A hold beszűrt a kunyhórepedésen,
Ezüst halmot hintett szerte szépen.
A glória már fényes messze zengett.
Elaludtak. Szendergett a Gyermek.
Mária édesen, a bölcsőre hajolva,
József, az ács, s fejénél a szalma.
Aludt a csacsi és a hű ökör.
Ez éjjel nem riadt egy kutya se föl.
Bogrács alatt a tűz, csuporban a tej,
A fák, a bokrok, mind. És száz virágkehely.
Aludt a jószág. A tágas gádorok.
A mindig virrasztó csordapásztorok.
Egy kis bari, tán álmán, bégetett.
Sóhaja gyapjak taváb veszett.
Aludt a ház. A csend. A kispatak.
Háztető a nád. S a ház előtti pad.
Aludt a szerszám, a szíj, ostoron a nyél.
Gyalogúton, állva, elaludt a szél.
Gyöngyháztollú szárnnyal mind, a madarak.
Aludt az éj is, egy nagy fa alatt…
A glória már csak szinte zümmögött,
Mint a hold zenéje alvó fű között.
A Hűség virraszt csak
Léptét hallani,
Hogy ébren legyen itt
Mindig valaki…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése