Baranyi Ferenc: Fogadalom

Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás. 

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, 

mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség, 

fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, 

mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. 

Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek, 

midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, 

nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások 

alattomos bújtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. 

Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, 

hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, 

s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából 

kemény életre trombitáljalak. 

Fogadom, hogy gyűlölni is foglak, 

fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, 

mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, 

fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, 

mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők 

egykedvűsége képes, 

és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, 

hogy veled végre magammá lehessek, 

és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.  

Csak szeretlek.  

(1968)

Sebestény-Jáger Orsolya: A reggelek

Kéréseimet mindig Hozzád vittem, 

s a reggel térdepelt a fürdőszoba kövén. 

Szavakba öntve halkan suttogtam, 

mert hittem, hogy hallod. Ebben hittem én. 

Tudtam, hogy hallod, s mindig reméltem 

tiszta jelenléted végtelen erejét, 

mint amikor régen, elalvás előtt  

neved kimondtam és eloszlott a sötét. 

Évek szelíd súlyait a vállam 

megadóan viszi, mert szívemből hiszem, 

hogy ami történik, mindig úgy van jól, 

ahogyan Te adod. Édes, jó Istenem.

Sebestény-Jáger Orsolya: Ideje volna

Ideje volna megkérdezni már, 

ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől, 

miért születünk erre a világra, 

és mit is várjunk ettől az egésztől? 

Mécsesem még csak félig égett, 

azon a kimondhatatlan, égi asztalon, 

amit születésemkor azért adtál, 

hogy erősen tartson, időtlen oltalom. 

S percek hullanak koppanva alá, 

magamba nézek, csöndben megállok, 

mert tudom, hogy szélfútta réteken 

szállhat a lelkem, és nincsenek határok. 

Én szabadon hittem, hogy szeretni Téged 

a legszebb küldetés, amely csak adatott, 

s ki nem látja mindezt, mindhiába 

él a testében – a lelke halott. 

Ideje volna megkérdezni már, 

ahogy a tölgyfák kérdezik a széltől, 

miért is adod az életünket, 

a legszebb kincsünket, oly időtlen régtől?

Anne Seidlitz

" Amikor Isten megméri az embert, a mérőszalagot nem a derekához, 

hanem a szívéhez illeszti."

Makay Ida: Szertartás

Szertartás ez már, nem panasz. 

Végleges lettél. A szobor, 

melyet a mély márványterem 

királyi csendje leng körül. 

Nem siratás ez. Rekviem. 

A súlyos mennydrapérián 

átfénylik hűsen a derű. 

Lombok mormolják: úgy legyen. 

Szertartás már ez. Gyönyörű.

Makay Ida: Mementó

Itt áll a fa. Virág és gyümölcs 

elmúlott róla. Csak az árva váz, 

a jellé szikkadt szerkezet maradt. 

Itt áll a fa, mit többé nem aláz 

a változás kényszer-parancsszava. 

A puszta gyász a tájba költözött. 

Itt áll a fa, hol villog a tavasz. 

A mementó az ölelés fölött.

Áfra János: A mozdulatok hidege

Láttam arcokra mély ráncokat kúszni, 

láttam nyitott szájakat megfeszülve köpni, 

láttam a vörös kezek ökölbeszorulását 

és szemekben megszűnni a szeretet pulzusát, 

mikor a vér a kitágult pupilla köré tolult, 

mikor levegőért kapkodva a beszéd elszorult, 

mikor a gyors szívverésben a béke megrepedt, 

mert hiú izzás kezdődött a szájpadlás felett. 

Mi nem a megcsalástól, a félelemtől félünk, 

hogy kimerült szemekben csata után mit érzünk. 

Falba tört kezek, arcba tört szavak, de miért? 

S ha nem is történt semmi, az egész mit ért? 

Megbocsájt a kéz, a szem s a száj egymásnak, 

pedig tudod, a vitában együtt mutattak másnak, 

s remegsz, mintha félni kéne, nyugtodban mi lesz – 

ha magára marad a féltékenység, majd mit érez. 

Mert külön életet élnek az indulatok köztünk, 

fáradtan megpihennek arcokon, míg veszekszünk, 

aztán fémesen nyugodt, dermesztő eszközt hagynak 

két egymást boncoló jövőbeli mozdulatnak.

Petőcz András: A lezárult idő

Valamit kezdenem kellene mindazzal, 

ami mostanság hajnalban körbevesz engem. 

Úgy négy óra tájban arra riadok, arra a furcsa 

gondolatra, hogy hamarosan meg fogok halni. 

Nem a halál ténye izgat, nem is az azt megelőző 

és nyilvánvalóan elkerülhetetlen szenvedésé, 

hanem, hogy nem, hogy egyáltalában nem 

végeztem el a feladatomat, amiért itt, és most, 

és mindörökké és ebben a pillanatban – 

Émelygés fog el, hajnalonta, valamiféle korai jele ez 

testem leépülésének. Nem félek, nem szorongok, 

csak az elvégzetlen munka idegesít, mindaz, amit 

megtehettem volna, de – valamiért – nem tettem meg. 

Annyira szeretném, hogy több időm legyen! 

Időhegyeken szeretnék keresztülgázolni, és 

gondolatban már meg is teszem, időhegyek 

magasodnak elém, és megmászom a magasba 

nyúló időcsúcsokat, és az elvégzett munka 

lobogóját tűzöm ki hihetetlen magasságokban, 

aztán még időóceánok is hevernek a lábaim 

előtt, és én átúszom ezeket a tengereket, és 

így magamhoz ölelem mindazt, ami idő, 

a hegyeket, meg a végtelen óceánokat, mert

hatalmasabb vagyok még náluk is. 

És felriadva, mégis kábán, félálomban azon 

töprengek, miért is alakult minden úgy, ahogyan 

éppen alakult, és miért is olyan végtelenül és 

szorongatóan időhiányos körülöttünk minden. 

Amikor reggel megjelennek az első napsugarak, 

lehunyom a szemem, és kissé elszomorodom, 

túl vagyok egy újabb éjszakán, mondom magamban, 

és nem vagyok túl mindenféle, ótvaros gondon. 

Látod, az időt, a régi barátot, aki veled haladt, 

elveszíted, mondom magamban, és lassan közelít 

a perc, a lezárult idő, valamiféle utolsó pillanat.

A nap gondolata

A békesség hiánya legtöbbször egyszerűen Istennek az életünkből való mellőzéséből fakad.   

Villányi László

A szép vörösesszőke 

Vörösesszőke, ez kétségtelen, de szűk a homloka, 

s förtelmesen tűnik el szájában a menü, 

a szemöldökét túlságosan vékonyra szedte ki, 

szempilláiról pedig hiába kérdezi lelkesen 

a pincérnő, hogy „ez tényleg a tiéd?”, 

rémesen sötétlik világos szeme fölött; 

igazából a versben szép, ahol megszületett, 

esetleg a szökőkút jótékony párájától takarva, 

a haja viszont dúsan gyönyörű, és megható lehet 

a vörösesszőke pihék csillogó puhasága, ott alant. 

Az ékszerimádó 

Mindegyik ujján gyűrű, összes fülében fülbevaló 

éktelenkedik, bizonyára a lábujjai sem árválkodnak 

csupaszon, ha máskor nem, éjszakára feldíszíti őket is, 

meglehetősen kemény lehet simogatása, bár mély, 

agyondohányzott hangjából ítélve nem éppen 

romantikus alkat, ujjai között a cigaretta érintését szereti, 

az ékszerek és a füst találkozását gondolja gyönyörűnek, 

hajmosásra nincs ideje, a víz csak ártana díszeinek, 

esténként dobozkáit nyitogatja, készül a másnapi fellépésre, 

nem kis fejtörést okoz, melyik gyűrűt viselje majd kisujján. 

Az erős ember 

Ő a világ ura, úgy érzi, amikor beül autójába, 

ha túl sokan vannak, kicsit bömbölteti a motort, 

araszol előre, mint a barmokat, így ösztökéli 

gyorsabb haladásra az embereket, mit képzelnek, 

a zebra nem sétatér, élvezi ijedtségét annak, 

aki előtt átsiklik hirtelen, vagy ha megugrik 

egy vénasszony, élhetetlenek ezek a gyalogosok, 

hajtogatja magában, még egy kocsira valót 

se tudtak összekaparni, mérgében teljes hangerőre 

állítja a zenét, belevigyorog azok szánalmas képébe, 

akik félénken pillognak felé, elküldi a kurva anyjába, 

ha valaki akadályozza az előzésben, ahogyan egy gilisztát 

szel ketté, legszívesebben úgy hajtana át a rusnya testeken. 

A sietős 

Rohanás az élete, ezt mindenki láthatja úton útfélen, 

amikor tűsarkúban, szűk szoknyában tipeg szélsebesen 

vagy kirobban a liftből, amúgy néhány emeletet pár 

másodperc alatt teljesít, rengeteg teendője van minden 

percben, számtalan fontos kérdést kell megoldania minden 

órában, fut egyik napból a másikba, még álmában sincs 

megállás, nyilvánvalóan ő ad lendületet a világnak, 

villámgyorsan ő rakja helyre a dolgokat, temetésén meglódul 

majd koporsója, szaladhatnak utána a kényelmes gyászolók. 

Az aggodalmas 

Akkor száll fel a vonatra, ha jóelőre tájékozódott, 

a legfrissebb statisztika szerint melyik a legkevésbé 

veszélyes vagon ütközés, kisiklás esetén, azonnal 

a vészféket keresi, beméri a vészkijáratot, az üvegtörő 

kalapácsot, a repülőn kívülről fújja, hol a mentőmellény 

helye, milyen sorrendben kell cselekednie a bajban, 

a stewardesst gyanakvóan nézi, vajon kellő alapossággal 

mutat-e be minden fontos részletet, a szállodában első 

dolga, hogy megtanulja a menekülési útvonalat, 

megnézze a tűzcsap, a poroltó helyét, folyamatosan 

tájékozódik az egzakt mérésekről, csak olyan helyre 

utazik, amelyik földrengés szempontjából biztonságos, 

ahol még sohasem volt tűzvész, szökőár, vulkánkitörés, 

s ahol van kétszázhúsz volt, hogy bedughassa hajszárítóját.

Csukás István: Apám, egy darázs és én

Legelőször nézzük apámat, 

vagyis hogy én nézem mosolyogva, 

simléderes sapkáját felemelve

rövidre nyírt ősz fejét mutatja, 

köszönés helyett a fején egy púpot, 

már akkora mint egy fürjtojás, 

mivel a simléderes sapka alatt 

megcsípte egy darázs. 

A púp megvan, hümmögöm, titkon 

somolyogva, de hol a tettes? 

Apám rám néz szigorúan: agyoncsaptam, 

csak nem hagyom magam, ne nevettess! 

Apám nyolcvannyolc éves, ez szép kor, 

és még hetykén viseli a sapkát. 

A darázs nem tudom mennyi, s nem is 

tudom meg, mivel agyoncsapták, 

egy púp maradt utána, szinte

semmi, mert az is lelohad, 

meg talán ez a vers, illetve a ráeső 

rész, de ezzel sem mondtam sokat. 

Aztán üdvözöljük egymást apámmal, 

sapka fenn, a darázs elfelejtve, 

helyretesszük a felcserélt sorrendet, 

csak én sóhajtok elfordulva, rejtve: 

de szeretném, ha az én fejemet is 

megcsípné egy darázs, bármily goromba, 

esküszöm, hogy agyon se ütném, 

nyolcvannyolc éves koromban!

Szabó Magda: Szilveszter

Ki mindig háttal álltál önmagadnak, 

köszöntsd magad, 

míg átlendít holt évedből az újba 

a pillanat.  

Ha nem bírja tartani súlyod, 

hulltodban ne csodálkozz: 

a táncoló mezítelen, 

de tükröt tart magához.  

*  

Sötétedik. Láss orrodon 

tömör illaton át. 

Igyál. Ne mard meg az ebet, 

ha érzed a fogát. 

Hosszú hajuk és pallosuk 

usztatják elemek, 

gázolj velük a vizeken tovább.  

Nincs másod, akid megmaradt, 

csak önmagad. Veszítsd el. 

Mért fonnyasszák homlokod 

a születő nyarak?  

Igyál. Köszöntsd magad felé a bort, 

amely ezen az órán átsegít, s figyelj. 

A távolban lovak: már tépdesik zablájukat, 

jövendő tévedéseid.

A nap gondolata

Ha falakat építesz magad köré, hogy kizárd az életedből a rosszat, 

ezzel a jót is kizárod.

József Attila: A paradicsom életté lesz

A fák megálltak mozdulatlan, 

A vizek nyugtalanok lettek, 

Különös zaj támadt a kertben, 

Valami bántotta a kertet. 

Egy hattyú énekelt és úszott 

Hullámos, karcsú lebegőben, 

Énekelt, úszott s hirtelen csak 

Meghalt ott fönn a levegőben. 

A fűszálak elszomorodtak, 

Kis homlokukat eltakarták, 

A bogarak szívére köd jött 

S a fűszálakat összemarták. 

Éhes lett minden, a virág is, 

Melyet jószagú szellő ápol, 

A harmatból a légy kimászott 

S Isten eltünt a trónusáról. 

Fellegbe ment, hogy majd a porban 

Megsirassa szép, álnok testét. 

S két ember - átkozták ők egymást 

S zokogva már egymást keresték. 

1925. ápr. 22

Petőfi Sándor: A négyökrös szekér

Nem Pesten történt, amit hallotok. 

Ott ily regényes dolgok nem történnek. 

A társaságnak úri tagjai 

Szekérre ültek és azon menének. 

Szekéren mentek, de ökörszekéren. 

Két pár ökör tevé a fogatot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

Világos éj volt. A hold fenn vala; 

Halványan járt a megszakadt felhőkben, 

Miként a bús hölgy, aki férjinek 

Sírhalmát keresi a temetőben. 

Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön. 

S vett a füvektől édes illatot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

A társaságban én is ott valék, 

S valék szomszédja épen Erzsikének, 

A társaságnak többi tagjai 

Beszélgetének s énekelgetének. 

Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: 

" Ne válasszunk magunknak csillagot?" 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

" Ne válasszunk magunknak csillagot?" 

Szólék én ábrándozva Erzsikéhez. 

"A csillag vissza fog vezetni majd 

A mult időknek boldog emlékéhez,

Ha elszakaszt a sors egymástul minket." 

S választottunk magunknak csillagot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

Borjád, 1845. szeptember 26. - október 7. között