gondolatban, valamiféle part felé, mintha tengeren,
miként ha tengereken utaznál, óceánjáró hajó
ringatózik alattad, nem éppen részeg
az egyik szobából a másikba, miközben kávé,
minden mozdulatlan, nem változik semmi, soha,
nézed a végtelen tájat magad körül, kastélyod
a magasban, a magasból idegen szirtekre tekint
jó így – csak álmodni rossz, ha sűrű emlékeid
zavaros vízként múltat mutatnak, mintha jövőt, és
magadhoz térve hirtelen nem is tudod,
mi is a teendőd éppen, ha van egyáltalán
hűlő vetésre gondolsz vissza, évek, évtizedek,
összegezni kellene mindent, levelek, papírfecnik
között matatsz, aztán mégsem, távoli világokat
figyelsz, hogyan is tűnnek fel, hullanak alá
világítótorony, ezt mondogatod magadban, pedig
pontosan tudod ezt is, semmi ilyesmi nem létezik,
legfeljebb szavak, mondatok, alanyok, állítmányok,
mindenütt hullámzó szóbeszédek, ha vannak
a termést, ha ugyan, betakarítani úgysem tudod,
hiába hiszed, hogy óceánjáró ringatózik alattad,
amit magasságnak gondolsz, onnan pocsolyára látsz,
amelyre álmodhatsz, legfeljebb, papírhajót
kastélyodban ülsz, egymagadban, várakozol,
reméled, jönnek még olyan utazók, akik veled,
és magad is, újra, kávéscsészével kezedben,
mozdulatlan, csak az idő dolgozik, egyre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése