Áprily Lajos: Csendes pillanat

Ülök a nyírfalombok hűvösében, 

völgyünk is nyári csendbe szenderül. 

Bárányfelhőcske int felém az égen, 

s a béke lelke pillangóz körül. 

1966. július 15.

Dr. Kállai Imre: A szenvedés

   

  " Az úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét, gyűlöli az ő lelke."   

 Zsoltárok 11, 5 

           Egy rövid, megkapó bölcsességet tár elénk a zsoltáros, amely egy kicsi gondolkodás után már nem is olyan egyszerű, sőt felettébb érthetetlen. Az igevers második mondatrészével nem olyan nehéz egyet érteni, hisz a bűnös embert, az olyat, aki csak az álnokságon töri a fejét, nemcsak Isten, hanem sokszor az ember is nehezen visel el. Mindennapjainkban találkozunk olyan személyekkel, akik gonosznak mondhatóak és ezért könnyebb ezt megérteni és elfogadni. Viszont az igazak megpróbálásával, próbáival már nem minden esetben vagyunk kibékülve.  

A próba hallatán a keresztyén ember első gondolata a szenvedés. Bármennyire is szeretnénk a szenvedést kiszorítani az életünkből, nem mindig sikerül. Mondhatjuk azt is, hogy életünk velejárója. A szenvedés lehet Isten büntetése, amikor látható okkal történik valami kellemetlen az ember életében. Ha valaki tönkreteszi a szervezetét különböző élvezeti cikkek túlzott, határtalan használatával, akkor ne csodálkozzon, ha szenvednie kell később miatta. Ha bibliai példát akarunk keresni, akkor nem kell nagyon sokáig tennünk. Gondolhatunk első fokon Káinra, aki szenvedését Istentől büntetésként kapja, persze méltatlankodik is miatta. Ott van Ádám és Éva is, akiknek azért kellett elhagyniuk az Édenkertet, mert vétkeztek, engedetlenek voltak az Úrral szemben. Újszövetségi példaként megemlíthetjük Anániás és Szafira esetét, akik szörnyethalnak, mert Isten Lelkét akarták megcsalni. Isten olykor a bűn büntetését azonnal alkalmazza, hogy elrettentse az övéit a vétkezéstől.  

Továbbá a szenvedés lehet Isten nevelő eszköze, amikor az Úr nevel, mint Atya a gyermekét. Az igazi szülő nemcsak simogatni, kényeztetni tud, hanem él olykor a fenyítés eszközével is. Milyen fiú az, akit sohasem fenyít az apa? A mennyei Atya fenyítése is éppúgy szeretetének a jele, mint amikor áldásaiban részesít. Isten nevel, formál bennünket, néha talán fájdalmas, de minden értünk történik: „Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.”(Zsid. 12, 11)  

Látva azt, hogy a szenvedés lehet büntetés, lehet nevelő eszköz, elmondhatjuk, hogy lehet próba is, amelynek nem látjuk sem az okát, sem a nevelő célját, egyszerűen megpróbál az Isten. A zsoltáros itt a megpróbálás alatt, újfordítás szerint megvizsgálás alatt, egyfajta minősítési próbát ért. Az eredeti héber szó a nemesfém megpróbálását, eredetiségének igazolását érti. Ez a megpróbálás sokszor fájdalmat okoz. Mint az orvos is, aki a beteg érdekében vizsgál. Egy betegség igazolásához vagy esetleg kizárásához olykor fájdalmas vizsgálatra van szükség, de ez mind a betegért történik. Ez a zsoltár is a szenvedő, a megpróbált Dávid szájából hangzik el, aki minden külső nehézség ellenére bízik a mindenható Isten igazságszolgáltatásában és hittel viseli Urától jövő megpróbáltatásait.  

Gondoljunk Ábrahámra. Isten azt kéri tőle, hogy áldozza fel az egyetlen fiát, aki az Úr ígéretének beteljesedése. Olyan helyzetbe kerül Ábrahám, amelyben kitűnik az, hogy hite, Isten iránti szeretete mindenben megmarad-e? Azt olvassuk az 1 Mózes 22, 5-ben: „És monda Ábrahám az ő szolgáinak: Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.” Visszatérünk… Ábrahám vajon csak szándékát próbálta leplezni szolgái előtt, vagy valóban hitt abban, hogy akármit is tesz az Úr kérésére fiával, mégis vissza fognak térni együtt, életben. Ez az igazi megpróbált hit, amely hithőssé tette Ábrahámot. Nem tudta hogyan fog megmenekülni a fia, el sem tudta képzelni, hogy a bárány már el van készítve, de hitt Isten gondviselésében.  

