D-nek, A-nak, J-nek, a majdani bátorsága jegyében
Nem kísért már se gyanú, se kétely.
Mivé dermedt bennem dőreség s gondolat!
Enged álmodozva ülni, és nem
Zaklatja magát a múló idő miatt.
Nem kínoz érdes, sorsgyilkos magány,
Sem sötétség, sem az éjek püffedt csendje.
Hitem a reményt fojtogatja, s nincs
Már a szeretetnek bennem méltó rendje.
Mi harc volt, elmúlt.
A célt feléltem, Akár a világ önnön tartalékait.
Törekvés nélkül fogy tovább időm –
Nem is értem, hogy mit keresek én ma, itt…
Úgy véltem, élni jó, mert emberi,
S hogy testem önző lelkemnek lett lakása,
Nem zavart, tréfával ütöttem el –
Hisz Istennek vagyok csodás földi mása.
A mindenséget, s benne a mindent
Egynek láttam, ahogy Jézust áldva illik.
Nem rángattam ajtót, sem fiókot,
Előbb megfigyeltem, hogy mi merre nyílik.
Becsültem elmét, okfejtést, érvet,
Haladást, tréfákat és kauzalitást.
Szerelmeim akként értékeltem,
Tudnak-e nyújtani nekem valami mást.
Ha becsmérelt, ki ellenem fordult,
Megértőn fogadtam vak okszerűségét,
S bár beleszédültem is a vak dühbe,
Próbáltam kivárni a mondatok végét.
Nem fedtem el az arcom, ha rájöttem,
Hogy e szörnyűséget már valahol láttam.
Hazudtam önzőn, olykor kegyesen,
S vállaltam ilyenkor, ha csalóvá váltam.
Ódzkodtam attól, mi tökéletes,
Mert nem hihettem el a bűntelenséget,
S tükörbe zártam szomorúságom,
Mikor ráéreztem, bent bűnbánat éget.
Láttam másokon, vagyok jó és rossz,
S már dicsekvés volt az öntudatosságom,
Pedig naponta vívtam magamért,
Remélve, a halált így miszlikbe vágom.
Az örömért gyöngyözve fizettem,
Főhajtva fogadtam mások bölcsességét.
Győzelmeimnél, ha bírta erőm,
Többre tartottam a csendet és a békét.
A tikkadásba fúló szónoknak
Elnéztem minden blőd aranyigazságot,
S szívembe zártam ellenemet is,
Ha vaskos tréfáimhoz aranypofát vágott.
Nem pereltem elrablott időmért,
S ha szükségét láttam egy-egy vallomásnak,
Gyengéimért busásan fizettem –
Kiadtam titkaim hitetlen tamásnak.
Vágyaimat bárhogy álcázhattam,
Pellengér-kalodát állított asszonyom.
Higgadt férfikor szólamán fújva
Újra eljátszhattam kamaszos viszonyom.
Éltem gödörben is, égő szemmel,
A homálytól jól megrészegedtem.
Kegy-létrán másztam ki, mégis durván
Káromkodtam: erre teremtettél engem?!
A fényre – csak ennyit tudtam akkor,
Mert fényben akartam látni minden formát,
Mint a gyermek, hisz még nem tudtam, hogy
A sejtelmesség inkább erény, mint korlát.
Lennék bár bajban, mégis háborgás
Nélkül tűrném, mit a tükröm képembe vág,
Ha nem gyötörné elmém a kétség:
Tudja-e Istenünk, milyen ez a világ?
A vér még lüktet bennem, s széthordja
Testemben a tiszta ösztönt, élni tudást,
S ebből serken, szeretetté lesz –
Mindig viselhető bíbor fenség-palást.
Szolga én már soha nem lehetek.
Kit magamba zártam, bármikor elmehet.
Nincs más értékem, mit adhatok, csak
A szabadságot – vállalt függőségemet.
2005 május 15-én, Pünkösd vasárnapján
