Miután ezt egyszer elmondtam már,
újra el kell mondanom.
Vagy semmi szükség erre,
nem kell, hagyni kéne, mármint
hogy újra elmondjam, úgysem
ugyanazokat a szavakat használom,
és te is más füllel és másik szívvel hallod őket,
másképpen értelmezed,
másban látod a jelentésük lényegét,
mást hiányolsz, vagy mástól leszel
elégedett vagy elégedetlen,
haragos esetleg,
vagy csalódott, mint akit rászedtek,
elárultak.
Nem is érdekelt téged, mit mondtam, és
az sem érdekel, mit mondanék most,
előfordulhat ez is.
Ereszkedett az alkonyat, esett, nem érdekelt.
Nem érdekelt, hogy búcsúztam
vagy éppen megérkeztem,
milyen régóta éltem itt, vagy csak
idetévedtem hozzád.
Te tévedtél ide.
Vártalak.
Dehogyis vártalak,
eszem ágában sem volt,
te is máshoz akartál, ez lett, és így.
De miért csak egyszer mondjon el valamit
az ember, amikor az is kétséges, hogy
az az egyszeri mondás megtörtént,
mondta-e valóban, vagy
csak beleképzelte a nappalba, az éj sűrűjébe,
vagy csak akarta, tervbe vette,
készült rá, szándékában állt,
de valami közbejött,
apróság vagy földindulás, és
mást mondott, mint amit szeretett volna.
Nem is mondta végig.
El se kezdte. Mindezt egyszer, nem tudom pontosan,
mikor és hol, elmondtam neked,
mégis azt hiszem.
Tehát most elmondom újra.
És aztán nagy valószínűséggel
valamikor, egy másik alkalommal,
lehet, hogy néhány óra múlva,
a holnapi naplementében, egy-két éven belül,
de míg én élek és te élsz,
veszem a bátorságot újra,
erőt gyűjtök, fölkészülök,
igyekszem tekintetbe venni a változásokat,
az eltéréseket és a módosulásokat,
az általános körülményeket,
amik érintenek téged és engem,
és töviről-hegyire megint elmondom.
Az is előfordulhat, hogy
többé ki nem nyitom a számat.
Így beszélek hozzád,
amíg… valójában fogalmam sincsen, meddig.
Talán már nem is beszélek,
vagy ha igen, ha mégis,
hát nem hozzád,
nem is én mondom,
neked vagy másnak,
valaki más mondja,
valaki más hallja,
más nem mondja,
más nem hallja,
és még annyi lehetőség van, hogy ettől
mintha éppen csak szeretne,
elgyengül az ember, akár egy levél.
Egy nagyobb falevélre gondoltam,
zöld és friss, szerte futnak,
eltévednek rajta az erek.
Mint egy kézfej intése a gyönge,
de határozott szélben.
Elmondom neked ezt, de te elalszol.
Vagy én alszom el,
és te nem fogod megtudni a végét,
nem tudom befejezni,
mind a ketten elalszunk,
a villanyt leoltják,
vaksötét lesz, hideg, részvétlen és makacs,
sötétben nem lehet beszélni,
vagy lehet,
talán mindenki sötétben beszél,
suttog, kiabál, jajgat.
Sötét lesz, amikor megszólalsz.
Sötét lesz nyomban, amikor meghallod, elsötétül.
Ez azért jó.
Hogy vannak lehetőségek,
ennek lehet örülni,
ezt lehet akceptálni,
ezért igenis érdemes volt
küszködni, próbálkozni, akarni, tenni,
sőt, ha valamiért érdemes volt,
hát akkor éppen ezért,
ennyi lehetőség,
ennyi sokféleség miatt,
és még akkor is, ha
elmondtam már ezt,
nem is egyszer, és részletesen
vagy slágvortokban adtam elő,
mindegy, utaltam rá,
céloztam vagy nem,
de most újra elmondom,
és te újra hallod vagy
nem hallod,
mindenesetre nekem mondanom
kell tovább.
És akkor most kezdem is,
.jpg)
