2017. december 6., szerda

Benedikt Dyrlich: Csend



Hosszú csend
éjszakánként, amikor senki sem
kopogtat, nem jön be
az ajtón vagy ablakon. Majd
egyedül ülök az asztalnál,
cigarettázom és számolom
a legyeket a falon, olykor kimegyek
az útra, de senkivel sem találkozom.

Mindenki alszik, csendben alszik
a tiszta ágyban. És annyira örülök,
hogy még nem aludtam el,
hogy hallom
a hosszú rövid csendet
magam körül.

Dabi István fordítása

Bella István: Nincs szebb

Úgy írtam én eddig a verset,
ahogy csak népmesék születnek.

A valót mondtam, s nem a világot,
a szelet, s nem a moccanó ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett
egy - ki tudja ki - és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól
bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó
forrósodik, sziszeg a kíntól.

- E meséket kell elfelednem,
hogy dallá magamat tehessem,

ifjúságom kell megtagadnom,
hogy fiatal s egyetlen maradjon,

mert várjon virág, vagy csak a föld,
nem mindegy, hogy mit örököl:

Csak, ami voltam, az leszek.
Nincs szebb és félelmetesebb.

2017. december 5., kedd

Kiss Benedek: Mindenek megköszönése











Nekem meg kell köszönnöm mindent,
mert magamban rég
elvesztem volna.
Pedig magam voltam mindig,
mint a falu bolondja.

Önfejű voltam. Édes szülőm
igéit nem sokáig hallgattam,
dacban égtem, Apámat meg
megtagadtam, bár – maga módján –
fájt a feje miattam.

Most a vizet is köszöntöm,
s köszönöm kenyerem, söröm, borom.
Köszönöm szívemet
s az érzéseket,
mikbe majd bele haltam egykoron.

Fájtam – voltam.
S örültem is.
Sőt sokat örvendeztem.
Megfeszült sok szép női álom és
kibomlott tenyeremben.

Köszönet, millió köszönet
a Mindenhatónak, ki így rendezte sorsom.
A génspirálok honnan futnak és
meddig érnek el
e nagy porondon?

Köszönet a hajnalnak, hogy ébreszt,
köszönet az estének, ha nyugalmat ad.
Köszönet minden élőnek,
hogy – néha –
boldognak hiszem magamat.

Rákos Sándor: Pasztell

Öreg varjú röpül hazafelé.
Szellő zizzen a villanyhuzalon.
Egyenesen száll föl az estebéd
füstje. Áll a malom.

Távoli mozdony füttye vérzik el
az égalja vörös mezőiben.
Az elalvó föld olyan halk ütem,
akár az én szivem.

Karomban jó nyugalmat ringatok.
Készítsd az éjt, csillagok mívese!
Söpörd félre az őszi bánatot –
ne érjen híre se!

Szekeres Mária: Mindennapok

Több síkon élek
szakadékok és hidak között
foghatatlan.
A síkok egymásba törnek,
átfedések, rések, rések…
Uram, ha zuhanok
tartsd felém kezed!
Magam vagyok a titok,
mit Rád nézve hurcolok.
Arcod néha felfeded,
hogy tisztuljanak a síkok.
Ó, oly rendezett akkor az ég!
Belém botlik a felismerés:
semmi voltom fényedben él csak,
a többi sötét, sötét.

Kis-Mezei Katalin: Ha tiszta a szívünk

Hittük, mi valóban erősek leszünk
őszinték, igazak, szépek
nem őröl szét hazugság és önzés
súlyos malomköve - a múló évek
mi nem hazudjuk szépnek a csúnyát
jónak a gonoszt, okosnak butát
mi nem mondjuk a láncra, hogy ékszer,
s az igazság gyémántját adjuk tovább.
Felnőttünk aztán, s hiába hitünk
erősebbek már az érvek
élni kell, dolgozni, nevelni gyermekünk
a szép szavak semmit sem érnek
csak belül vívjuk az utóvéd- harcokat
sok aljasság ellen a végső csatát
de karunk még erős, hitünk a régi:
ha tiszta a szívünk, nem törnek át!

Kántor Péter: Mindennap fény gyúl

Én úgy vagyok, hogy a hét minden napján
harminchat éve szokom és igyekszem
egy sose látott forgatókönyv alapján
helyt állni egy ismeretlen szerepben.

Magamat alakítom – ez a dolgom.
És elég élethűnek látszom a mezemben,
ahogy jövök-megyek, s csak mondom, mondom,
s kezd őszülni a hajam, észrevettem.

Egy kölyök forog maga körül – még, még! –
kitárt karral, sebesen, behunyt szemmel,
egy másik épp nyakon csapja a nénjét,
egy harmadik vödörből homokot mer.

Katonák, prédák, krédók követői,
mozdonyvezetők, pékek, gyertyaöntők,
hentesek, közgazdák, férfi és női
fodrászok, fizikusok, festők, költők!

Így játszunk, egyre játszunk, s nem tudom rég,
kikerekedik-e valami végül?
Mindez csak készülődés? Vagy csak emlék?
Mindennap fény gyúl, aztán elsötétül.

Végh Sándor: Barátom

Csak a csend beszél helyettem,
hullajtja feléd őszi titkait.
Leckeként futnak eléd napjaim,
- mosolyok bújnak benne némán-,
ajtók csikordulnak a sírás
arcán, szót váltunk, ha kell,
ha nem…hát nem baj…
Elmúlt élet zörren talpad
alatt, kopog sétáink nyomán
az ősz, tanuljuk a hangokat,
színeket varázsol elénk az ég,
- kósza idegenként lépünk elé-,
jégbedermedt ölelésekre
hintjük a szót, sivár magányok
futnak szét, ahogyan kinyitja
szemét újra a remény!

Wislawa Szymborska: Temetés

„ilyen hirtelen, ki gondolta volna”
„az idegek meg a cigaretta, figyelmeztettem”
„hát valahogy, köszönöm”
„csomagold ki a virágot”
„a bátyja is a szívével, biztosan családi”
„ezzel a szakállal soha meg nem ismertem volna”
„maga a hibás, mindig mindenbe beleavatkozott”
„annak az újnak kellene beszélnie, sehol sem látom”
„Kazik Varsóban, Tadek külföldön”
„csak te voltál okos, hogy elhoztad az esernyőt”
„és aztán, hogy a legtehetségesebb volt”
„átjáró szoba, Baśka nem egyezik bele”
„természetesen igaza volt, de ez még nem ok”
„az ajtó belakkozása, találd ki, mennyi”
„két tojássárgája, egy kiskanál cukor”
„nem az ő dolga, mi köze volt hozzá”
„csak kék és csak kis méretek”
„ötször, soha semmiféle válasz”
„legyen, hogy megtehettem volna, de te is”
„jó, hogy legalább neki megvolt ez az állása”
„no, nem tudom, talán rokonok”
„a pap kiköpött Belmondo”
„még nem jártam a temető e részében”
„egy hete álmodtam, valami belém hasított”
„nem csúnya a lánya”
„mindannyiunkra ez vár”
„adjatok össze a nevemben az özvegynek, oda kell érnem”
„latinul csak ünnepélyesebben hangzott”
„volt, elmúlt”
„viszontlátásra, hölgyem”
„beugorhatnánk egy sörre”
„hívj fel, elbeszélgetünk”
„a négyessel vagy a tizenkettessel”
„én erre”
„mi arra”

Dabi István fordítása

Bertók László: Elhinnéd-e?

Ha ők volnának az egészségesek,
a gátlástalanok, hazudozók,
az izompacsirták, henteslegények,
a nem pofázók, nem álmodozók,

ha az önjelölt fegyverhordozók,
a grafománok, a mindig beképzelt
úrifiúk, a profi seggnyalók,
a csak nyelvükben élő gyászvitézek,

ha ők, akik a tudott mindenséget
úgy ölelik, mint alkalmi lotyót,
akit útjukba fektetett a végzet,
hogy feledjenek mindent, ami volt,

ha ők, a jövőt elkupeckodók,
elhinnéd-e, hogy nem lesz végítélet?

2017. november 29., szerda

Weöres Sándor: Canzone












Feleségemnek

Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
      új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szivem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
      és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
      imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez buvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
      s nem mond itéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

*
David Garrett - Albinoni - Adagio

Lukáts Márta: A búzavirág imája




Ott nyílok a tikkasztó hőségben
az életutak mentén,
s nézem a mosolyt
a dolgozók lelkén,
akik meg-megállnak
izzadt homlokukat törölgetvén.
Ruhámat az
ég derűjéből szabtad,
s Te akartad, hogy ily
mezőnyíló maradjak.
Virágfészkemben
gyógyszereket tartok,
amit a betegeknek
jó szívvel osztogatok.
Nyíltan emelem föl fejem
s mondok köszönetet, Istenem,
hogy ily egyszerűnek
teremtetted létem,
s hogy társamul adtad
a pipacsot, szarkalábat,
akik segítenek viselni a nap hevét,
és megosztják velem
barátságuk melegét.
Tudom, eljön ismét
kegyelmi napod,
amikor újból egedbe olvadhatok.
Ámen​

Lukáts Márta: A szarkaláb imája









Otthonom nemcsak
a kalászos róna,
a dűlőutak mentén is
egyenesen állok,
s parlagnak, rétnek díszére válok.
Egyesek azt mondják,
csak közönséges gyom vagyok,
de Te, Uram, tudod,
mennyi gyógyírt tartogatok.
Egy-egy nemesebb rokonom
ott nyílik százféle színben
a kerti ágyásokon.
De én itt, a szabadban,
talpig lilában,
a búzavirág és margaréta
társaságában
Salamon minden pompáját
túlragyogom.
Ne vedd zokon,
hogy a szellőbe ezeket suttogom,
de mindezt Tőled tudom.
Ünnepí díszben hirdetem
remekül teremtett világod,
nagyságod és örökkévalóságod.
Ámen​

Pilinszky János: Kalandozás a tükörben

Szárnyas tükör volt,
földig ért.
Üvegből készült, mint az ablak.
De nem kertekre, háztetőkre nyílt.
Engedelmesen
azt tükrözte, mi elébe került,
mintha semmi nem lett volna mögötte.

A Kisfiú, ha fölemelte ujját,
a tükörben is fölemelkedett;
mindent apróra megismételt,
minden lépést,
minden mosolyt,
a legkisebb mozdulatot.

A Kisfiú egy este, mielőtt
elaludt volna, arra gondolt,
mi lenne, ha belépne a tükörbe,
ahogyan kilépünk egy ajtón,
kihajolunk reggel az ablakon.
Erre gondolt és elaludt.

De mégse.
Kikelt ágyából, s átosont az
üres szobába, a tükörhöz.
Szíve a tenyerében lüktetett.

Rátapasztotta kezét a tükörre.
Érezte az üveglap hidegét, s ime,
akár egy szárnyas üvegajtó, lassan
megnyílt előtte a tükör.
A kisfiú belépett a tükörbe.

Megérkezett Tükörországba.

A határmezsgyét puha fű takarta,
de csillagok helyett
színes lámpák függtek alá
a fekete magasból;
kékek, sárgák, lilák, mindenfajta színűek,
selymes fényt, ezerszínű félhomályt
vetve alá a mozdulatlan pázsit
füvekből szőtt hatalmas szőnyegére.

Mint az álomban, úgy indult el,
oly súlytalanul, lebegő léptekkel
a Kisfiú
Tükörországnak belseje felé.

Elsőnek egy faluba ért
A határban lovak legeltek,
és ők is, mint az álomban, miként
a papírsárkány a magasban,
oly lassan-hosszan
úsztak, kergetőztek,
súlytalanul fordulva meg
a zöld határ s a fenti lámpaerdő
gyöngyházfényű, félálom mezejében.

A helység aludt még. Az utcák
üresen álltak, és a házak,
mint elgurult építőkockák,
élettelenül szenderegtek
a néma kertek, bokrok alján,
a tintasötét diófák alatt.

Csupán egy faluszéli kunyhó
aprócska kertjében kapálgatott
egy öregasszony. Oly törődött,
hogy alig látszott ki a veteményes
indái és levelei közül.

A Kisfiú illően köszöntötte,
belépve a kertecske kapuján.
Az öregasszony fölemelkedett.
Haja hófehér keretében
arca, mint egy ezüstrámába foglalt,
finomra szabott tükör ragyogott.

„Jókor jössz, Kisfiú – mosolygott –,
látom, messziről érkezel,
Tükörország határán túlról, onnét,
hol nap világít, csillagok ragyognak.
Talán tudnál segíteni nekem,
fölvágni a télre való hasábfát.”
Azzal baltát nyomott kezébe,
s a ház mögé vezette.

A hasábok,
mint a papír, oly könnyedén
váltak ketté a Kisfiú
baltacsapásai alatt. Mivel
kis hősünk földi ereje,
akár egy óriásé, akkorának
bizonyult Tükörország elvarázsolt,
visszfénynél is súlytalanabb
félálom birodalmában.

„Köszönöm segítséged, Kisfiú
– hálálkodott az öregasszony. –
Jókor jöttél Tükörországba.
Királyunk leánykája nagybeteg.
Erőd talán megmentheti.”
És megmutatva a helyes utat,
ily szavakkal zárta beszédét:
„Ha jól kilépsz, hamarosan
megérkezel a palotába.
Sok-sok sikert és jó utat kivánok.”

A királyi vár minden földi
álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál,
mit színes ceruzával vagy akár
színes krétával megrajzolhatunk
papirosra, palatáblára.

Gyönyörű,
olyan gyönyörű volt, és mégis
olyan szomorú, mint egy hervadó
őszi liget, mely csupa szín,
és mégis csupa hervadás,
csordultig színekkel és mégis
színültig halállal tele.

Az udvaron lovak és katonák,
nehéz páncélban és nehézkes
mozgással, szinte mozdulatlanul.
„Tükörországon túlról jöttél, idegen”
– kezdte az egyik katona.
„Ide, a palotába,
csak akkor léphetsz be, ha sikerül
áthajítanod ezt a dárdát
a vártető legmagasán.”

Marokra is ragadta
az óriási szerszámot középen,
s nekifutva a Kisfiú
elhajította, fölfele,
az épület magasa irányába.

Mint kitárt
szárnyú madár
emelkedett
az óriási forma és nehéz
acélból készült fegyver,
mintha mágnes
vonzotta, egyengette volna
meredek útján.
Hajítása sikerült.
A Kisfiú beléphetett a várba.

Kihalt termek és üres folyosók.
Levegőtlen ablaksor. Gyertyák.
Temetőkertre emlékeztető
cserépnövények.
Törtkarú
székek, ülőkék.
Foszladó
selymek, tapéták.
Minden csupa árnyék.
Márvány lépcsősor. Szárnyasajtó.
És végül egy aranykilincs.
Kis hősünk benyitott a trónterembe.

Földig eresztett függönyök,
s a trónuson,
mely kidőlt fához volt hasonló,
Tükörország királya.
Oly fehéren,
mintha nem is eleven ember,
de alácsorgó, megmerevedett
gyertya viasza trónolt volna ott.

„Gyermekem” – nyílt meg a viasz-száj,
fordult a gyertyaforma arc,
nyúlt ki a hófehér eres kéz
az elámuló Kisfiú felé.
„Első vagy, aki hozzánk érkezett.
Jókor jöttél. Nagy a mi gondunk.
De előbb talán elmondom neked
Tükörország történetét.”

„Valamikor mi is a földön éltünk,
a nap s a csillagok alatt.
De ellenség tört országunkra, és mi
– bár volt fegyverünk, volt katonaságunk –
a békét választottuk. Ellenségünk
mégis teljes megadást követelt.
Megadtuk hát magunkat. Ámde
a győzteseknek ez se volt elég.
Föltétlen engedelmességet követeltek.
Azt, hogy apróra, vonásról vonásra
azt tegyük, amit mondanak nekünk.
S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk,
úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk,
ahogyan ők léptek és mosolyogtak.
Ekkor született a tükör.
Így született meg Tükörország.
Ettől fogva élünk tükörben,
álom és valóság között,
engedelmesen ismételve
mindazt, mit diktálnak nekünk.
Azóta nincs valóságos napunk,
azóta lett életünk, mint a visszfény,
látszatra élet, valójában halál.”

„De hagyjuk, ami orvosolhatatlan.
Szóljunk arról, mi orvosolható.
Kislányom nagybeteg.
Csak a tengeri levegő
menthetné meg.
A tengerig azonban
Tükörország erejétvesztett
lakói soha el nem érnek.
Kislányomat
karodban kéne elvinned a tenger
tükörpartjára. Oda, hol
Tükörországban egyedül
kristálytiszta és mint a só,
gyógyító erejű a levegő.
Ha igen, tied kislányom keze.”

Ezek után a király sírni kezdett.
Miként csak zápor a kidőlt fatörzsön,
viasz fut le a gyertyacsonkon,
úgy csorogtak alá a könnyei
sok évéből megmaradt arcán.

Folyosók, lépcsők. Lépcsők, folyosók.
A Kisfiú
sietett föl a toronyszobába.
Sietett föl a nagybeteg
királykisasszony szobájába.
Soha még ilyet,
ilyen szépet!
A szoba selymes fészekhez volt hasonló.
A Kisfiú érezte, hogy toronyba,
igen nagy magasságba érkezett.
És különös módon érezte azt is,
hogy kisfiú, és azt, hogy ottan a
kereveten, sötét hajának dús foglalatában
egy kislány az, ki aléltan piheg.

Lehajolt érte,
karjába emelte,
karjában tartva indult el vele
Tükörország tengerpartja felé.

Az égi lámpák elmaradtak,
a selyemernyők fényes erdeje
sorjában megszökött, amint
Tükörországnak távoli
senki földjére értek és
közeledtek a tengerhez:
a Kisfiú, karjában a kis Királylánnyal.

Fölujjongott a tenger.
Víz és levegő
úgy jött elébük hófehér
hullámaival a feketeségből,
mint egy hirtelen fölütött
hatalmas könyv betűi, sorai.
Megérkeztek.
Kéz a kézben
futottak és futottak.
Itt egy szikla. Ott egy bokor.
Mindenütt kavicsok, csigák,
puha föveny, hullámverés.
De ami végképp elbűvölte őket:
váratlanul
egy gyönyörű házacskára akadtak,
afféle nyári lakra, melynek
kulcs nélkül nyílt meg ajtaja, s ahol
– akárcsak a mesében – mindent
megleltek. Ágyat, asztalt,
olajlámpást, gyümölcsöt, kenyeret,
kutat kertjében, pincéjében almát,
és jócskán hasított fát, fűteni valót.

Ezentúl röpült az idő.
A kis Királylány napról napra
vidámabb lett és még szebb, ha lehet.
A tenger, mint hatalmas dajka,
táplálta őket, vizet-levegőt
rakva elébük homokasztalára

Kivirult a kert,
az olajlámpás ragyogott,
és puha volt az ágy, a párna.
A nyitott tűzhely mint olvadt arany,
s a gyümölcsös kifogyhatatlan.

Mégis:
a Kisfiú egy napon hazavágyott.
Megköszönve nagylelkű adományát,
először a tengertől vettek búcsút.
Aztán a háztól.
Elfújták a lámpást,
kioltották a tűzhelyet.
Most már gyógyultan, kéz a kézben
keltek útra, visszafele,
Tükörországból a földi világba.

„Magammal viszlek” – így a Kisfiú,
s a Királylány boldogan engedett.
Óvatosan megkerülték hát
Tükörország királyi székhelyét,
nehogy a kislányt fogva tartsák.

Meddig mentek a senki földjén,
majd meg a lámpák erdeje alatt?
Ki tudja?
Nap nem mérte idejüket.
Boldogságuknak sem volt ideje.
De bármennyi idő is telt el,
jókedvűen és jó erőben
érkeztek Tükörország peremére,
arra a bizonyos határra,
mit egyetlen keskeny üveglap
választ el a földi világtól.

„Itthon vagyunk” – mondta a Kisfiú,
és azzal
átléptek az üveglapon.
Azazhogy csak átléptek volna,
mivel valóban csak a Kisfiú
jutott keresztül, mig a Kislány
az üveg túlsó oldalán rekedt.
Hiába volt ezután minden.

Hiába fordult vissza a fiú,
tapadtak sírva kétfelől
a papírnál is vékonyabb,
a semminél is láthatatlanabb
üveglapra: a két hazát ezentúl
áthághatatlan határ vágta ketté,
a tükör és a valóság határa.

Sokáig sírtak még, és nézték egymást,
aztán a Kislány arca szertefoszlott,
s a tükör lassan megint csak tükör lett.
Azt mutatta, mi elébe került.
Egyedül azt, és semmi mást.

A Kisfiú elébe állva,
ezentúl csak önmagát látta benne.

Soha többé nem juthatott el
Tükörországba.