Valamiről feltétlenül kell szólnunk a próbával kapcsolatosan. A Biblia a próbát kísértésnek is nevezi, hisz a Károli fordítás nem próbaként határozza meg Ábrahám helyzetét, hanem kísértésnek mondja: „az Isten megkísérté Ábrahámot” (1 Mózes 22, 1). Az Újszövetségben Jakab levele (1, 13) mintha ellentmondana ennek, hiszen ott ezt olvassuk: „Senki se mondja, amikor kísértésbe jut: az Isten kísért engem, mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.” Melyik hát a helyes, és miért kérjük a mi Urunktól tanult imádságban mindenkor: „Ne vigy minket a kísértésbe”?  

Kísértés és próba között különbség van, noha úgy éljük meg, mint ugyanazt a jelenséget. A gondot valójában az teszi, hogy honnan jön a próba vagy kísértés? Ha Istentől jön a szenvedés, akkor ez azt jelenti, hogy Ő megpróbál bennünket, s mi hit által győzedelmesen kerülünk ki a próbából. Ha a kísértés a Sátán oldaláról támad, bizonyosan azt célozza, hogy elbukjunk. Jób történetéből világos, hogy a Sátán Jób elbukását akarja, Isten pedig azt, hogy kitartson a próbák között.  

Futhat az ember Istenhez a próba idején, elmondhatja minden indulatát, kérdését. Mégis mielőtt okolnánk az Urat, hallgassunk Pál Apostolra: „Mert ki érte fel az Úrnak értelmét, hogy megoktathatná őt?” (1 Korinthus 2, 16a) Jób számára is Isten arról beszél, hogy az egész világot megalkotta, fenntartja és kicsoda Jób, hogy felelősségre vonhatná Őt? Kicsoda az ember, hogy Isten dolgait megkérdőjelezhetné?  

A büntetésen, a nevelésen és a próbán túl a szenvedésnek lehet még egy célja az ember életében. A laodíceai gyülekezethez írott levélben így szól az Úr az öntelt, langyos gyülekezethez: „Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos és térj meg.” (Jelenések 3, 19) Van, hogy Isten a feddést, a szenvedést azért adja egy ember életébe, hogy megtérjen. Ismerek egy keresztyén házaspárt, akik azelőtt erősen ateisták voltak. Olyan eset történt velük, hogy a nagyobbik lányuk, aki gyönyörű szőke leány volt, 18 évesen motorbalesetet szenvedett. Nagyon sok komplikáció lépett fel, mindent megtettek, hogy megmentsék őt, a házuk is ráment a kórházi kezelésre, végül a lányuk meghalt. Az édesanya elmondta, hogy azon a napon, amikor elveszítették őt, bármennyire nehezére esett, de térdre esve imádkozott: Isten, ha létezel, akkor segíts kibírni ezt a szörnyűséget, mert én magam nem vagyok rá képes! Így tértek meg. Térdre esett a kemény szívű ember a szenvedésben, mert vannak olyan szörnyű dolgok, amelyek életet adnak, örök életet.  

Minden szenvedő, gyötrődő ember nyugalmat találhat a golgotai kereszt alatt. Szenvedésben fel kell tekintenünk Jézus Krisztusra, aki Istenként szenvedett az emberiségért, aki szenvedéseiben nem nyitotta fel a száját. Engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Jézus van a középen Isten és ember között, menny és föld között. A bűnnel fertőzött ember az egyik véglet, az abszolút szent Isten a másik, és középen az isten-ember, Jézus Krisztus! Az embertől átveszi önmagára a bűnt, Istentől pedig átveszi önmagára az ítéletet, és így a két végletet kibékíti, összehozza egymással. Mintha egyik kezével az Atyába kapaszkodna, másikkal a bűnös embert ölelné át, és így vonná a kettőt újra áldott, szent közösségbe egymással! Keresztfán szétfeszített karjával éri át, és szünteti meg a távolságot Isten és ember között.  

Végső következtetésként elmondhatjuk, hogy az Úr beépítette a szenvedést, a próbákat üdvözítő tervébe. Nincsen emberi élet szenvedés nélkül, de nincsen emberi élet a kegyelem lehetősége nélkül sem. Lehet, hogy nem fogunk ezzel egyet érteni, de a tapasztalat erről beszél: soha nincs az ember olyan közel Istenhez, mint mikor szenved. Beethoven mondta, hogy Krisztus keresztje az életünkben olyan, mint a kottában a kereszt: felemel. Ismét Pál apostol szavaira hivatkozva, minden próbában legyen elég válasz ez az ige: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm, erőtlenség által végeztetik el.” (2 Korinthus 12, 9a)  Ámen.   

