ma megöleltem a szomszéd nénit – tulajdonképpen nem
is szomszédunk: eggyel alattunk lakik srégen az észak
felé néző kis egyszobások egyikében – lementem hozzá
vasárnap délben azaz egy kicsivel utána nehogy tetten
érjem az egyszemélyes szegényes ebéden ami mégis:
milyen takaros milyen fűszeres-illatos és milyen kis nett
abroszos terítéken tálalódik általa saját magának ahogy
illik és ahogy illet magunktól a tisztelet minket mikor már
senki mástól – szóval én a ládáimból kiásott jó nagy trupp
évelő virágot vittem neki hogy mielőbb ültesse ki az üresen
árválkodó cserépbe és ő kávét főzött nekem cserébe és
tejszínport rakott bele aztán beültünk abba az egy szem
szobába – én a fotelba ő a kemény székre mert a puhától
megfájdul a lába – és még egy jót beszélgettem vele míg
elszürcsöltük a hibátlan kávét majd utána még kiálltunk a
keskenyke teraszra fölfele lesve megcsodálni az én évelő
virágaimat amiknek a java mindig így késő tavaszra jön elő
hogy ő gyönyörködhessen benne – na persze ha a kertje
azon a meredek hegyi lejtőn még mindig meglenne ugyan
nem lelne örömet az ilyen gangos kis balkonládák szűk
gyönyörében – de azért nem bántuk mégsem hogy legalább
ennyi amibe mód van a tágabb lelket belelehelni legalább
alsó hangon: egy sor láda a gangon majd egy perfekt
kávéval a kislánypúderszagú özvegyszobába beülni aztán
búcsúzásul hogy beleleheljük amennyire lehet az örömöt
a virágok s a másik közelségének tudata felett: egy szoros
egy meleg egy igazi hosszú ölelés ami a balkonládákkal
együtt ha alaposabban meggondoljuk már nem is kevés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése