Takács Zsuzsa: Július, halálom, születésed

1

Tíz óra, tizenegy, 

kőzáporban, a tengerparton, 

síma szobában, fehér falakon. 

Egy óra, kettő, három. 

A kiáltás az ajtón túl megtörik. 

A jajgatás a mélyből kiszakad, 

égeti torkom, fojtogatja, 

tenyerembe fullad, 

megharap. 

Mibe temessem foltos arcomat – 

ebbe a lepedőbe, erre 

a fogantyúra, erre 

az asztallapra, erre. 

Minden harmadik perc.  

Minden második.  

Elviselni hangtalan, hogy – 

Háton fekve nyílni meg – 

Eldobja az emlékezet – 

Nincs völgye már ennek az éjszakának. 

Csak gerince van a fájdalomnak. 

Farkas fogai élesednek. 

Csillagai magasodnak.  

Négy óra. 

Öt.  

2  

Hallom 

a csontokat, 

hallom az izmokat, 

szakadnak, áznak, 

jajonganak. 

És ennyi vér. Az ágyról lecsorog. 

Mint hentesüzlet: könyökig meztelen, 

vérfoltos karok, minden 

szeglet világít. Fázom és szomjazom. 

Gumikötényben ölelnek engem át, 

késük hegyével megitatnak, 

és egybenő a kín; 

megforgatja bennem kezeit, 

arcát kitépi, vállát, 

kicsúszik – 

egyszál zsinórról levágják, leszakad, 

és fölmutatják: emberteste van, 

s a gyönyör végigborzong hátamon.  

3  

Mostmár akár fel is állhatok. 

Nylon csizmába bujtatva térdig 

az asztalról akár leszállhatok. 

Az orvos a sebet varrja, társalog – 

rekedt a hangom, idegen, 

elindulhatok már egyedül. 

De hiszen Ő is – egyedül? Igen.  

4  

Este van. Hajnalod.  

Talán kongatnak valahol, 

talán egy lócán ülve furulyáznak. 

Vakít a fény. Készítik ágyadat. 

Talán szemükbe hulló hajjal alszanak  

ma este.