megjelent egy hatalmas varjúcsapat fölöttünk,
néhány percig éktelen ricsajjal
röpködtek ide-oda a szénfekete madarak,
majd egyszerre csak valami jeladásra
tovaúszott az élő felhő nyugat felé.
Soha nem jutott eszembe Hitchcock,
szeretem ezeket a rosszhírű varjakat,
mintha emberi beszédet hallanánk az égből,
gyerekhang, asszonyhang, férfihang is olykor,
érthetetlen nép érthetetlen nyelve,
ahogy reggelente feltekintettem rájuk,
az idő magasságára láttam mindig,
mert igazság szerint odafent van a múlt,
nem pedig alattunk a földben.
Aztán egyik napról a másikra eltűntek,
és sejtem, hogy miért, hiszen tőlünk nem messze,
az egykori cukorgyár helyén lakótelep épül,
sokemeletes házakban drága luxuslakások,
már elkezdődött a munka, húzzák fel a falakat,
pontosan mellettük élt a varjúkolónia
néhány terebélyes fán, de gondolom, valamiképpen
elűzték őket onnan, nyomornegyedekkel is
megesik az ilyesmi a világon mindenütt.
Különös, hogy újabban a varjak helyett reggel
szinte ugyanabban az órában megjönnek
a hófehér sirályok, egyébként régóta látni őket
Marosvásárhely főtere fölött, háztetőkön,
padlásnyílásokban laknak, de erre még
nem jártak, most hófehér felhőnk van ott,
ahol szénfekete volt eddig, hangosan rikoltoznak
ezek is, fel-felzokognak, mint a gyermekek.
Nem a hiányzó varjakat siratják,
nem ezt akarom mondani, csak az elűzött
feketét követi a fehér, akár egy fekete-fehér film
gyerekkoromból, mert fekete nélkül fehér sincsen,
nem nekünk kellene eldönteni, hogy mi a jó,
mi a rossz odafent a visszafordíthatatlan
időben, a minap elmentem a hajdani varjúkolóniáig,
egy-két varjút láttam még itt-ott, felhőcafatokat
a fákon, mert néha fekete a színe a reménynek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése