– Hogy illatozott esténként az olajfa,
kérge alatt bábjait babusgatta a hangya,
a falban tücsök rítt, fekete tititás!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Hogy sütött este a kő, mikor a gangra
kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva
megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy,
vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy,
ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál.
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta,
gyalu, véső is értett, s az oázó vas, ha ő akarta,
elszelídült, s az elalvó tűzzel elcsicsikált.
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház!
– Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva
a messzi tengerek testvére lehettem volna,
hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás.
– De hajnalra mindig elfordult a föld,
s a virágok tüzes torka berekedt.
A kútban láncok csörögtek, s csupa elölt
álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek.
Hallgatod-e még, mondd, s nélkülem mit csinálsz?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése