Amy Winehouse: Back to Black

Back to Black

Vas István: Mint a róka

Mint a róka leszáll a hűvös, őszi időben.
Zúgatja ilyenkor a szél az aranylevelü fákat.
A róka setteng a falvak körül és egy-két baromfit felfal.
Készül az álmos nép kapával, bottal a ravaszra.
Hiába készül, sápadt dombokon át ki tudja, hová tünt,
Mely zug rejti ravasz fejét és vörhenyes testét?
Vagy mint régi időben egy fiatal mongol harcolt:
Hárman támadtak rá súlyos, egyenes karddal,
S ő hajlékony keleti szablyát tartva kezében
Forog, perdül a sarkán, ügyesen védi a vágást,
Csattog a kis kard, szikrát küld fel az égre.
Vagy mint hal, ha kezedbe fogod, kisiklik a kézből.

Úgy vagyok én is. Mint a ravasz róka
Búvik a lelkem távoli erdőn őszi időben.
Mint a kard, villog és szikrát küld fel az égre.
Mint a hal, úgy siklik tőled el, világ.

Ősz van, zúg a novemberi szél, ragyog az őszi
Hideg napsütés. Lassan itt lesz a tél is,
Hull majd a hó, fehéren ragyog a tájék.
No csak fújjon vadul a novemberi szél! Énbennem
Hatalmasabb szél zúg, tavaszi szél. Ettől
Hullámzik a tenger, ettől virul a narancs.
Engem is ez vesz szárnyára, ez röpit engem
A szabadság felé. Tehozzád is ez visz,
Hogy rám nevess, betakarj és karoddal elringass
Örökre. Szerelem ez, de más.
Asszony vagy és mégis látomás.

Konczek József: éj

mélységes éj,

fény sem szennyezi,

közel jönnek a fák, a bokrok,

érzem, ahogyan megdobban a lélek,

vagyok,

mindenbe és a mindenségbe oldott

széjjelhajló két karommal

visszaölel az ég, a föld, az éj,

mélységes éj.

Anga Mária: Az ember…

Mert az ember egy időn túl
forrása lehet már minden folyónak,
és mederből kilépve lehet tenger árja,
lélegzetétől lesz hevült a nyári szél is,
az éjszakai sírást elfelejti,
lázadásaiban meglátja önmagát,
és ellenségei bűneit is megbocsájtja.
Egy időn túl az ember
a fiatalság menedékét szívében hordja,
Napot álmodik és hajnalt, a vadludak
ilyenkor beköltöznek szobájába.

Lisztóczky László: Végül

Végül minden sallang lefoszlik rólad,
és minden álarc a porba hull,
és minden hazugság lelepleződik,
indulataid elcsitulnak,
vágyaid eltompulnak,
hírnév, dicsőség nem érdekel,
elfogy, eltűnik, elmúlik
minden, ami lényegtelen,
minden, ami fölösleges,
múltadból csupán néhány pillanat
nem veszíti el érvényét,
amikor önzetlen, tiszta,
érdek és feltétel nélküli szeretettel,
hálát, viszonzást nem várva
valami jót cselekedtél,
s amikor kinyílt fölötted a menny,
és kibékülsz már mindenekkel,
képzeletben sírva megöleled
összes barátod és ellenséged,
kontraktust kötsz a szent közönnyel,
és többé nem vársz az élettől semmit,
csak a Semmit.

Olasz Valéria: Szerelmes zsoltár

Több vagy nekem
mint várakozásba
imádkozott kedves.

Te vagy a csend
a titkos áhítat
mit a nappal zaja
fénnyel átitat
távolban létező földi lény
ki éveket éltél
lelkem mérföldkövén.

Valaha láttalak már
- egykor volt idegen –
amikor bűnbánatos
gondjaimban
rám vigaszt pazaroltál
s lettél reménység-oltár kit
majdnem elveszítettelek.

Az idő engem feloldozott -
olykor némán imádkozom
ha eszembe jutnak
a veled töltött órák
te küzdelmemben
reménység-oltár
fényesítsd meg jövőbe
néző szemem
égjek tisztítótüzeden
mert hiányodat
kínnal szenvedem már
legyél életemnek
lényege hús-vér elevenen
áradjon át lelked lelkemen
mindörökkön örökké
ámen.

Csontos Márta: Széljegyzetek az üzenőfalon

Minden csupa ismétlődés, csak
próbálod átfesteni a kontúrokat,
de belül minden ugyanaz marad,
hiába röptetsz tollafosztott madarakat.

Hálót terít mögötted a völgyre
a szürkület, beleoldja a színeket a
felhőkbe az est, a magasban összekuszálódnak
a sugarak, a szél ellöki sziklák fejfáira simuló kezed.

Valami eredetit akarsz mondani, a történetben
előrehozod a zárósorokat, teleportálod a
kezdetet, s in medias res lesz máris a végkifejlet.
Mindent megpróbálsz, hogy megörökítsed
önmagad végre, de csak a negatívban ismered
fel létedet, s érzed, a tél sötétkamrája már előhívott,
helyet készített neked albumában, s lassan húz
magához, míg arcod fekete tulipánja bele nem
hullatja szirmait a szűnni nem akaró hóesésbe.

Balázs F. Attila : a nagy festő

színpompás őszi táj

olyan mint egy festmény

melyen még nem száradt meg

a festék

a kézre gondolok

mely az ecsetet fogja

és szeretetét színekkel fejezi ki

mert a szavak tökéletlenek

és kevesekhez szólnak

Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Anna Arno: (Mielőtt szétválnának az útjaink...)

Mielőtt szétválnának az útjaink
mennyi esténk maradt
mennyi csillagunk az égen
de lehet már csak ez a pillanat
csak a most
mielőtt véget ér az idő
visszahúzódik a tenger
üt az óra
amikor mindenki maga marad

Gyere még előtte
mutasd meg messziről magad
és ha képes vagy rá
jöjj közelebb

Dabi István fordítása

Alfonso Pacheco: (Egy nap...)

Egy nap

a mi fecsegő-hazug

monológunkban

megkérdezted,

szeretlek-e

Igen. Azt hiszem, hogy igen.

Magyarázatot nem lelek

úgy gondolom,

hogy az én gyűlöletem

irántad olyan nagy

mint a te gyűlöleted irántam

az én szeretetem

oly nagy irántad

mint a te szereteted irántam

az én életem úgy reszket

mint a te életed

az én bőröm

a te bőröddel illatozik

mint a te bőröd

az én bőrömmel illatozik.

Az én törzsem tüskéi éltetik

a te rózsaszirmaidat

az én csendem találkozik

a te csendeddel és

a tekinteteink

kötik meg a levegőben

a mi szerelmünk

örök csomóit.

Dabi István fordítása

H. Hadabás Ildikó: Öregasszonyok morzsolódása

Minden perc lassan széttörik –
közelebb jön az ég is –
a szánk becsukott pengeél –
és mégis, mégis, mégis!
A cipőnk talpa nem kopik,
csoszorog minden este,
kalaptűbe szúrt életünk
millió lyuk, molyette.
Idő-utunkra árny vetül,
remeg a lepke szárnya,
cérnahang ima-glóriánk
angyalok muzsikája.

Végh Tamás: Ima télen

Uram!
Te tudod, hogy szavunk csak fehérlő kiáltás,
mi faggyal, dérrel koppan a szánkon, akár
a tűz hiányzó melege, s a hamis hang átfon,
és az a kicsi, mely mindig úgy hiányzik,
mint szótlan törődésed csöndes kegyelme.
Csak a hála szűkszavú bennünk,
míg az indulat ordít, s együtt nő a hiánnyal,
rúg, pofoz csak, s nem simogat szívtájon,
s az ostoba, némult idő, mint roskadó,
hóhalom hullik alá egy szokatlan hajnalon.
De Te itt vagy akkor is, és engedsz felébrednem,
megfogni újra, amit tegnap félretettem,
összeszedni morzsáit, mindennapi életemnek.

Kassák Lajos: Különbségek

Vádoltok és én elétek lépek didergés és pironkodás nélkül
láthatatlan kereszttel a vállamon, mint távoli árnyéka
ama rőtt szakállú ácsnak, ama kitűnő mesternek
aki kitárt szárnyakkal lebeg mindnyájunk felett
néz bennünket és nemcsak véres, csúnya bűneinket
hanem halvány, gyöngefényű erényeinket is számon tartja
s nem bíráskodik, hanem felnyitja szemeinket és megédesíti nyelvünket
a szeretettel, ami úgy ragyog az éjszakában, akár egy magasba tartott fáklya
s illatozik, mint a rózsa, amit egy névnap alkalmával
karcsú, kék vázában odaállítottak az asztal közepére.

Félredobhatnám eszközeimet s mondhatnám: nincs tovább.
Ha ugatni kényszeríttek, inkább hallgatok, mondhatnám
de látom, a virágok illatoznak, madarak énekelnek s a felhők
tovább vándorolnak saját utaikon és a vizekben tükröződnek.
Nincs veszve minden, ki így, ki úgy töri még magát a fény felé.
Emlékezés a világ s nem csüggedhet az, aki emlékezik
visszapillantva a múltba, tudja, honnan fakad fel ez és honnan amaz

s tudja, hogy a fák nem nőnek az égig s akik ma elől lépkednek
holnap rossz csontjaikkal vérszegényen és reménytelenül
elhullanak és az árok fenekére kerülnek.

Miért reszketnék hát és miért pironkodnék előttetek?
Tavaszi szél paskolja arcom, lépteim alatt ropog a fű
s csak ballagok tovább a magam útján, emlékezve a világra
ahol éltem és élek barátaim között s kopogtatva kedvesem ajtaján.
Nem vagyok süket és vak, de csak azt hallom meg, amihez kedvem van
akkor hunyom be szemeimet, amikor akarom.
Nem a vagyonért és nem a hatalomért dobog a szívem.
Örülök a kilátásnak, ami elém tárul a dombról
s ahogy hallom a csöndes tájban legelésző nyáj kolompját
őrá gondolok, aki édes anyatejjel nevelte fel kilenc gyerekét.

Ó, virágzó fák s ti könnyű, színes lepkerajok körülöttem
fecskék és gólyák, üdv néktek, hogy visszajöttetek a tengereken túlról
s köszöntöm a gyerekeket, ahogy látom őket gondtalan játszani
a sziget sárga, finom homokjában, az arany nap alatt.
Mi bűnöm lehetne még, ha így együtt vagyok a világgal
amit felejthetetlen emlékeimből építek fel naponta
s így bolyongok a közel és távol keskeny mesgyéjén
ami a földről az égbe s onnan visszavezet megint
figyelmeztetve szüleimre, testvéreimre s az egészen egyszerű tárgyakra
hogy velük maradjak mindörökre.