Elbeszélgethetünk akármiről,
ha egyszer mégis megérkezel.
Nincsenek gyakorlati céljaim.
Nincsenek barátaim.
Önmagammal vitázom csak olykor,
hogy elüssem az időt.
S ugyanezért játszom:
sakkozom vagy kockázom,
anagrammákat rakosgatok.
Mikor hogyan.
Régóta úgy érzem,
alkalmatlan vagyok a normális,
emberi kapcsolatokra,
alkalmatlan a köznapi beszélgetésre.
Többnyire nincs mit mondanom;
azazhogy nem akarok meggyőzni senkit,
nem akarok lehurrogni senkit;
mindenki olyan, amilyen.
(Én ilyen nem-társalkodó
alkat vagyok.)
Amiről érdemes volna,
arról úgysem lehet beszélni.
Legfeljebb tanúk nélkül,
kivételes pillanatokban.
A többi szócséplés:
áltudományos vita, vádaskodás,
dicsekvés, véget-nem-érő panasz.
A nyelv valami más;
a szavak titokzatos rendje
lélegző, eleven tenyészet,
ahonnan óvatos,
tapintatos segédlettel
tüzes nyíl röppen fel az égre.
Cikázva átsuhan
a csontmezők fölött,
bevilágítva egy pillanatra
nyomorúságos gubancainkat.
Ahogyan a gyapjas ködben
forgolódunk kiáltozva,
egymás felé tapogatózva.
Látszólagos találkozásaink ellenére
árván, a szégyentől fuldokolva.
Egyetlen esélyünk ez a nyelv:
a gondolatok folyamatos cseréje.
Hiába próbálkozunk ezzel-azzal,
rákényszerülünk előbb-utóbb mindannyian.
Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv,
egymás nélkül semmit sem ér a szó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése