Birtalan Ferenc: Töprengő

Egészen más
Kiskati szeme, orra, szája
pontosan olyan, amilyennek lennie kell.
Érthető, hogy szerelmes vagyok Kiskatiba.

Az én szemem, az orrom meg a szám
egészen más, mint az övé,
és mégis azt mondta,
hozzám jön feleségnek.

Birtalan Ferenc: Valamit mondanék neked

Valamit mondanék neked.
Valami szépet,
hogy minden fontos itt
hogy kell az ének,
és érdemes volt
- ellenünk hiába tört akármi -
ezt a reményt hazudó
márciust kivárni.

Valamit mondanék neked,
ameddig szólni szabad,
amíg az ibolya-égre
a halál ki nem tagad,
s pecsétjét szánkra üti
a kozmikus csöndnek.
Valamit mondanék neked,
ha a szótól lenne könnyebb.

Valami titkot mondanék.
Csak én tudjam s te tudd.
De lesz-e hírvivő szél,
s ha lesz, füledbe jut?
S ha hallod, érted-e,
miért vacog, remeg
ez a nagyfiú-költő,
ha valamit mond neked?

Birtalan Ferenc: Kiszámolásig

hogy mitől ilyen ez a novemberi reggel
nem tudom
talán az esti zümmögés utóhatása
talán a köd mögüli fény
vagy mert szél se sír a rossz ajtó alatt
ahogy gyerekkoromban kályhaszó
tutulnak az ördögök mondta anyám
akolmeleg volt ringató

mit kamra mélye rejt
most elvagyok
a derekam fáj ugyan
de pulzusom szívem nyugodt
rossz gondolat se bánt
az agy kémiája
közömbösség a megszokott iránt
elfogadom mit nem lehet
az elmúlást magányt

a nap előttem
történhet bármi még
e csöppnyi fény
estig minden bajt kivéd
délután lefekszem
a suliból megjön a lányom
s miként ha velem van
a szokott tervben
sétára invitálom
nem baj ha nem megyek
kérdi aggódón-figyelve
meg ne bántson
ugyan mondom
pihenj nyugodtan persze
Cicám kis bolondom
felnőtt ennyi
hiába fáj
kell hogy magává akarjon lenni

rozsda mindenütt
amolyan halálnyom
nem taszít kicsit lever
unja a város is ásít
november középső vasárnapja jön
se ring se meccs
levelek potyognak szél piheg
várunk a kiszámolásig

Csoóri Sándor: Reggel a kertben

- csonka szonett -
  
Nyílik a reggel, mint a boltok
és minden itt van, ami kell nekem:
akácfa, bodza, zsörtölődő dongó
s a domb árnyéka nyitott könyvemen.

Sokan állítják, hogy meghaltam régen
s kamillás rét vakondja temetett.
A borzas hírt az újság is megírta
és ha megírta, csak igaz lehet.

Igaz? Nem igaz? Porszemnyit se számít!
De hogyha mégis: ez a túlvilág itt,
ez, ez a kert, mosolyom titkos műve,

honnét egy hangya indul el a végtelenbe
gyűrűs fűszálon, utána lassan én is -
S a hosszú úton nem várhat több halál.

Péntek Imre: Süppedés

Kéz a levelet összetépi -
Valami nem akar véget érni -
Fojtogatnak elvághatatlan
szálak a nyúlós virradatban...
Virradat ez, vagy felhomálylás?
Idegenné tesz a belátás.
Arcunk annyiszor kitapogatva,
hogy a bőr elvásik rajta.

Belesüppedünk lassan a lomha
engedékeny irgalomba;
kisimulnak összegyűrt évek,
s minden, minden a helyére téved.

Prókai Árpád: Az óra és a hit

" A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." 

(Zsid 11,1)

Egyszer egy egyházi iskolát meglátogatott a lelkipásztor és megkérdezte az ott tanító kántortanítót: Mondja csak, hány óra alatt tanította meg a gyerekeknek, hogy mit jelent a hit? A kántortanító elmosolyodott és azt mondta: Tiszteletes úr, nekem ez egy órámba került.  Hogyan? Egy órát magyarázott a gyerekeknek ilyen elvont dologról, mint a hit?  Nem, mondta a tanító. Nekem erre ráment a régi, értékes zsebórám. Így egy órámba került. No és hogyan csinálta ezt? Leültem a gyerekek elé a katedrára, magam elé tettem az órámat és azt mondtam: Én ezt az órát nagyon szeretném nektek adni, úgy hogy nektek adom. Óriási kincs volt a század elején egy ilyen zsebóra. Pláne a tanító úrnak a zsebórája. Persze a gyerekek ámultan nézték, és egyik sem gondolta komolyan. Minden gyerek ült a helyén és nem mozdultak. A tanító újra mondta: Ezt az órát nektek akarom adni. Egymást böködték a gyerekek, kuncogtak, és tanácstalanok voltak. Végül egy kislány, a legkisebb, mert azok a legbátrabbak, felállt s azt mondta: Tanító úr, ezt tényleg nekem tetszik adni? Akkor kérem. Kiment a katedrához, kinyújtotta a kezét és zsebre tette a tanító bácsi zsebóráját. Helyrement. Így telt el az óra. Szünetben a gyerekek pusmogtak, mikor adja vissza. Meg is kérdezte az egyik: Nem kell visszaadnia a zsebórát?  Miért kellene? – kérdezte a tanító bácsi. Megmondtam, hogy nektek szeretném adni. Ő elhitte, elfogadta, ez az övé! Kijött érte, elkérte tőlem, kinyújtotta a kezét, tehát az övé lett az órám! De hát mi nem gondoltuk komolyan! Ha ezt tudom, én mentem volna ki érte! Azt hittük, csak viccel a tanító úr! - hangzott innen is, onnan is.  Megmondtam gyerekek, miért nem hittétek? Így lemaradtatok. S tudjátok gyerekek, Isten ugyanígy adja nekünk az örök életet.

Te melyik gyerek vagy? Ülsz a helyeden és tűnődsz? Mert Isten megüzente, hogy nektek akarom adni mindazt az ajándékot, amit Jézus megszerzett nektek a Golgotán. Az a tiétek. Legyetek olyanok, mint az a kislány. Odamenni, átvenni és azt mondani: Köszönöm. „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága.” - Komolyan vesszük-e azt, amit Isten nekünk megígért, valóságként vesszük-e? Vagy tűnődünk rajta, hogy igaz lehet-e? Úgy nem lehet dönteni, hogy helyemen maradok és tűnődök. Oda kell érte menni. Aztán a hit „a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Nem tudom, hogy az ígérete igaz-e a tanító bácsinak, ezt nem látom, de mivel mondta, meg vagyok róla győződve, ezért kinyújtom a hitem, a kezem. Ez ilyen egyszerű.

Imre Flóra: Comjat

Provanszál lovag búcsúja kedvesétől

Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nem zúgolódó szívvel indulok:
Láttam hőségben reszkető napot,
És ebbe a végső számkivetésbe
Elkísér a két szemed édessége,
Ahogy a vigasztaló, gyönge hold
Elkíséri az úton baktatót
Emlékeztetve a nap melegére:
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.

Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene;
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.

És most és mindörökre tűzözön:
Combizmaid combizmaim alatt
S a két kezem között a derekad,
És amíg a kettős éjszaka késik,
Megérinteni tüzes kristálytűit
Mellbimbóidnak s a mind lázasabb
Lüktetésben hullámzó válladat,
S a tenyered élét csókolni végig –
Lesz-e ilyen, utánam aki jön?
Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.

Imre Flóra: A kapu

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

Gősi Vali: Nem foghat rajtad

Ha véget ér majd a földi lét
ha napod, órád sem marad
a pillanat is elvetél
emlék leszel csak
tűnt kacat                                                     
(hát ezért ne gyűjts unt tárgyakat
porrá válsz velük a föld alatt)

Végül már senki sem sirat
csak közhelyeket mondanak:
megboldogult… fölötte gaz…
a neve kódolt számadat…

Ha valamit mégis gyűjtenél
csak néhány kincses gondolat
legyen az, bölcs és igaz
mit szerte hordhat majd a szél
s a világ fátyol-homlokán
ki égre néz ott megtalál
nem foghat rajtad a halál

B. Tomos Hajnal: Pogány passió

Egyszer csak rájössz:
mindened megvan
a szemhéjad mögött
s mindened elszórtad,
mint szántott sorok között.

Háttered számlálatlan tél
s te itt vagy mégis győztesen
ebben a zöld-zöld,
éles fű-zengésben,
akárha újszülött bogár
sétálgatsz fényesen,
túlélő, kit csak következő
lépése érdekel.

Minden voltál:
akváriumba dugott hal,
s nemtelen titán,
mint régi seb,
most heged lilán
meggyötört érzelmi
intelligenciád.
Immár egyetlen vagy,
mondhatni szende,
s csak nézel mosolyogva,
határtalan messze,
akárha magadba –
nézel derűsen, mint kő-Buddha

Székely János: Köszönet

  Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
  Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
  Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
  Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.

  Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
  Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
  Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
  Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.

  Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
  Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
  Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
  S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.

  Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
  Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
  Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
  S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.

  Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
  Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál  énmiattam,
  Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
  Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.

Petőcz András: Csöndes várakozás

 Weöres Sándor-variáció  
  
Madárka örül, madárka sír.
Halk nevetések. Mozdulatok.
Madárka sír, madárka örül.
Teszek-veszek. Örülök és sírok is.

Mozdulatok. Halk nevetések.
Nézem a szemed. Az arcod.
Milyen egyszerű lenne, ha!
Egymást kiegészítő tényezők.

Vallomás is lehetne. Lehetne az is.
Vad és vadász, meg a Leghatalmasabb.
Vadászat? És te: vadként menekülsz?
Sebzett vad: futok. Leghatalmasabb.

És persze: Rengeteg Erdő.
Benne játék, meg harc, meg pusztulás.
Örömöd, sírásod figyelem.
És várok. Csöndesen várakozom.

Szent-Györgyi Albert: Psalmus Humanus

Uram, ki vagy Te?
Szigorú nemző atyám
Vagy szerető anyám, kinek méhében ez a világmindenség megfogamzott?
Talán te vagy maga a világmindenség,
Vagy az örök törvény, mely azt uralja?
Azért teremtetted csak az életet, hogy azt megint eltaposd?
Te alkottál engem, vagy én formáltalak téged,
Hogy ne legyek olyan elhagyatott és legyen kire hárítsam felelősségem?
Istenem! Nem tudom, ki vagy,
De bajomban hozzád kiáltok.
Félek magamtól és félek embertársaimtól.
Talán meg se érted szavam, de megérted szótlan zenémet?!


Első imádság: Isten

Uram!
Nagyobb vagy mint az alkotásod!
A te házad a világmindenség!

És én magamhoz hasonlónak véltelek,
Gonosznak, kapzsinak és hiúnak,
Ki dicséretemre és áldozataimra vágyik,
Megbosszulja csekély vétségeim,
Kinek én kell, hogy házat építsek,
Míg embertársaimat hajléktalan hagyom.

Istenem! Hadd dicsőítselek téged avval,
Hogy teremtésednek rám bízott parányi pontját szebbé teszem,
Elárasztom e földi létet fénnyel, melegséggel, jóakarattal és boldogsággal.


Második imádság: Szív és Ész

Uram!
Szívemet megtanítottad a szeretetre, mely után szomjazik,
Elmémet képessé tetted a gondolkodásra és alkotásra.

Én szívemet megtöltöttem gyűlölettel és félelemmel,
És szívem megmérgezi elmémet mely a gyilkolás óriási gépeit szerkeszti
Hogy ezekkel elpusztítsa a te világod, s vele elpusztítson engem is,
És megcsorbítsa a szent anyagot amelyből Te az életet formáltad.

Istenem! Tisztítsd meg szívemet,
Emeld fel elmémet hogy testvérem testvére lehessek.


Harmadik imádság: Vezetőink

Uram!
Vezetőket választunk, hogy minket vezessenek,
Melléd pedig szolgálókat állítunk, hogy téged szolgáljanak.

De a mi vezetőink minket nem tehozzád vezetnek!
Nem hallják békevágyunk néma hangjait,
Megrontotta őket a hatalomvágy, és embert ember ellen visznek.
És a Te szolgálóid? Azok nem Téged szolgálnak.
Azok a hatalom szolgálói. Megáldják ágyúinkat,
És a Te nevedben kínozták és gyilkolták embertársaimat.

Istenem, adj nekünk vezetőket akik minket Tehozzád visznek,
akik a Te szolgálóid, akik embert emberhez, és mindannyiunkat
Tehozzád, a békéhez vezetnek.


Negyedik imádság: Energia és Sebesség

Uram!
Feltártad előttünk az anyag titkos erőit,
Hogy megkönnyítsed terheinket és megszépítsd életünket.
Megtanítottál saját hangunknál gyorsabban repülni,
Hogy embert embertől távolság többé el ne válasszon.

Mi megfeszülünk, hogy ez erőket tokba szorítsuk,
Hogy azokat a Föld legtávolabbi zugaiba röpíthessük,
Hogy ott embertársaimnak pusztulást és nyomort hozzanak,
Egy felperzselt, élettelen földet hagyva maguk után.

Istenem! Ne hagyjad hogy leromboljam az élet oltárát,
Tedd hogy tudásomat javamra használjam és felemeljem vele az életet,
Méltóságot adva arasznyi létemnek.


Ötödik imádság: A Föld

Uram!
Ezt a gyönyörű Földet adtad otthonunknak,
Mélyébe mérhetetlen kincseket rejtettél,
Képessé tettél, hogy megértsük alkotásod,
Megkönnyítsük munkánkat, száműzzük az éhséget és betegséget.

Mi felássuk a kincseket, hogy azokat eltékozoljuk,
Belőlük a pusztítás félelmetes eszközeit faragjuk,
Hogy azokkal leromboljuk, mit más ember épít,
Míg azok ellenem nem fordulnak és elpusztítanak engem és gyermekeim.

Uram! Engedd, hogy társaid legyünk az alkotásban,
Megértsük és megszépítsük a Te kezed munkáját,
Hogy ez a mi Földünk biztos otthona lehessen
Gazdagságnak, Szépségnek, Boldogságnak és Békességnek.


Hatodik imádság: Gyermekeink

Uram!
Elválasztottad a férfi és női nemet, hogy egymás keresésében
Énünk legmélyebb húrjai rezdüljenek a legmagasabb harmóniákban.
Ebből a kölcsönös keresésből fakadnak gyermekeink,
Kik tiszta és értetlen lélekkel születnek.

És én megtanítom őket félni és gyűlölni,
Megtöltöm elméjüket balhiedelmeimmel,
Míg az óvóhelyek az élet kietlenségét és a jóigyekezet hiábavalóságát hirdetik,
S mikor felnőnek, s készek nagy, nemes cselekedetekre,
A szervezett tömeggyilkolásra oktatom őket,
Erkölcsi és szellemi tespedésben pocsékolva éveik javát.

Uram! Óvd meg gyermekeimet!
Óvd meg elméjüket, hogy az én romlottságom őket meg ne rontsa.
Óvd meg életüket, hogy a fegyverek, melyeket kovácsolok őket el ne pusztítsák,
Hogy különbek legyenek szüleiknél, s felépítsenek egy új és jobb világot,
Egy világot tele szépséggel, tisztességgel, és jóakarattal,
hogy szeretet és béke uralkodjon,
Mindörökké.

Szabó Elek fordítása

Oláh András: esőben

hozzám siettél
mikor az alacsony ég
váratlan rád zuhant
s monoton sustorgássá
torzította a hangokat

elnéptelenedett az utca
az aszfalton szürke ár
hömpölygött-dagadt
szaporán robbantak
a rövid életű kráterek

füstölt az ég
fulladoztak a házfalak
egy-egy redőnyös ablak felriadt
s bádogcsatornák köpdösték
habzó tajtékukat

egy kapualjban vacogtál
arcodon isten könnye ragyogott
s a neonreklámok
hullámzó fénye csent rá
szikrázó szivárványokat

Petőfi Sándor: Az Alföld

Elképesztő daru invázió a gyönyörű Hortobágyon!


Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.

Pest, 1844. július