Megöl a meleg, emberek.
Nyáron még koldulni se jó.
Zománcos, fehér hőségtől
sajog a szemgolyó.
Hiába húzódom félre,
hűsöt a
kirakat sátra sem ad:
arany-mankóin oda is
utánam biceg a nap.
Aludni volna jó,
ám, ha elalszom – végem.
Nem könyörül senki se rajtam
s nem lesz még sörre se pénzem.
De ha már nem alhatok,
akkor
azok a lábak,
a lábak, a
körúton vonuló,
robotos lábak
nyugodhatnának,
s ne kaszálnának
előttem már.
Mert én csak lábakat látok
mindenütt s mindeneknek.
Mögülük lesek az égre,
nem gyűlik-e a felleg,
s a reszkető homályból
lesz-e már, lesz-e zápor?
Ó zápor, nyári zápor,
szakadó gyönyörűség,
úgy várlak,
mintha veled
pénz hullana,
csicsegő pénz.
Te vagy az őrjítő
lábakat eltüntető,
hogyha te hullasz:
nem vagyok kéregető.
Nem alázkodom s nem köszönök:
tízperces ünnep te vagy:
kidugom megfürdetni
mindkét falábamat,
s így lesz Balaton-partja
nékem az utca sarka.
Ó, zápor, nyári zápor,
előled asszonyok futnak,
nem ontják rám varázsát
ilyenkor illatuknak;
s nem is jut eszembe, hogy már
csók nélkül halok meg én,
s leszek elszáradt bodza,
fekete könnyel
letördelt ágam hegyén.
Ó, zápor, nyári zápor,
teveled jó a világ,
megtisztít s jókedvre biztat
suhogó, szép muzsikád.
Fáradt szemem is kiragyog
s nézi, mint egy csodát:
láb nélkül fut a szél,
szökken tócsákon át;
láb nélkül fut a villamos,
nem, mint eddig futott –
láb nélkül járnak azok is,
akiktől koldulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése