2023. szeptember 7., csütörtök

Omar Ali: A magányos férfi












Egyedül ült, 
szomorúan, kimerülten, 
könny-foltos arccal. 
Megkérdeztem: Miért?   

Némán rám nézett, 
meg sem mozdult.   

Megkérdeztem ismét: Miért? 
Ismét némán 
a szemembe nézett, 
és nem mondott semmit.  

Majd felállt és elment, 
maga után hagyva a csendet.

Dabi István fordítása

Reményik Sándor: Pogány vers

Ó - - 
Az ember is, ha jó, 
Ha csak egy cseppet jó, 
Siet segíteni. 
Szűk mellét, keskeny homlokát, 
Ösztövér erejét, 
Üveg gyanánt 
Elpattanó vékony akaratát 
Szembefeszíteni 
A sorssal és halállal. 
Az ember is, ha jó... 
S az Isten, ó Mindenható - - 
Mindenható. 
Mennyboltmellű és naphomlokzatú, 
Hallatlan erejű, 
Örök akaratú. 
És jó. 
Jó. 
És nézi ezt. 
A kínok tengerét. 
Mindenütt, és a szomszédban is, itt.   

És nem segít. 
És nem segít. 
Holott, mint mondják, eltörülheti 
Egyetlenegy szemrebbenéssel 
A kínok tengerét. 
De nem teszi. 
Mert minden, ami itt vigasztalan:
Dicsőségére van. 
Dicsőségére van. 
Ó, furcsa igaz Isten, 
Aki kedvét 
Önnön dicsőségében így leli. 
S nekem, neked, 
Minden így vergődőnek 
Vigasz helyett 
A rőt puszta-homokból felszökő 
Zord, szikla-szürke talányt feleli, 
Melytől a vér megalvad 
S az árva szív még árvábban remeg: 
" Az én gondolataim 
Nem a tieitek."   

1933 május 3

2023. szeptember 5., kedd

Egerpataki Ernő: Sötét nap












Nézd, fehér a hajam és távolodó a hajóm… 
És egyre gyarapodó, súlyosbodó a bajom. 

Mi régebben hevített, mint, még a szerelem is, 
szívem elült, 
Haragom, indulatom, tompává csendesült.   

Mit akarsz hát még tőlem, élet? 
Titkomat? Az sincs már; sem kiadott, sem féltett.   

Mit akarsz? Maradék erőt gyengülő embertől? 
Láthatod, egy hosszú nap után fejem is alig 
emelem föl!   

Hidd el végre, és makacsul ne gyötörj; 
békésnek tűnik nekem már minden gödör.   

Nem látod, miben életvizet meregettem, 
kilyukadt a vödör! 
Csak az alja tartja valamennyit, és ezt tudni 
nem nagy gyönyör!   

Nézd sötétülő ráncaimat, foltosodó eres kezem! 
Lásd a rettenetet bennem és azt is… már-már 
jóvá lettem!   

Orvosok határozzák meg életem s mondják, 
mit étkezzek, 
rossz szívem meg, hogy már csak emlékeimben 
vétkezzek.   

Ha elgondolom: a természet volt templomom 
s maholnap csak az ablakból nézem, mert nem járhatom… 
Nem kulcsolom imára két gyengülő kezem, 
s nem akarok új gondolatot sem, ha rossz irányba 
vezet.   

Már hiába, ha akarnék új katedrálisokat látni 
s hatalmas, oltáros hegyek előtt lenyűgözve 
állni!   

Nézd, milyen ritka és fehér a hajam, 
s mily távoli már és törékeny a hajóm.   

Leeresztve rajta minden vitorla 
és tíz évnél is több éve rossz a motorja.   

Pedig de jó is volna… 
pedig még jó volna!   

Áprily Lajos: Csodát!

Lelkem, zuhant madár, még szállni vágyol? 
Növő nap, fény, föld, tégy csodát velem, 
természet, ments ki mélyből és homályból, 
első öröm s utolsó szerelem!   

Oláh András: megint

ma megint elloptad 
az álmomat Nausikaa 
titokban a teraszra osontam hát 
hol buja leanderekkel 
szeretkeztek a hideg kőoszlopok 
s az éjszaka csöndjével 
hűtöttem sóvár testemet 
most éreztem először 
hogy féltékeny vagyok 
hogy kezedben talán 
valaki más keze 
hogy arcodhoz más arc simul 
hogy álmodat más férfi őrzi 
s így talált rám 
- hideglelősen vacogva - 
gyulladásos vörös szemével 
a józanító reggel

Áprily Lajos: Fellegek játéka

Esendő voltam és beteg, 
és szálltak fenn a fellegek.   

