Elsüllyedt a jegenyék árnyéka is már.
Ó, éjszakába feneklő kajakok!
Gyalog kell menned, fogd ezt a pislán
hunyorgó-füstölgő csillagot,
vezessen és, ha kialszik, dobd a tóba,
– sötétben is megleszek reggelig –
iszapba, hínárba burkolózva
odalent majd gyöngyöt könnyezik.
Sóhajt a víz, a jegenyék
megborzongnak,
szitálni kezd a bánat s tán az eső;
míg keresgélem a marasztaló szókat,
sarjad a csönd és eget-földet benő.
Már a fecske nélkül szálló alkonyatban
éreztem, kedves, hogy nélküled maradtam.
1967
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése