2019. február 3., vasárnap

Kerék Imre: Anakreóni




Déli verőben sárgán 
lángol a kardvirág még 
madárcsőr-koppanásra 
nagyfejű napraforgók 
vasmagvai peregnek 
részeg szőlődarázs dong 
üvegfényű bilingen 
még kortyolva vörösbort 
ülünk a hűs lugasban 
a nyár örömét röpke 
szerelemeket idézve 
de már utolsót lobban 
ejtve szirmát a rózsa 
s terített asztalunkra 
bíbor levélke hullik 
névjegyeként az ősznek

Gál Sándor: havas etűdök












1

havazik
tágasan nyugodt bőséggel
ahogy egykoron
a valahai békeidőkben is
így tél közepén
van ebben a fehérségben
valami felemelő tisztaság
az a különös kegyelem
amely sietség nélkül takarja be
ezt a megroppant eltorzított
megvetemedett embercsinálta tájat
s varázsol belőle
ismét szépséget
tüll-ragyogást épít
csodálatos hó-hegyeket
kicsi himalájákat
csúcsokkal hegygerincekkel fennsíkokkal
amelyek felett áteveznek
fekete árnyakként a varjak
az összesereglett cinkék
sármányok s a stiglicek is
s ahogy az ember elindul
ebben a fehérségben
és kinyíltságban
szinte hallja a leszálló csendet
amelyet a hópihék hoznak a magasból
s kísérnek madárárnyak

2

a nádas mélyéről
kiröppen az alkonyat
meglebeg a tó iszapos medre felett
int a havazásnak
a felzizegő nádbugáknak
a megfeketedett örökéletű fűzfáknak
a hűséges idő-strázsáknak
aztán könnyeden fellibeg
a távoli horhasok akácfa-sötétjébe
növekszik a békesség
a csupasz nyárfákra felgallyazó
fenyőrigó-csapat szárnya alatt
alig hallhatón

3

bizony még mindig
az otthon végtelen terei
s benne a mindig-elérhető távolságok
a köszönés jó íze
a hozzánk hajló bölcsesség
s a szem rebbenése
a havas láthatárig
mert nem az a való
ami látható hanem amit
a fehérség-özön eltakar
s majd jön a szél is
a tetők felett
magányos suhogással
s végigsöpri a nyugvó világot
síkságok éleit
dombságok lankáit
s mire megfordul
kitisztul a most-ködlő magasság

4

hold-hideg éjszaka
az úton láthatatlanul ügetnek
szebb lovaim
kitágult orrlikukból
a meggyfák lehajló ágaira
s lesz minden dércsipkés
hajnal-időre
lám hányszor és hányszor
ismétlődik újra
ami bennünk egyszeri
és változatlan
nem emlék
hanem mindig jelen-idejű való
ott s idebent
akár a szívdobbanás
láthatóvá válik a szépség

2019. február 2., szombat

Kattints az idézetre





*

(Annyi rossz hír zúdul ránk nap mint nap, ezért gondoltam ide feltenni ezt a videót, bizonyítékul arra, hogy egy kis szeretet elég ahhoz, hogy mosolyt csaljuk embertársaink arcára. Én is megkönnyeztem ennek a videónak mindkét kisfilmjét. :-)

Nagy Gáspár: Nem ismered

(1.)

ki a fecsegésbe
ki a hallgatásba
menekül

a jelen rabszolgája
ki verset ont
könnyű kézzel

ki verset önt
évekig
mintha harangot

irgalmatlanul
reszel kalapál
hevít
s lehet sohasem ér
a végére


(2.)

adtad nekem
a szót
aztán szépen
visszavetted
mert rosszul
és rosszat
beszéltem

némíts el
alázz a porig
most már Te
beszélj helyettem


(3.)

át meg átsző
a halál
míg az utolsó tű
is rád talál

addig csak némán
nő lombosul
sejtjeidben
a félelem

hogy az egész
miért történik
és pont veled
titkát eddig
az hitted
ismered

hát nem ismered
nem ismered

2019. január 29., kedd

Somlyó György: Kétféle - kétfelé










1

talán úgy
        mint a pünkösdi rózsa
talán így
        ahogy hulltukban is
pirosan lüktető
              szirmaiba temetkezik
maga körül a földön
                  magával veszi magát körül
éppoly szabályosan
                 és éppoly szertelenül
akár eddig a szárán
                  nem más lesz csak egy másik rózsa

2

(Talán úgy
         hogy köréd hullok
mint szirmaival
              maga köré a pünkösdi rózsa
és beborítlak
            talán úgy
hogy észre se veszed)

Illyés Gyula: Hallgattam...

Hallgattam s ahogy vádoló szavad
mind élesebb lett: igaztalanabb,
riadtan én az ős gyermeki kéjt
izleltem, mit a konok elitélt,
ki ingét tárva azzal lesz nagyobb
hóhéránál, hogy mindent odadob.
Csak néztelek, hát vágj ide s ide,
végezd te el, mit nékem kellene.
És vártam azt, mely kettőnk mérlegét
elbillenti és visszadob föléd:
a latnyi túlzást. Büntettél tovább.
Nem láttad arcom győztes mosolyát?
Szegény, vak voltál. Én, az áldozat,
szégyeltem már, hogy sajnálhattalak.

Petőcz András: A csodaszarvas nyomában










Komjáthy István-variáció 

Űzöm, űzöm, űzöm a szarvast,
árkon, bereken, lápon, ingoványon,
nádból toppan elém a vad,
koronáján csillog Napkirály fénye,
ágas-bogas koronáján csillog a
sárga fénysugár, aranyló napfény
csillog a koronáján, puha és forró
csillogás bűvöl, éles és simogató,
forró és hideg csillogás bűvöl,
Napkirály utazik arra, vár engem
Napkirály, nevet és csillog
a fény, csillog a fényes napsugár,
ott, ott a koronáján, csillog
a fény, hívogat egyre, hív,
és vágyom a vadat, űzöm,
űzöm a vadat, vágyom a látását,
akarom a látását, akarom,
akarom a közelségét, koronája ékét
akarom, előre, előre vitézek, elébe,
suttogom magamban, előre, elébe,
kiáltom, és űzöm a szarvast, immár
ismeretlen földeken, ligeteken,
idegen erdőkön keresztül rohanok,
és űzöm, vágtatok, és hajtom,
hajtom a vadat, a csodafejűt,
a gyönyörű koronásat,
hajtom, hajtom egyre, de
búvik előlem, kinevet engem,
húgai cserjék, testvérei fák,
nevelődajkája az erdő: rejtik és
bújtatják előlem, magas fűben,
hajló nádban űzöm,
vágtatok utána, hol itt,
hol meg amott dobban patája
alatt a parti föveny, és én
csak futok utána, vágtatok,
csak vágtatok egyre, és nincs meg
a csodafejű, nincs meg,
távol előttem, a messze pusztaságban
koronáján bűvös napkirályfény csillog,
bűvölten járok a nyomában:
Ő vezet engem -

József Attila: A világ teremtése

Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erők nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
- Most munkás lehet, vagy talán költő,
Hiszen mindegy a munkás, a költő -
Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Mint én vagyok most, olyan magába.
Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
Társat akart és csak szeretet volt.

Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Frissen, fürödve, jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj!
És ő lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.

A víz
Felhőkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Ő volt még egyedül, mint én: magába,
Társat akart és csak szeretet volt.

1924 első fele

2019. január 28., hétfő

Biblia




" Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.."

(Példabeszédek 17:17)

Vas István: Mikor a rózsák nyílni kezdtek

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
Fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -
Ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

Somlyó György: Találkozás régi padtársakkal

              Ad notam: Zsoltárok Könyve 1 
  
Így jár az aki... így kellene járni
mint Szabó Jancsi Györe Sári
egy padban ülni hat évig a tanteremben
aztán egy ágyban hálni ötven
évig ágytól asztaltól el se válni
ha elmenni hát mindig visszatalálni
ötven év múlva ugyanígy ugyanitt ugyanakkor
aztán majd lehetőleg akkor is ugyanott ugyanakkor
ugyanúgy mint a padban az ágyban - akkor
úgy járni mint az évszakok az évek a nyarak
a telek a szelek az esők a havak
akkor majd mindig akkor lenne az akkor
így jár az aki nem jár a gonoszok tanácsa szerint

Takács Zsuzsa: A zöld dzseki

Ott ült a SPAR előtt a két szokásos rongykupac,
a hetvenéves koldus és hatvan körüli élettársa,
akivel nemrégen kerültek össze, s akit azonnal
be is mutatott nekem. Elképzeltem közös életüket.
Nyaralásukat a közeli parkban, az esős napokat,
hitvesi ágyukat: a bokoraljat, a rengeteg romlott
ételt, amit megettek, a telet a János kórház
tbc-osztályán, magányosságukat a nyolcágyas
kórteremben, a betegek undorát, az orvosok
közötti vitát, amelyben végül a szánalom és/vagy
a fertőzésveszély elhárításának indoka győzött.

Emlékszem az első tavaszi napra, amikor
gyógyultan az „otthonába bocsátották".
Nagyon vágytam már haza – sóhajtozott.
Akkor már újra egyedül volt. – Hogy érti? –
kérdeztem: – hát az utcára! – mutatta és
magyarázta akár egy marslakónak.
Az Amerikában vásárolt zöld dzseki lett végül
a neheztelésem kiváltó oka. Régi darab, hibátlan
és meleg, évekig abban lapátoltam a havat,
tőle meg ellopták a kabátját. Tél volt megint.
Kékre fagyottan, egyedül ült a szokásos helyen.

