néhány centiméterre a cipőm orrától,
porcelánfényű házából derékig kibújva,
mintha integetne csápjaival,
lassan araszolgat egy csiga.
Óvatosan arrébb húzódom,
megnézem, van-e valami postám.
Nincsen semmi. Régóta sejtem, hogy
ide a dombra nem jön fel naponta
a postás, hanem meggyűjti a leveleket,
folyóiratokat, könyveket, és egy héten
egyszer-kétszer begyömöszöli
a postaládába. Megfordulok,
majdnem megfeledkeztem a csigáról,
de az utolsó pillanatban átlépek rajta.
Hatalmam van, és érzem,
milyen is mindenhatónak lenni.
Bár ez csak félig-meddig igaz,
mivel nem én raktam össze,
de egyetlen mozdulattal elpusztíthatnám.
Nem teszem, persze. Fogalmam sincs,
hogy lát-e engem, valószínűleg nem,
hiszen pazarlás lett volna
ezzel a képességgel felruházni,
amikor az égvilágon semmi szüksége nincsen
ekkora testek látására, miért is fürkészné
a hozzá képest szédítő magasságot,
ha úgysem tudna semmit kezdeni vele.
Jóleső érzés egy csigát megkímélni.
Bemegyek a házba, leteszem a táskámat,
aztán eszembe jut, hogy az autóban
felejtettem a teli bevásárlószatyrot,
már-már ugrálva visszasietek,
nézem a rózsaszínű magnóliát,
szeret minket, egész nyáron virágzik.
Ahogy nyitom a kaput, félreérthetetlenül
reccsen valami a talpam alatt.
Szilánkokra tört porceláncsészéből
szétfolyó utálatos takony. Ennyi volt.
Eltaposhattam volna már az előbb.
Azt is mondhatnám, hogy kapott tőlem
ötpercnyi életet. De nem mondom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése