terjeszkedik a temető is.
Meredek domboldalon
kúszik egyre feljebb,
talán a mennyország felé.
Hatvanhét éves vagyok.
Négy évvel idősebb halott apámnál.
De halott anyámnak
még mindig gyermeke lehetnék,
tizenhét évvel
fiatalabb vagyok nála most is.
Leguggolok, hogy megigazítsam
a félrebillent virágcserepet,
és amikor hirtelen felegyenesedem,
furcsán megszédülök,
érzem, hogy mindjárt elesem.
Lehet, hogy túl sok kávét ittam?
Megijedek, hiszen még soha
nem veszítettem el az ellenőrzést
a testem fölött.
Vagyis az életem fölött.
Világításkor sokan vannak a temetőben.
Gyermekkori ismerősök is.
Nem kellene észrevenniük semmit.
Már indulnánk vissza,
de most rátámaszkodom a sírkőre,
és kicsit előredőlök,
mintha elérzékenyültem volna.
Milyen jó, hogy felállítottuk ezt a sírkövet.
Támaszkodom apámra és anyámra.
Megtartanak néhány pillanatig.
Jobban vagyok.
Puhán belesüppednek az ujjaim
a fekete márványba.
Elengedem, mehetünk.
Lépkedünk lefelé a rövidre nyírt füvön.
Anna mégis észrevett valamit.
Jól ismer engem.
– Rendben van minden? – kérdi.
– Rendben van, persze – felelem.
És tulajdonképpen tényleg rendben van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése