli utcán fázó embertársa
akinek nincs semmije, és nincs hova mennie.
Láttam őket!
a jólelkeket, kik madaraknak magot szórnak,
az önzetleneket, kik a rongyos szegényeknek
– kikben szenvedő Krisztust látnak –
ételt, ruhát adnak jobb sorsukért hálaképpen –
apostolok utódainak nevezem őket.
Rump Tímea: A táncos
Árnyékos sziluett vándorol az égen
Arca takarásban, s gyönyörűbb, mint régen.
Mozdulatlan bája béklyózza a lelket
Kitáncol ma éjjel, minden fájó terhet.
Ellibben a függöny, mély bordó a pompa
Színpadokon nincsen, se erkölcs, se norma.
Tüllös játékszerként pörög-forog állva
Megtelt páholyoknak ürességét várva.
Elringat a dallam minden rezdülése
Kecses marionett táncra perdülése.
Szaggatott sóhajok könnyű mozdulatba
Kilyukadt cipellők árván a sarokba.
Hölgyek urak kedve immár az egekben
Hipnotikus műsor, örökké veretlen.
El is száll az este, tovatűnnek vágyak
Legördül a textil, s letörnek a szárnyak.
Karinthy Frigyes: Vezeklés, emelt fővel
A kéj lecsapó mennykövénél
Amit láttam, nem volt mennyország,
– Uram, mutasd meg újra orcád;
Tévedtem, ennyi az egész.
Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
Mellet ki ver, kezet ki tördel?
Én ebben a büzhödt gödörben
Téged kerestelek, tudod jól.
Kinek Legelső Látomása
Nyíló gyermekszememben égett:
A pokol fenekén is téged,
Nem ezt a hitvány ördögöt.
Én azt hittem, veled csatázom,
Mint egykor Jákob a hegyen:
Én vagy te – ámen, úgy legyen!
Akárki győz, győzött az isten.
Én ezt a bordélyházi lármát
Ezer sivító torkon át
Mint égbezengő orgonát
Hallgattam tátott, mafla szájjal.
Amivel az ördög kinált,
Ezért ittam a trágyaléből
És a boszorkányok öléből,
Mint aki szentelt bort iszik.
Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
S könnyes szemembe, a pimasz,
De most egy áruló grimasz
Az álarcot letépte róla.
Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
Eremből ugró vért eresztett?!
És én mint mennyei keresztet
Cipeltem őt a hátamon!
Megállj csak – hát ez nem te voltál?
Hová jutottam, istenem!
Hisz őket én nem ismerem,
Nem ér a játszma – kezdjük újra!
Hatot vetett, vakot vetett
Sorsom ez alvilági kockán –
Sebaj, még bírja a lapockám!
Nem gilt, ha az ördög kever!
Testvér vedd el, keverd meg újra
A zölden izzó vaspohárt:
Énnékem a sátán nem árt,
Az én sorsom isten lehet csak.
Napisten, ordító Valóság,
Új Ádám tántorog eléd,
Mint visszakullogó cseléd,
Ki méhedből szakadt el egykor.
Ki elcsavargott Édenedből
S Lillith sötét szemébe nézett
És megvakult s most puszta kézzel
Tapogatja a kék eget.
Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
Hangot, mely nem halált okád.
Mutasd meg éltető okát
Az illatos barackvirágnak.
Erdőben fát, erdőt a fában
S erdő mélyén, kit elhagyott,
A szép, csukottszemű, halott,
Mosolygó, édes, édes Évát.
Amit láttam, nem volt mennyország,
– Uram, mutasd meg újra orcád;
Tévedtem, ennyi az egész.
Tévedtem – bűnt miért hazudjak?
Mellet ki ver, kezet ki tördel?
Én ebben a büzhödt gödörben
Téged kerestelek, tudod jól.
Kinek Legelső Látomása
Nyíló gyermekszememben égett:
A pokol fenekén is téged,
Nem ezt a hitvány ördögöt.
Én azt hittem, veled csatázom,
Mint egykor Jákob a hegyen:
Én vagy te – ámen, úgy legyen!
Akárki győz, győzött az isten.
Én ezt a bordélyházi lármát
Ezer sivító torkon át
Mint égbezengő orgonát
Hallgattam tátott, mafla szájjal.
Amivel az ördög kinált,
Ezért ittam a trágyaléből
És a boszorkányok öléből,
Mint aki szentelt bort iszik.
Tűrtem, hogy tátott számba köpjön
S könnyes szemembe, a pimasz,
De most egy áruló grimasz
Az álarcot letépte róla.
Hát ez volt, aki nyársrahúzott,
Eremből ugró vért eresztett?!
És én mint mennyei keresztet
Cipeltem őt a hátamon!
Megállj csak – hát ez nem te voltál?
Hová jutottam, istenem!
Hisz őket én nem ismerem,
Nem ér a játszma – kezdjük újra!
Hatot vetett, vakot vetett
Sorsom ez alvilági kockán –
Sebaj, még bírja a lapockám!
Nem gilt, ha az ördög kever!
Testvér vedd el, keverd meg újra
A zölden izzó vaspohárt:
Énnékem a sátán nem árt,
Az én sorsom isten lehet csak.
Napisten, ordító Valóság,
Új Ádám tántorog eléd,
Mint visszakullogó cseléd,
Ki méhedből szakadt el egykor.
Ki elcsavargott Édenedből
S Lillith sötét szemébe nézett
És megvakult s most puszta kézzel
Tapogatja a kék eget.
Mutass fényt, mely nem pörkölő tűz,
Hangot, mely nem halált okád.
Mutasd meg éltető okát
Az illatos barackvirágnak.
Erdőben fát, erdőt a fában
S erdő mélyén, kit elhagyott,
A szép, csukottszemű, halott,
Mosolygó, édes, édes Évát.
2017. október 11., szerda
Katzler Hilda: Farsangban
Amikor a lét minden dimenziója
a szeretet vásznára vetül,
amikor a tudatalatti ismerős
jeleket kódol a felejtés áramlataiba,
amikor a hazugság megszégyenül
a lélek labirintusaitól,
amikor a megbocsátás rádöbben
a lényegére,
amikor az emlékezet tükröt tart
a képmutatásnak,
és ezek nemcsak jelmezek,
akkor, csakis akkor higgy annak,
aki lecsókolja maszkodat…
és ha megfogja a kezed,
tudni fogod, a másik álarc mögött
ki lehet.
Anga Mária: Látomás
Nem változott semmi.
Kedves vagyok, szelíd, megértő.
Gyermeki képzelettel hiszem,
hogy az erdők kopjafáit mások is látják,
és tudják, védelmeznünk kell, mint ahogyan
az örökkévalót, mert áldást
kaphatunk általa mindhalálig.
De, amikor házam ajtaját kinyitom,
küszöböm a tenger . Megcsonkult
kontinensek sodródnak előttem,
nem találok sem kikötőt, sem hajót,
visszaléphetnék szobámba,
elképzelhetném, hogy délután van,
lámpát gyújtok és előveszek egy régi könyvet,
ami kedves nekem, vigasztaló és békét ad.
Kinyitottam házam ajtaját
és küszöböm a tenger,
elmerült kincseit nem látom,
nem dobja ki magából,
csak a halálra vált víziszonyt.
Talán azért van így,
mert a tenger idegvégződései
már nem bírják elviselni a kínt.
A radioaktív sebhelyek nem hegesednek.
Sodor, visz mindent magával a víz olyan reménytelenül,
mintha már az égitestek is földközelben,
ütközésre készen, a végítélet sötétségében ragyognának.
Visszalépek. Becsukom házam ajtaját.
Imádkozom, hogy emlékezetünk térjen végre vissza.
S minden megszületendő csecsemő sírását
imádságként fogadja az Isten, imádságként az életért.
Kedves vagyok, szelíd, megértő.
Gyermeki képzelettel hiszem,
hogy az erdők kopjafáit mások is látják,
és tudják, védelmeznünk kell, mint ahogyan
az örökkévalót, mert áldást
kaphatunk általa mindhalálig.
De, amikor házam ajtaját kinyitom,
küszöböm a tenger . Megcsonkult
kontinensek sodródnak előttem,
nem találok sem kikötőt, sem hajót,
visszaléphetnék szobámba,
elképzelhetném, hogy délután van,
lámpát gyújtok és előveszek egy régi könyvet,
ami kedves nekem, vigasztaló és békét ad.
Kinyitottam házam ajtaját
és küszöböm a tenger,
elmerült kincseit nem látom,
nem dobja ki magából,
csak a halálra vált víziszonyt.
Talán azért van így,
mert a tenger idegvégződései
már nem bírják elviselni a kínt.
A radioaktív sebhelyek nem hegesednek.
Sodor, visz mindent magával a víz olyan reménytelenül,
mintha már az égitestek is földközelben,
ütközésre készen, a végítélet sötétségében ragyognának.
Visszalépek. Becsukom házam ajtaját.
Imádkozom, hogy emlékezetünk térjen végre vissza.
S minden megszületendő csecsemő sírását
imádságként fogadja az Isten, imádságként az életért.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)