Hazamentem és elvittem neki. Fölállt és átölelt.
Cserepes szája az arcomat érte. Ellöktem
magamtól, arcomról letöröltem a nyálát,
hebegett valamit. Szégyelltem magamat.
Halott idő volt, a közlekedés leállt. (A Város
épp vendéget fogadott – egy keleti zsarnokot.)
Jelenetünknek nem volt résztvevő tanúja, nem
mondta, hogy ha a kisujját nyújtja ezeknek,
rögtön az egész karját akarják! De éreztem,
hogy valaki néz, akit én nem láthatok, ott
éhezik és fázik minden utcasarkon, és megítél.

Sharon Olds: Szerelem nélküli szex

Hogy csinálják azok, akik szerelem nélkül
szeretkeznek? Gyönyörűek, mint a táncosok,
egymásra csúsznak, mint a korcsolyázók
a jégen, ujjaik összekulcsolva
egymás testében, arcuk vörös,
mint a bifsztek, mint a bor, nedvesek, mint
születéskor a gyermek, kit anyja
elhagy. Hogyan érnek el az elmenésig,
Istenig való elmenésig, a nyugodt vízig úgy, hogy
nem szeretik azt,
aki velük jött, a fény
lassan emelkedik, mint eggyévált
bőrük párája? Ezek az igazi hívők,
a puristák, a profik, akik nem hisznek
az álmessiásban,
abban, hogy szeresd a papot Isten helyett. Nem keverik
össze a szeretőt saját gyönyörükkel,
olyanok, mint a hosszútávfutók, tudják, hogy
egyedül vannak az út felszínével, a hideg, a szél,
ahogy lábuk a cipőbe illik, a szívük, az ereik
egészsége – csak alkotóelem, mint a partner az ágyban,
és nem az igazság, mely az egyedüli test a világegyetemben
saját legjobb ideje ellenében.

 Gyukics Gábor fordítása

2019. január 25., péntek

Petőcz András: Várakozom – Oblomov visszatér












várakozom, örökké várakozom, nem tudom, mire,
talán a jó szerencse az, amiben reménykedem, hogy
eljön egy pillanatra, és magához ölel az a valami,
amit közönségesen jó szerencsének hívunk

a nappalok és az éjjelek múlnak egymás után,
ez a dolguk, mondhatnám, és mondom is, nincsen
egyéb dolguk egyáltalán, nincsen semmi olyan
teendő, ami még feladatuk lenne

várakozom, lesem az időt, még mindig azt hiszem,
hogy valaha meglesem, megleshetem, hogyan is
múlik, hogyan is múlik az a valami, amit tudatlanul
és eufemisztikusan időnek nevezünk

a reggel az reggel, és az este is eljön, amikor jönnie kell,
mennyire hihetetlen az, hogy reggelre este jön, és aztán
estére megint a reggel, mennyire különös mindez,
hogy nappal és éjszaka váltakozik

várakozom, ennyi csupán a dolog, a feladat, ami
nekem adatott, várnom kell valamire, magam sem
tudom, hogy mire is, de várnom kell mindaddig,
amíg van még idő a várakozásra

és közben lélegzem a csendben, ami körbevesz,
és jólesik a mozdulatlanság, valahogy olyan,
mintha örökké tarthatna mindez, mintha valóban
nem lenne semmi olyasmi, ami múlik

várakozom tehát, egyre várakozom, valamire,
magam sem tudom, mi az, amiben reménykedem,
úgy hiszem, eljön majd az a valami, valamikor,
eljön, és kopogtat szobám ajtaján

Petőcz András: A Kicsi Létező hiánya

Amióta elment, elhagyott egykori társad,
az Egészen Kicsi Kis Létező, megszomorodtál,
mondod, és egy pohár bort teszel le elém,
az asztalra, abban bízol, talán, hogy majd
az ital ellazít kissé, de én csak egykedvűen
nézem igyekezeted, valóban fásult vagyok,
mert végképp egyedül maradtam, és zavarnak
mindazok a különös események, amelyek itt,
a környezetemben zajlanak, sokan azt hiszik,
minden változatlan, teszek-veszek, csinálom,
ami a dolgom, ellátom magam, mosogatok,
takarítok magam után, perfekt agglegényként
élem az életem, mert tudom, hogy feladataim
változatlanul vannak,
                                 de nincsen már elegendő
energia, válaszolom kimondott-kimondatlan
kérdésedre, kétségtelenül kevesebb bennem
az erő, vagyis az, ami kell a mindennapokhoz,
és így teljesíteni is kevésbé tudok, teszem hozzá
a válaszomhoz, te csak nézel, bámulsz, ahogy
szoktál, most épp fel, a magasba, felfelé, bámulod
a végtelenséget, az eget vagy a felhőket, nem is
tudom, mintha azt várnád, hogy megpillantod
az Egészen Kicsi Kis Létezőt, fent, hogy ismét
megjelenik körülöttünk, segít a hétköznapok
elviselésében, célt ad, értelmet, nézel felfelé,
közben a szád szavakat formál, aprókat mozdul
az ajkad, és szinte hallom, hogyan is imádkozol.