Vándoroltak a kék uton, 
gondolkoztam játékukon,   

s szóltam: Ha én itt elveszek, 
felhők között felleg leszek.   

Gyöngyház- és rózsaszín hajó, 
magas szelekben suhanó.   

Megszólítasz: Ne szállj - maradj - 
súlyos voltál, most könnyü vagy...   

De én nem szállok már alább, 
csak lebegek némán tovább.   

Oszladozom, foszladozom, 
haloványabbra változom.   

Árnyékolom a kék eget 
és te csak nézel engemet,   

s én meg foglak tanítani, 
hogyan kell szertefoszlani.

2023. szeptember 4., hétfő

Tóth Imre: Csendes, és elpusztíthatatlan




Ami titok, maradjon is az. A dolgok beérik önmagukkal, 
de az ember nem érheti be önmagával. 
Amikor gyermek voltam, gyermekként gondolkodtam. 
Apám lerajzolta nekem az Univerzumot, és én nem értettem, 
miért nevez meg benne minden dolgot. „ Mert csak az lehet a 
miénk, aminek nevet adunk” – mondta.

Szent-Gály Kata: Kérdés

A lelkek megérzik, ki neked az Isten: 
Futó ismerősöd, jóbarát, vagy Minden. 
Megérzik hangodból, hogyha beszélsz róla, 
Hiszed-e, mit mondasz, vagy csak szokás volna…?

Szabó T. Anna: Az otthon

Az otthon az, ahol besüt a nap, 
szép tiszta fal és langyos bútorok, 
az ablakon túl ágak hajlanak, 
ahol a zene fényesen forog.  

Az otthon: ahol dolgozni lehet, 
ahol írás és gyermek születik, 
hol tea fő, és a kenyér meleg, 
és álmodni és ébredni segít.  

Az otthon az, hol könyv és kép ölel, 
bekuckózol és hosszan olvasol, 
ahol figyelhetsz, minden érdekel, 
hisz enélkül nem jó neked sehol.  

Az otthon: ismered zegét-zugát, 
de ha kilincsre markol a kezed, 
alvajárón lépsz új terekbe át, 
mert minden ajtód másfelé vezet.  

Az otthon az, hol nem rettegsz soha, 
ahol a tér is biztat és segít, 
ez belső békéd biztos záloga, 
itt sírhatsz is, hisz örömre derít.  

Az otthon az, hol mindig süt a hold, 
ahol párnádon csillag aluszik - 
ahol egymásba ér a lesz s a volt: 
fénybe forgat és fényleni segít.

2023. szeptember 1., péntek

Lackfi János: Anyajegy










Ne félj, mert veled vagyok, én a tiéd, te az enyém, 
tudom a PIN-kódodat, de nem árulom el senkinek, 
ismerem az összes sebhelyedet és anyajegyedet, 
minden jelszavadat és a digitális ujjlenyomatodat. 
Fel tudom sorolni első szerelmeidet név szerint, 
mert kedvesek énnekem is, születésnapi 
ajándékaidra mind emlékszem, a karácsonyiakra is, 
jobban tudom, hogy gyarapodott a súlyod, 
nőtt az ajtófélfára rótt magasságod, mint a védőnő, 
tudom, mi a kedvenc édességed, hogy melyik szagot 
utálod legjobban, hogy melyik pillanatba 
utaznál vissza legszívesebben, hogy melyik 
város szerepel a bakancslistádon, 
álmodban el is viszlek oda nem egyszer, 
nem kétszer, s ha hagyod, hogy én szervezzem 
az utat, a valóságban is el fogsz jutni oda. 
Tökéletesen tudom utánozni az aláírásodat, 
de inkább megmaradok a magaménál, 
VAGYOK, AKI VAGYOK, minden intődet 
én láttamoztam, minden igazolatlan órádat 
én igazoltam. Ha tengeren kelsz át, ott vagyok 
veled, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, 
ha a szülőszobán ülsz vagy benn vajúdsz, 
én nem mozdulok mellőled, veled vagyok 
a sugárkezelésen, átölellek a krematórium folyosóján, 
míg várod, hogy kiadják édesapád forró hamvait. 
Nem kell nélkülem menned urológushoz és fogászhoz, 
az adóhatóság előszobájába is elkísérlek, 
a tartozások örvénye nem borítja el fejedet, 
ha üvöltve követelik rajtad az örökséget, 
ott leszek veled, és moly nem rágta, 
rozsda nem marta örökséget tartogatok 
neked az élők országában. 
A KRESZ-vizsgán ott ülök melletted, az állásinterjún 
lerágom a körmömet érted, ha megcsalt 
a szerelmed, együtt bőgök veled a vécén, 
a művi vetélés után nem hagylak egyedül, 
sem a válóper közben a bíróságon. 
Férjezett vagy férjezetlen neveden szólítalak, 
beceneveden szólítalak, mint a barátaid, 
anyának, apának, mint a gyerekeid, 
gyermekemnek, mint a szüleid. 
Megváltalak, óvadékot teszek le érted 
a rendőrőrszobán, elengedem minden lelki 
és érzelmi tartozásodat, új lapot nyitok neked, 
minden reggel új hajnal íratlan papírlapját, 
minden január elsején vadonatúj évet 
adok neked, ifjúságod megújul, mint a sasé, 
ha nem csak az evilági, homályos tükörben nézed, 
kezedbe adom szeretetem tükrét, 
az az egyetlen valós valóság, 
hisz örökké tart.

Szabó T. Anna: Tengerészdal

Akkor volt a legjobb, mikor a legrosszabb: 
amikor nem látszott sehol se part, 
amikor nem voltál senki de senki, 
mikor az a senki mindent akart. 

Sós a verejték, sós volt a tajték, 
sós volt a vér a szád peremén, 
körben az ének: a szél s a szirének, 
amikor csak én volt, nem te meg én. 

Kellett a mély ellenében a ballaszt, 
súly volt a szívben, nem szerelem, 
szakadt vitorla vítt a viharral, 
vitt nagy üres kék tengereken. 

2. 

Akkor a legrosszabb, amikor a legjobb, 
amikor az ember a révbe beér, 
amikor az ember leveti a horgonyt, 
akkor szűkül be végleg a tér. 

Védett öbölben sehol egy hullám, 
locsog csutka, halfej, kólásdoboz, 
ki kéne pakolni végre, amid van, 
amit az a híres hajód hozott. 

Nincs odalent már semmi de semmi, 
a beígért áru nincsen sehol, 
nincs tűzijáték, szál gyufa sincsen, 
csak egy teli láda van: a puskapor.

2023. augusztus 31., csütörtök

Gál Éva Emese: Hajnal








Alig dereng. A lombok súlya még 
kapaszkodik a feneketlen égbe, 
de mélybe húzza a feketeség: 
gyöngébb nála a fenség derengése. 

Csak a horizont nyer lélegzetet, 
ahogy rásóhajt az ég peremére. 
Sóhaja szét fújj a a terheket, 
s látható lesz a végtelen szegélye. 

Most riad magára a pillanat, 
mikor az ég és a föld szétszakad, 
árnyak és fények ütköznek a szélnek. 

A földön még álmok súlya a csend, 
a csillagok közt megtörik a rend, 
s az új nap tűz és vér harcából éled.

2023. augusztus 29., kedd

Julia Hartwig: Most




Szenvedés közepette de lehet megkönnyebbülve és zokszó nélkül
válunk el az élettől ahol sem méltóság
sem vékony irónia sem tréfa
nem születik
mert túl sokan elmentek
akik megkülönböztették a tartós dolgot a nem tartóstól

Ha sajnáltak is valamit
az nem az ami van
hanem ami volt

 Dabi István fordítása

Mentes Mihály: Ó jó vagy, Uram …












(Gratias agimus Tibi propter magnam gloriam Tuam)

Ó jó vagy, Uram: kincses gazdagságod, 
Mint telt medence hűs vize, kiárad. 
Lelkemre ömlik, füröszt kegyelemben, 
Áldott magadban, csoda-életedben. 
S hogy irigyek, gonoszok meg ne lássák, 
Titokban adod magad-áradását. 
S mig sajnálnak, milyen koldus vagyok: 
Lelkemen fényes koronád ragyog. 

Ó de nem azért áldalak, Uram, 
Nem ezért mondok hálát nevednek. 
Ha koldus volnék csakugyan 
S nem karjaidban játszó gyermek, 
Ha nem várna rám más örökség, 
(Szeretet, jóság, öröm, élet) 
Csak koldushalál árokparton: 
Ott is, akkor is dicsérnélek. 
S amíg szivemben élet van még 
És értelmemben gondolat, 
S amig ajkam dadogni tudna, 
Én egyre-egyre hálát adnék 
Azért, hogy vagy, Uram. 

Ó a szemem olyan igen gyenge, 
Olyan szegény ragyogó színekben. 
S szegény gyarló ember-eszem, 
Akármilyen merész, 
Hiába minden vakmerés, 
El nem juthat a közeledbe, 
Bele nem láthat csoda-titkaidba: 
Porban kell kúsznia remegve. 

És mégis. Ami a messze végtelenség 
Titkos fényéből lelkemre sugárzik, 
Feledteti, homályba vonja 
A teremtés minden csodáit. 
S mig nevedet szürcsöli ajkam, 
Isten, e titkos csoda-nevet, 
Megfényesedik a szemem, 
Mert a te neved, Istenem, 
Csorgatott méznél édesebb. 

Köszönöm, Uram, hogy vagy. Ezt köszönöm. 
Ó van-e más lét ilyen csodás, 
Ilyen egész, ilyen teljes, ilyen valóság? 
Minden más csupa hervadás. 
Millió évek múlnak. Sirba szállnak 
Gőgös hegyek, viharzó tengerek. 
És összeomlik a föld is, melynek 
Nyögésétől az ember megremeg. 
Népek pusztulnak, tudományok vesznek; 
Folytonos halál a történelem. 
Nincs más lét, – minden elmulás – 
Egy van csak. Te vagy, Istenem. 

Köszönöm, Neked, hogy vagy, Uram. 
Hogy több vagy, más vagy, mint az ember: 
Hogy bele nem lát titkaidba 
Senki fia soha földi szemmel. 
Hogy gőgös emberi eszünk 
A porból, sárból nem ér föl Hozzád, 
Hogy a bölcsek, tudósok látócsövének 
Meg nem mutatod fölséges Orcád. 
Köszönöm azt, hogy roppant Magad 
Nem fér bele csöpp ember-eszembe. 
Köszönöm minden titkodat, 
Amelyet a gőg megtagad, 
Amely előtt a hit térdel remegve. 

Ó milyen jó, hogy nem vagy ember 
És nem vagy ég és föld se vagy 
És hogy Neked minden kicsiny, kevés, 
Ami számunkra roppant szörnyű nagy. 
Nem vagy virág, nem vagy hegyóriás, 
Nem vagy haragos zúgó tenger. 
Több vagy és más vagy, mint minden,
Ami van, amit megért az ember. 

Hálát adok Neked azért, ami a legnagyobb, 
Amiről szólni is méltatlan vagyok, 
Mit csak térdelő alázattal 
Merek dadogó ajkamra venni: 
Hogy Tehozzád mérhető senki, semmi 
Sem földön, sem az égben nincsen. 
Köszönöm, Uram, hogy meg nem érthetünk, 
Mert Te vagy az Isten. 

Nagy Méda: Még a porba rótt lépés is …

Miként a dolgok létezésükkel dicsérnek 
én csöndes életemmel és szavaimmal. 
Bár tudom: a fű halovány zöldje,  
a jegenye kinyúlt dereka, 
a lepke könnyed tánca, a tulipán égő vöröse  
és a liliom holt fehére, 
több dicséret neked, mert formájában tökéletes.  
Kezed hibátlan alkotását dicséri a bogár is 
vagy a zajtalanul tovacsúszó kígyó,  
a felhő elsodort hóköpenye, 
a szellő mozgása, a hegy hallgatása,  
a gyereknevetés, a falra kúszott fény, 
még a porba rótt lépés is, melyet  
az omló anyag betemet, 
tökéletesebben dicsér, tudom, mint merev szavaim. 

Mégis, ne vesd el őket, inkább a tenyeredre vedd,  
melengesd, mint fészek a hazatérő madarat, 
mert egyre fejlődve, nőve, általad és benned  
akar tökéletesebb lenni, Isten.