Csendes vagyok,
törvényszerű, ám kiszámíthatatlan,
mint némelyik jobb költemény
– Bocsásd meg, életemnek Bármely Olvasója,
Ha nem tetszem, nem értesz, nem szeretsz.
2026. január 29., csütörtök
Fodor Ákos: Ima
Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz,
átléphetsz rajtam bármikor
oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan
bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre-
nyílóan, könnyen, zajtalanul.
Fodor Ákos: Blow-up
Valamit elfelejtünk,
elmulasztunk valamit,
elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk.
És ez a majdnem-semmi attól fogva
jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak
mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka
csendjében egy padlóreccsenés.
2026. január 28., szerda
Osváth Tibor: Sötétségben
Ne félj, csak higgy!
(Mk. 5,36.)
Testvér, jártál már elhagyott, sötét, fagyos éjszakán?
Eltévedve, kétségbeesve, egyedül, árván?
Tapogatóztál-e vakon
Pokolba hullottan, testvér?
Emlékszel-e még, mit éreztél?
Ugye, amikor elmerültél, nem is volt ijesztő a sötétség,
Ugye a hátadon még gyengén bizsergett
Elhagyott otthonod melege,
Amit úgy vittél magaddal,
Hogy kitart végig, útnélküli utakon,
Dacolva jéggel, faggyal?
Ugye hamar kirázta belőled a göröngy a langyot?
Ugye hamar megálltál dermedten pislogva
És szerettél volna tüzes szemeddel lyukat égetni
A koromfeketeségbe, hogy hátha megvillan benne
Valami fény, csöpp kis derengés.
Ugye jéggé vált alattad a föld
Hó sehol sem volt, a talpad megfagyott a földtől,
A talpadtól megfagyott a lábad,
S a vér felvitte a szívedbe a jégdarabokat.
Ugye jó lett volna egy emberi hang társnak?
Ugye vártad minden topogásnál,
Hogy valahol tán mégis megszólal a sötétség.
Valahonnan tán felhangzik, ha más nem, egy "Hé!"
És megindulhatsz valamerre felé.
Ugye azt hitted, megszakad a füled
A nagy várakozásban?
Ugye a szemed minden vibrálását - melybe
Csak a fájdalom szúrt bele egy kis fehérséget -,
Ugye testvér, mindíg útmutatónak vélted?
El is indultál tétován, egyszer jobbra, egyszer balra.
Bántad volna is te, honnan jön a fény!
Bántad volna is, fáklya lángol-e vagy csak gyönge gyufaszál
Bántad volna is, ki szólít,
Nevedet honnan süvölti szaggató füledbe a szél,
Magas hegyoromról vagy a föld fenekéből-e.
Csak egyszer elindulhass valamerre.
Testvér, ugye szólni sem tudtál?
Csak halálra váltan álltál,
Figyeltél - vártál -,
Hogy majd fejed felett
A nagy sötét tömeg
Hirtelen megreped.
Hogy a szurok,
Amely már-már megfullasztott,
Ragyogó kékségbe bomlik,
S belőle arany hull le rád.
Ugye a küszködésben rongyossá lett ruhád?
Megvakultál, agyonfáztál,
S már vártad, hogy fejedre száll a halálmadár.
...És ugye testvér... emlékszel?
Egyszer csak
Valaki nagyot kiáltott:
" Ki jár itt?"
Valaki jött a sötétségből,
Megfogta a kezed
És egy meleg szobában
Leültetett maga mellett.
Revitzky Gyula: Öregen
Azokhoz az emberekhez tartozom, akiket öregnek neveznek.
Bennem, körülöttem mindenütt beesteledett, nemsokára éjszaka lesz.
Életemnek egykor értéke, súlya és értelme volt:
Dolgoztam, szerettem, segítettem, adtam, szenvedtem.
Immár minden a múlté.
Kérlek, kímélj meg a megkeseredéstől!
Tarts vissza annak kimondásától, hogy mindaz, ami volt, csak úgy volt jó, tökéletes és rendjén való. Nem arra szeretnék hagyatkozni, ami volt, hanem ami van: Reád, Uram!
Erőm fogytán van, s még azt is, ami van, öregkori betegségek aprózzák fel.
Előttem áll az óra készületlenül
Add, hogy meg ne keményedjen az én szívem
Add, hogy ne meneküljek ábrándok világába
Add, hogy ne meneküljek hamis reménységekbe
Add, hogy készen álljak, mihelyt szólítasz, s ráléphessek a Hozzád vezető útra.
Valamikor emberek között éltem.
Most magamra maradok.
Barátaim meghaltak.
Uram, jöjj segítségemre!
légy segítségemre, hogy ne zárkózzam el senki elől
légy segítségemre, abban is, hogy ne szóljak bele mindenbe
légy segítségemre, hogy így a magam csendességéből
észrevétlenül segíthessek,
másokért közbenjárjak Tenálad
adj hozzá szavakat!
Jézusom! a Te szeretetedben születtem!
Abban szeretnék élni,
abban másokat szeretni és
abban hazatérni. Amen
Wass Albert: Fohász a hazáért
Uram, ki fönt az égben
lakozol a fényességben,
gyújtsd föl szent tüzedet
az emberek szívében.
Az emberek agyára
áraszd el bölcsességed.
Értsék meg valahára
mi végből van az élet.
Arasznyi kis idő csak,
mely ajtódig vezet.
De előre csak a jó visz,
a gonosz vissza vet.
Legyen megint az ember
képedre alkotott!
Utálja meg már egyszer
mit maga alkotott.
Romlandó kincsekért
ne törje magát senki.
Igyekezzék helyettök
jobb kincseket szerezni.
Jó tettek nyugalmát.
Derűt és békességet.
Mit el nem fúj az orkán
s rontó tűz meg nem éget.
Gőgből és gyűlöletből
mindent, mit föltalált:
vedd ki Uram kezéből
a keserű pohárt.
Rémségek éjszakáját
váltsad föl virradatra.
Az emberi világot
szebbre és igazabbra.
Hogy törvények közt az első
a szeretet legyen.
Üljön jóindulat
a kormányszékeken.
Az igazság előtt
hajoljon meg a fegyver
s élhessen szabadon
e földön minden ember.
És legyen egy akol.
És egy legyen a pásztor.
Növelj pásztorbotot
virágzó rózsafából.
S ha mindeneket szépen
elrendeztél ekképpen:
a népek közt, Uram
nekem is van egy népem.
Ha érdemét kegyednek
a szenvedéssel méred,
úgy egynek sincsen annyi
szent jussa, mint e népnek.
Mások bűnéért is
őt verte ostorod.
Sok súlyos nagy keresztet
szó nélkül hordozott.
Legjobb fiait vitte
mindég a Golgotára
s jótettének soha,
csak bűnének volt ára.
Uram, adj békességet
a Kárpátok között!
Sehol még földet annyi
könny s vér nem öntözött.
Sehol még annyi színes
nagy álom nem fakadt
s árvábbak prófétáid
sehol sem voltanak.
Sehol annyi virág
és sehol annyi bánat.
Szeresd jobban, Uram,
az én szegény hazámat!
Bár megtagadta tőlem
a békét s kenyeret:
engem sújtasz, Uram,
amikor őt vered.
Mert népem. Fajtám. Vérem!
Fájdalma bennem ég!
Szánd meg Uram Isten
Attila nemzetét.
Adj békés aratást
sok vérvetés nyomán.
Nyugodjék meg kezed
gondverte otthonán.
S ha áldásod e földön
elért kicsinyt, nagyot:
jussak eszedbe én is,
ki bujdosó vagyok.
A Kárpátok alatt,
ahol apáim éltek,
rendelj ki nekem is
egy csöndes menedéket.
Csak akkora legyen, hogy
elférjek én s a béke.
Nézzen az ablakom
patakra, fára, rétre.
Kenyér mellé naponta
jusson egy szál virág
s láthassam, amint Téged
dicsér egy új világ...
Uram, ki fönt az égben
lakozol fényességben,
hallgasd meg kegyesen,
hallgasd meg könyörgésem.
(Bajorerdő, 1947)
2026. január 26., hétfő
Nagy István Attila: Szép volt, igen
Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még örökké beváltatlanul -
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép.
Dsida Jenő: Legyetek őszinték
Lássátok, fáradt vagyok már
s nem bírok szavaitok labirintján
tévelyegni. Szeretem a nyugodt,
nyílegyenes, biztos utakat.
Legyetek őszinték, ne zúdítsatok
rám cifraszép szavakat,
mert el tudom viselni a meztelen
igét és ti is el kell, hogy viseljétek.
Amikor beszélek, ne nézzetek
a hátam mögé: az nyugtalanít.
Állítástok legyen: igen, igen -
és tagadástok: nem, nem.
Mindnyájan biztosan meghalunk.
Esik a hó, itt pattog a tűz
és mindnyájan testvérek volnánk
és nyájas, jó apánk az Isten.
1929
Somlyó Zoltán: Szerelmes vers
Bozótos sziklaszakadék peremén!
Nem én: a szigorú sors mondja ezt.
Mely hozzám ragaszt és el nem ereszt.
Születtél - s utamba vetett a por.
Most már a szél is karomba sodor.
Férfi csak így tehet, hogyha erős!
Igy tesz majd az utód. Igy tett az ős.
A kar mind bezárul: arra való!
Ha jő a férfi, az asszonyfaló!
Viszlek, ha jössz. Ha nem: megyek veled.
Rejtsd el a szívembe szégyenedet.
Tiéd a férfi. A szégyen enyém,
ha elejtlek a sziklaszakadék peremén...
Kányádi Sándor: Epilógus egy balladához
Két öreg anyóka, talpig feketébe,
Mennek az ösvényen, talpig feketébe.
Egyiknek fia volt, másiknak lánya volt.
Egyik maga a Nap, másik maga a Hold.
Szemük, mint a patak medre, olyan száraz.
Hosszú hallgatásra hallgatás a válasz.
Kapaszkodnak csöndben, amerre az ösvény.
Hitte volna-é ezt emberi keresztény:
Olyan szófogadó drága jó legény volt.
Olyan szófogadó drága jó leány volt.
Megrontotta szegényt a te rossz leányod.
Megrontotta szegényt a te ördög fiad.
Már az unokám is legényszámba menne.
Már az unokám is férjhez készülődne.
Az egyiknél kapa, ásó a másiknál.
Pihegve fújják ki magukat a sírnál.
Húsz esztendő óta szótlanul leszólják,
Az egyik a szegfűt, a másik a rózsát.
Neki csak lánya volt, de nekem fiam volt.
Neki csak fia volt, de nekem lányom volt.
Húsz esztendő óta várják s tán halálig,
Mikor ad igazat egyiknek a másik.
1965
Tóth Árpád: Ki tudja...
Ez-é az igazi élet?
Ez a könnyes, furcsa, cudar,
Bús csárdája könnynek és vérnek
Vagy lesz még másik ital?
Valahol, csillagokon túl,
Vár-e az isten...
1920
Szabó Lőrinc: Titkos fájdalom
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.
2026. január 25., vasárnap
A nap gondolata
" Egy szomjas világban élünk. Anyagiak soha nem elégíthetik meg a lelkedet. Nem él vele! Hiába kínálod lelkednek az élvezeteket, a tested talán jóllakik , a lelked csak sír. Hány ember dolgozott egy szép házért, bútorért, kocsiért.
És a lelke nem boldog, nem örül.
A lélek Isten szeretetére vágyik, csak az elégítheti meg."
Trausch Liza
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)