Zelk Zoltán: Nem volt jogom

válladra raknom életem, 

hogy te viseld el az elviselhetetlent - 

hogyan viseljem el? 

Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek, 

és bűntudatom az is, hogy szeretsz.

Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

Minden nap esttel végződik. 

Minden zaj csenddel végződik. 

Minden valami semmivel végződik 

és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot, 

értelmetlen sötét zsalu-szemek 

ölelik magukba arcomat. 

Minden nap estével végződik. 

Kaput keresek, hol nem áll angyal, 

egy szemet, mely nyitva maradt 

s azt mondja nekem: értelek. 

De minden zaj csenddel végződik. 

Ilyenkor a templomokat is bezárják, 

az Isten magára csavarja 

gomolygó, vastag, sokredős ruháját – 

minden valami semmivel végződik. 

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie, 

a koldusok bokrok alá húzzák magukat, 

a tücsök ciripel. Este lett. 

S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

Kálnoky László: Elhárító kíváncsiság

                                   1 

Bárcsak titkos hatalma volna a költők szavának, 

megakadályozni a Rontást, 

elüldözni a lesben álló árnyékokat 

a csak homályosan ide látszó 

távoli partokról, levegőből vagy víz alól, 

megállítani a mérget hömpölygető hullámokat, 

életre segíteni a fuldokló halakat, 

tejet, húst és kenyeret adni 

a felpuffadt hasú, kóróvá száradt lábú, karú, 

fekete bőrű gyermekeknek, 

kitépni az átok faját tápláló gyökeret

a szurokfekete temetőföldből, 

ózonnal telíteni a kőszénbűzt és benzingőzt árasztó levegőt, 

megtisztítani az eltömődött légzőhólyagokat, 

meggyógyítani a gyulladt nyálkahártyákat a ziháló tüdőkben, 

eltávolítani a szakadatlan szorongást a szívekből, 

látni a mosolygó öregeket, fecsegve hadonászó 

unokájukkal térdükön, a ház előtt, 

mely nem fenyegeti omlással őket, 

nem szakad rájuk egy napon, tűzeső közepette. 

Kár, hogy a legerősebb szónak sincsen ilyen hatalma, 

hogy kívánságaink valami ismeretlen messzeségbe szállnak 

a közönyös szelekkel, hogy nem bízhatunk korlátlanul 

a sötét köpenyben közeledő, arcukat eltakaró 

ezredvégi évtizedekben.   

                                   2 

Ne mondjuk öregen se, hogy nincsen vesztenivalónk, 

hisz ez annyit jelentene: utánunk az özönvíz, 

fütyülünk rá, mi lesz, ha mi már nem leszünk. 

Ami engem illet, szívesen beletörődnék a halálba, 

mert már eleget éltem. Igen, beletörődnék, 

ha feltámadhatnék minden száz évben egyszer, 

egyetlen napra, és beléphetnék láthatatlanul 

egy könyvtár ajtaján, s megtudhatnám, mi történt 

a földön, amióta nem vagyok lakója már, 

ha megtudhatnám, sokra vitte-e azóta emberi fajtánk, 

vagy kipusztította egy szálig önmagát. 

Igaz, az utóbbi, szomorú esetben 

könyvtár se volna, újságok és könyvek se benne, 

és csak a puszta hiányt láthatnám, de a részletek, 

az okok és okozatok ismeretlenek 

maradnának. Kielégületlenül kellene 

újabb száz évi álomra hajtani fejemet, 

sőt azontúl feltámadni se vágynék, 

hisz élet nélkül nem történne semmi megtudni érdemes 

a földgolyón, amire kíváncsi lehet egy halott is, 

amiért láthatatlanul belép egy könyvtár ajtaján, 

amiért nem tud örök álomban nyugton maradni, 

akármilyen mély is a sírja, 

akármilyen sötét az éjszakája.  

Hűség

„ A jó barátok mindig egymás mellett állnak, történjen bármi. 

Amikor azt mondják, „örökké”, úgy is értik.” 

Donna Fargo

Nagy István Attila: Hajózásra ítélve

mostanában összegyűltek a kérdések: 

kívül is belül is 

találkozom valakivel látom a szemén beszélni akar 

csak kérdései vannak 

egyforma hiányok buknak ki a szájon 

a mellkas ugyanattól a sóhajtól süllyed 

meg emelkedik 

az első mondatok százféle változatban 

az otthontalanság korélményét rajzolják 

a munkában a családban a magánélet köreiben 

de pontatlanok a kérdések és feleletet adni 

csak a jól megfogalmazott kérdésekre lehet 

a sejtés szorítja össze a torkokat 

a gyomoridegek lassú remegése

a szív meg-megújuló ritmuszavarai 

a térdek a bokák nyugtalansága 

tompa elvágyódás születik meg az agyban 

de parttalan élmény ez is akárcsak a döbbeneté 

hogy megmozdult a talaj alattunk 

a csillagok fénye a parti fény 

ami vibrálni kezd mielőtt végleg eltűnik 

hajózásra ítéltettünk   

Somlyó Zoltán: Miért?

Már nem bir el a talpalattnyi föld, 

s már nem győzöm az arcát ütni, rugni; 

és kérdeni, mért állok egy helyen? 

s mért gyengülök, ha el akarok futni? 

Mért szerettem meg a kívánkozások 

föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét? 

Mért hallja meg koponyám fakó csontja, 

minden lépésem átkozott neszét? 

Mért áll az ember csöndbe! 

Mért fáj a fáknak zöldje! 

Mért bomlik ráncba száz selyem, 

hideg nyoszolyás éjjelen! 

Mért villog asszony válla! 

S ezer asszonyhaj-párna, 

mért gyúl ki halvány éjszakán? 

S mért nézek mindig hátra?!... 

Mért nézek mindig hátra?...  

Zelk Zoltán: Hóvirágok, ibolyák

" Jó reggelt, Nap, ég, hegyek,

aludtunk egy éven át.. 

"Így köszönnek a kibújó 

hóvirágok, ibolyák.  

" Jó reggelt, szél, fellegek, 

jó reggelt, te szép világ!" 

Bólogat a kék ibolya, 

nevetgél a hóvirág.  

" Jó reggelt, fa, kis bogár, 

mikor hajt rügyet az ág? 

Mikor lesz az ágon levél, 

levelek közt száz virág?" 

" Jó reggelt, virágszedők, 

Örül, aki minket lát..." 

Jő a tavasz, hirdetik a 

Hóvirágok, ibolyák.

Zelk Zoltán: Meghalt az isten

Szaporodjatok sokasodjatok 

gyártsatok atomot 

építsetek panelkaszárnyákat 

és tűzzetek fejfánák 

a tetejükre tévéantennákat 

gyújtsátok föl a csendet 

töröljétek le az egekről 

a fecskét a varjat 

ne irgalmazzatok 

se tigrisnek se nyúlnak 

ne kegyelmezzetek 

se rétnek se hegyeknek 

zúzzátok be mint részegek a tükröt 

a Holdat 

kiáltsatok Dávid királyra: Ácsi! 

se őt se mást ne hagyjatok senkit se muzsikálni------ 

(Meghalt az isten: 

„ Én meghalok, rátok hagyom a földet. 

Lássuk mire mentek, ha nélkülem.") 

(1973)

Zelk Zoltán: Fehér

Csukott szájnál némább városok. 

Robaj nélkül beomló hegyek. 

Vinnyog a szél, szűköl az eső —: 

ázott szemű, látod az eget, 

látod csontváz varjak fehér vonulását?

Zelk Zoltán: Mint a szikla

Mert elfáradt, leült a kocsiútra, 

mert háta fájt, megtámasztotta volna, 

szerencséjére éppen arra járt 

egy platánfa csavargó árnya 

s a földönülőt megsajnálta, 

platánná változott. 

Micsoda áldozat! 

moccanatlanul állni, 

mikor árnykorában 

házak falára mászhatott 

futkosott folyók hátán, 

s ha meghalni lett volna éppen kedve, 

elmerülhet a déli napsütés 

óceánjába vagy 

fölfalni kínálja magát 

a kígyószájú éjszakának. 

De hagyjuk a platánná változott 

árnyat, azóta biztosan kivágták, 

hiszen nem hogy a kocsiúton, 

de járdaszélen s a parkokban sem 

szívesen látott vendég, akinek 

ága és lombja van, 

akin gerle és rigó pihenhet - 

kérdezzük meg, hogy mi történt a fáradt 

emberrel, fölállt-e már vagy ott ül még 

a gépkocsik forgatagában 

ezer évig vagy annál is tovább 

moccanatlan, s hosszúéletű 

lesz mint a szikla 

melynek tövéből meghalni szökött------ 

(1974)

Zelk Zoltán: Pillanat

Könyökölve, mint híd-karfára, 

a szeptemberi délutánra, 

két perc rése között rálátva 

a teljesség pillanatára, 

a csordulásig teli tájra, 

a fák öntelt diadalára - - -  

folytathatatlan, mondhatatlan; 

folytatnám még, de csak szavam van.

Tóth Árpád: Ez a nap is

Ez a nap is, 

Mint a többi. 

Elmúlt. Vége. 

Ez az est is, 

Mint a többi. 

Eljött. Béke. 

Szerény béke, 

De hálával 

Veszem ezt is, 

Jó pihenni, 

Ha az ember 

Csatát veszt is.

Furcsa béke: 

Hallgat, talpig 

Feketében, 

Mint egy titkos 

Esti virág, 

Mely az ében 

Alkonyatban 

Nem egyéb, csak 

Néma illat, 

Mit az ember 

Behunyt szemmel 

Mélyre szívhat, 

Elmosódva, 

Álmosodva 

Nem keresve, 

Milyen lehet 

Az illatnak 

Szirom-teste: 

Szép virág-e, 

Mint az ifjú, 

Mint a pőre 

Rózsabimbók 

Hajnalszínű, 

Gyenge bőre, 

Vagy csak fáradt,

Régi rózsa, 

Mely reggelre 

Széthull némán, 

Föld porával 

Elkeverve? 

(1927)  

Prókai Árpád: Kőkemény szív

„ Szíve kemény, mint a kő, oly kemény, mint az alsó malomkő.” 

(Jób 41:24)     

          Talán még úgy is lehetne mondani: Szíve keményebb, mint a kő. Miért? Azért, mert jól tudjuk, hogy a kövekbe sok minden szépet, jót fel lehet írni, vagy bele lehet vésni.  

Sajnos néha találkozunk olyan emberekkel, akiknek a szíve keményebb a kőnél. Igaz, nem mindenkihez. Vannak esetek, amikor valakivel szemben keményedik meg a szív. Jóbbal a tapasztalat mondatja ezeket a szavakat.  

Mit is jelent a kemény szív? Egy megcsontosodott, változni képtelen életet; olyan lelket, amely önmagát helyezi a középpontba; olyan embert, aki képtelen az önkritikára, az önvizsgálatra.  A keményszívű ember nem látja helyesen a másik embert. A keményszívű ember számára az az ember, aki nem úgy gondolkozik, mint ő, akadály, nehézség. Vagy ellenség, leküzdeni való gond.  A keményszívű ember a templomba először járó emberben a problémás, gyanús ismeretlent látja, esetleg a régi ismerősét, aki furcsa, hogy idejött, eddig miért nem? 

A keményszívű ember rugalmatlan, és csak a saját elképzelését hajlandó végigvinni. A keményszívű ember nem látja meg Istent sem. Ezekből következik, hogy a keményszívű ember nem jól látja magát sem. Az igazság bajnokaként, bátor harcosként, elvhű emberként tekint magára, miközben változni képtelen, szeretetlen, megkeseredett ember, aki nem csak, hogy másnak, de Istennek sem ad esélyt! A kemény szív képtelen a megtérésre, a megújulásra, csak önmaga körül kering. A végén pedig nem marad semmi, se a többi ember, sem Isten.  

Isten előtt vizsgáljuk meg, hogy Krisztust követjük, vagy magunk körül forgunk csupán, szeretetlenül?  

A kemény szív nem gyógyíthatatlan. Isten új szívet képes és akar adni. A kulcs maga Jézus Krisztus. Legyen szívünk, életünk Jézusé. Akkor nem kell félnünk a kemény szív betegségétől!     

Forrás: Napi Ige és gondolat

Pethes Mária: Év végi fohász

Ments meg, Uram minket az irigységtől. 

Világosítsd meg elménket, hadd 

legyünk bölcsek, mint a téged köszöntő 

Három Királyok.  

Legyünk mindannyian 

Boldizsárok, így eszünkbe se jutna 

mások fölé helyezni magunkat.  

Úgy add szívünkbe az emberséget, 

miképpen kéretlenül méred ránk csapásaidat. 

Ha azokra méltók vagyunk, bízz bennünk, 

egyszer talán megértjük, hogy nem csapdát 

kell állítani a jószándék köveiből.  

Engedd, hogy örülni tudjunk 

a fontos részleteknek, és mindannyian 

megtapasztalhassuk az adás örömét.  

Hagyd meg nekünk a derűt, 

hogy gyötrelmeinket elviseljük, 

és a reményt, amivel minden körülmények között 

tettre készek leszünk. 

Kérünk Téged, hallgass meg minket, 

és mert újra jönnek a hét szűk esztendők, 

vezesd hozzánk Szövetségesünket, 

akivel a rosszban osztozhatunk.  

Szétszórt népünkből kovácsolj nemzetet, 

És adj igaz szavakat a szánkba, hogy itt a 

földön virradjon ránk a te Atyád országa. 

  

Gazdag Erzsi: A napsugárrá vált leányka

Túl a dombon, túl a hegyen 

élt egyszer egy kisleány.

Szeme, mint a kék árvácska, 

Haja sárga tulipán. 

Egyszer amint nyáridőben 

virágfüzért kötöget, 

Így sóhajt fel: – Napfény lennék, 

hogy táncolnék eleget! – 

Alig, hogy kimondta

egy tündérke jő 

a mesék futárja 

hírvivője ő 

Szólt a tündér: 

„ Szőke kislány 

kívánságod teljesül.” 

Belefúj az aranysípba 

S mint a pihe, elrepül. 

S ím a hangra gyenge sípjel 

Varázsosan ráfelel. 

S a lánykára nyári szellő 

Szellő szájjal rálehel. 

Varázsszellő lehelete 

álmot hozott, ringatót. 

Kicsi lányka pillájára 

mesebeli altatót. 

S lám a rét kitágult. 

Könnyű lett a lég. 

Ami eddig távol, 

Közel már az ég. 

Könnyű fényleányok 

Táncot lejtenek. 

Köztük táncol ő is, 

A földi gyerek. 

Kergetőznek föl-le 

ég és föld között. 

Bárány felhő hátán, 

Szivárvány fölött. 

Gyenge pipitérnek 

szirmán nyugszanak. 

Vizitulipánról 

sásra ugranak. 

Egyszer csak a fényleányok 

fürge lába botladoz, 

Hegy lábánál sötét árnyék 

Jobbra-balra hajladoz. 

Fényleányok futva mennek,

hogy az árnyék közeleg. 

Szegény kislány könnye csordul, 

Félős szíve didereg. 

Sötét este száll a rétre. 

Nehéz szárnyát verdesi 

Kicsi lányka félelmében 

Édesanyját keresi. 

Sírására, keservére 

a tündérke jő elő. 

Belefúj az aranysípba 

S szellő száján mondja ő: 

– Kicsi lányka, virágocska, 

anyácskádat mért hívod? 

Napsugárnak nincsen anyja, 

Könnyeidet mért sírod? 

Lásd a napnak nincsen könnye, 

Fénynek vígság élete. 

Alkonyat a temetője, 

Tejes hajnal bölcsője – 

Szólt a lányka: „Kedves tündér, 

Nem leszek én napsugár! 

Késő van már, hazamennék, 

Vár már otthon az anyám!” – 

Eredj haza! – szólt a tündér, 

S mégegyszer sípba fújt. 

Felébredt a kisleányka. 

S örömében könnye hullt.