Forrás: Debrecen, Homokkerti Református Gyülekezet

Áprily Lajos: Ázott galyon síró madárka szól...

Ázott galyon síró madárka szól, 

egy kurta nyártól újra búcsuzol, 

tünődő lelked holtaknál időz, 

s fejed felett a szélben zúg az ősz. 

1966. október 10.

Áprily Lajos: Magamnak

Nyolcvan felé... Dédapaság a rangod. 

Talán apád életkoráig érsz? 

Ha majd utolsót kondít szívharangod, 

már csak ködös emlékezetben élsz.

Áprily Lajos: Ne zúgolódj

Láttál-e vándort téli utakon 

küszködni hófuvással, félvakon? 

Ne zúgolódj, ne szidd a vad telet. 

Örülj: fedél van vén fejed felett.

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

Diktálhat Isten bármit is? 

Diktálhat Isten verset? 

Mondhatja ember, ő csak leírta, 

amit Isten szerzett?  

Kell-e bármit is sugallni annak, 

aki az út, igazság, élet? 

Szólhat-e dal annak szájából, 

aki végtelen ének és ítélet?  

Miért íratna Isten verset? 

Ő maga a legfelsőbb poézis, 

teremtménye az egész világ, 

parányi porszem vagyok én is.  

Istennek hangja van, hatalmas, 

villámló, mennydörgő, világrengető, 

akkor is szól, ha éppen hallgat, 

miért diktálna verset éppen Ő?  

Csak én hiszem, hogy Ő szól általam, 

aki akarja, nekem higgye el, 

hogy az én szegény, árva versemben 

a Mindenség Ura magyarul énekel.  

Áprily Lajos: Mulandóság

Az örök szél hajad 

fehér porral befújja. 

Lelkedben mi marad? 

Vénséged mélabúja.

Bertók László Mintha kővé változtál volna

Beképzelt lettél és nehézkes, mintha kővé 

változtál volna, s már csak a nap, 

a szelek, az eső meg a hőmérsékleti 

változások érdekelnének, 

ők is csak azért, mert rád se hederítenek, 

s így megvan a kellő okod, hogy 

többszörösen szenvedj, hogy kiszolgáltatott 

légy, szétfeszítsen a nagy meleg, 

összeroppantson a hideg, álljon az eső

izületeidben, s örökké 

frontátvonulás kínozzon, hiszen ellened 

esküdött a mindenség, amit 

magaddal egynek hittél, és hinnél még ma is, 

innen alig van visszafelé 

út, meg kell várnod, amíg 

teljesen vagy majdnem teljesen betemet a szél, és 

újra megérted, amit a füvek meg a fák 

mondanak, és amit a talpad alatti 

homok bizsereg füledbe, 

innen csak alázattal, araszolva, s csak úgy 

menekülhetsz, ha kiszakítod 

magad a szorításból, melybe a szárnyaló 

hiúság és a versengés sodort. 

Trausch Liza: Dávid gyilkossága

" Azonban a kőfalról lövöldöztek a nyilasok a te szolgáidra... 

és a te szolgád, Hitteus Uriás is meghalt." 

1Sámuel 11,24  

 

Rettenetes végiggondolni, mi lett a zsoltárok írójából, Isten szerelmeséből, aki ilyeneket ír: " Szeretlek, Uram, én erősségem!" (Zsolt 18,2). A bűn csapdájából egyetlen kiút volna: " aki... megvallja és elhagyja (bűneit), irgalmasságot nyer" (Péld 28,13). Dávid egyebet sem csinált, mint elfedezte bűneit. Értelmét arra használta, hogy ravasz tervet eszelt ki. Üzent Joábnak: " Küldd haza hozzám a Hitteus Uriást." Mivé lett Dávid egyenes, tiszta szíve? Színjáték az, amit Uriással csinál. Túlprodukálja magát. Uriás azonban nem ment haza otthonába, feleségéhez, hanem lefeküdt a királyi palota előtt. Uriás még élt, de Dávid már gyilkossá vált. Uriás maga vitte saját kivégzési parancsát. Milyen tiszta, becsületes ez az ember Dávid mellett! Annyira megbízható, hogy Dávid kezébe merte adni saját halálos ítéletét. Nem félt attól, hogy útközben felnyitja a levelet. A Biblia nem csak azt nevezi gyilkosnak, amikor valakibe beledöfik a kést. Lehet, neked is volt már ember az utadban. Talán csak gondoltad, hogy de jó volna, ha az illető nem volna. Ki az, akiről úgy érzed, hogy nincs már rá szükség a családban? Aztán mész majd a szeretteid sírjához, és viszed a virágot. Vigyázz! A nyelveddel is tudsz úgy szólni, ahogy érdekeid kívánják. Hányszor rontottad valakinek a tisztességét, hírnevét? A pletyka lélekgyilkosság. Egy ember becsületének a meggyilkolása. Isten Igéje ma ítél. Ki ne bújj az ítélet alól! Hiába mondjuk a szánkkal, hogy " Szeretlek, Uram!" - ha közben fájdalmat okozunk indulatainkkal szeretteinknek.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Wass Albert

„ Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (. . . ) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”  

Kiss Benedek: Hogyan szeress?

Szeretned engem nem akkor kell,
mikor én is hitben csodállak –
akkor kell a szereteted,
mikor a kíntól meg se látlak.

Amikor ki sem látszom a szennyből,
akkor simítsd meg arcomat.
Csak akkor maradhat tenyereden
szerelmes pecsét-lenyomat.

Mikor rajongok, észre se vedd,
de tudj róla, ha bunkóz a bánat.
Akkor kell a szereteted,
ha megadnám magam már a világnak.

Amikor törpék barackja a fejemen,
amikor rohannék béna lábbal,
amikor alázottan, verten
egyezkednék már a halállal.

Akkor szeress tavaszba újra,
akkor legyél óvón mellettem,
különben riba vagy, ki imádtatja
magát, s úgy nem lehetsz
a szerelmem.

Kamarás Klára: Őszi levél...

Ez már a másik ősz... a fáradt. 

Szél kerget tört virágot, ágat. 

Hová lett az arany lomb, 

lángoló, szép levelek 

tarka varázsa? Elmúltak... mint az idő, 

lásd, együtt süllyedtek a sárba. 

Dér fedi már a mezőt, 

mint szívem a bánat... 

Fázós köd fekszik a tájon... 

Vágyom utánad...   

Orbán Balázs: A csend harcosa

Engem csöndre nevelt az élet,  

Én mindig csendes voltam  

És ha mással harcolnom kellett.  

Önmagammal harcoltam.     

Én nem néztem a jót, a rosszat -  

Sokszor elbántak velem.  

S tudtam, hogy ocsmány a bűn, de  

Ocsmányabb az, aki bűntelen.     

Én kárhozott vagyok, ki bűnét  

Szenvedi és ismeri,  

Súlyos vétkekkel terhes, hogy majd  

Megbocsássanak neki.     

Én nem hiszek a tisztaságban,  

Mert nincsen tiszta ember,  

De tisztelem azt, kit az élet  

Felitat küzdelemmel.     

Szeretem, ki megtörtségétől  

Rogyva fekszik és hallgat  

S az utolsó szó jogán magához  

Ragadja majd a hatalmat.     

Mert szemében örök szikra ég,  

Szeme tükrözi az eget,  

Benne szikrázik a messzeség,  

Mely kibontja a fényeket.     

Mert kit csöndre nevelt az élet,  

Annak hosszú s könnyes az út.  

S ha minden csatát el is veszít,  

Ő nyeri meg a háborút!

Nagy István Attila: Haldokló idő

Nem csak egyetlen napon, 

veled virrasztok minden pillanatban, 

nem csak egyetlen napon - 

látlak minden elzuhant éjszakán, 

nem csak egyetlen napon 

találok rád papír szívvel - 

fájdalmas és boldog üvöltésem 

szerteszórja az unott konvenciókat, 

mert régóta ízlelgetem a lábad nyomát, 

iszom tenyeredből 

véget nem érő vallomásaidat, 

ölelésed hurkában 

megsemmisülni vágyom minden nap 

ebben a szűkre szabott, 

haldokló időben.

Nagy István Attila: Vallatóra fogom

Vallatóra fogom a villámfényes tájat, 

arcod hűvösét, jó illatú hajad, 

rejtőzködő örömöd, kezed mozdulását, 

gondolataid finom gázlóit. 

Alkudozom a settenkedő elmúlással. 

Elhaladsz előttem: vallatom a tájat, 

remegő falevelek mesélnek rólad, 

zivatarok eső susogása árulkodik, 

s te állsz az ablak előtt védtelenül, 

érzed, hogy nem engedelmeskedik a szíved, 

botlik ebben a hiábavaló időben. 

Elhagysz, de megaláz a hiány, 

térdedhez, látod, nem menekülhetek.