Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre,
mécslángként föl-le futok az omladozó falakon,
a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat,
fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival.
Lassan tájékozódom, mint a hajótörött,
aki szélcsendnek képzeli a megállt időt.
Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb,
a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből,
máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába.
De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet:
árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése