Alszol. Homlokodon renddé simul a kusza világ,
a redők mögött magára talál agyonmagyarázott ifjúságod.
Vaságy-romantika, emelvényre szökkent szavak,
bronz-póz, majd féktelen fájdalom,
ellenillúzió, ellenvágy és ellenromantika,
a smirglipapír-cinizinus véresre dörzsölte mögé rejtett szíveinket.
Ó, ez most mind értelmetlenné válik
az értelmes álom lélegzetében.
Mögöttünk van – mondanám,
de látod, tenyereink értőbbek,
mint agyongyötört szavaink.
Halántékunkon a vérerek dolgukat végzik,
pont annyira lüktetnek, amennyire kell,
csak vágyaink nem leltek helyet e lavina-ifjúságban,
földről égre verődnek,
nagy piros labdává váltan pattannak gondolataink,
s most, hogy tűnődve kezébe veszi ez a vers őket,
ha elejtené, értelmetlenné válna ez az estém,
de nem hagyom – kényszerítem:
az alvók biztonságával gondolom végig
tágra nyílt szemű életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése