de akárhova mégy,
engem is hordoz arcod,
lábad, karod ritmusa, melled
lélegző ár-apálya.
Egymás teremtményei vagyunk:
nem választhat el tőled
se távolság, se törvény.
Olykor csak érinteni tudlak,
de ez a pórusok közt
átrebbent mozdulás,
akár a foganó mag titka…
Egyszer csak kihasad belőle
a bennünk nevelődött,
az általunk sarjadt világ,
a közössé bűvölt idő.
Én mindig ebben élek.
Nem adom hát a kalitkába zárt
perc örömét a prédául kínált,
gazdátalan szóródó milliókért.
Azért vagyok szabad, mert
egyetlen sorsomként hozzád kötődöm,
kiválasztottként elfogadtalak.
Tudom, ma nem szokásos
érzelmekről beszélni,
de nekem sohasem volt
lemondó vállalás rideg parancsa:
“Szeretlek, mert – szeretlek.”
“Szeretlek, mert enyémnek kaptalak.”
“Szeretlek, mert nem tudlak nem szeretni.”
És nem volt szenvelgés szavamban,
mikor kérdeztetek:
hogy tudtam elviselni
a testemre suhintó
halálveszélyt?
Nekem
csak az lett volna iszonyú,
ha rád, ha rátok sújtott volna
valami védhetetlen…
Én nem röstellem bevallani végül,
hogy bár magadban hordozol,
sokszor gyötör, mar, kínoz a magány,
amikor okkal, oktalan
eltévedsz éji tengereiden
bolygó Odüsszeusz…
Mégis, boldog vagyok,
mert mindig megtalállak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése