Zelk Zoltán: Este

Most fogja meg vagy most engedi el

kezem az Isten?

Puszta Sándor: Fölajánlás

tieid 

az el nem mondott imák 

becsukott szemű sóhajaim 

gyermekkorom hitébe halt Tamás 

alázatom tipegése 

a bennem tárult kamasz csodálkozás 

tied legbelső jobbik énem 

énekem és rettegésem 

szégyenem e rubint ékem 

virágaim madaraim tied az első karikám 

a nyáresti boldog fogócska 

az is aki vagyok 

s aki még nem vagyok

s aki lehettem volna

Puszta Sándor: Vádlottak padján

Neve:         Puszta Sándor 

Kora:         Huszonnégy év. 

Haja:         Barna. Szeme: 

                 Kék is lehetne, de az is barna lett, 

                 Belehalt az ősz, mikor született. 

Arca:        Ovális. Homloka: Fehér. 

                 Vádlott lett. S nem tudja, miért. 

Vád:         

                 Szereti a csendet, holdfényes álmot. 

                 Néha kezébe fog egy mese-husángot 

                 S gondba-fúlt lelkéről elveri a bút. 

                 Utálja a Kartelt. És a Háborút. 

Vád:         

                 Kicsit ábrándos, csodakergető. 

                 Hiszi, a földre újra eljön Jézus, 

                 Ki az Egyenlőség, Igazság és az Út. 

                 Hiszi, hogy újra eljön Ő! 

Vád:         

                 Egy kissé, kissé bizony fiatal 

                S az élettől már mindent megtanult. 

                Új jövőnek harangját kongatja, 

                Mi dicsőbb s szebb lesz, mint a múlt! 

Vád:        

                 Éneke néha túlontúl merész, 

                 Újzengésű, dacos, mélyet kongató. 

                 Szava mégis a pusztába kiált, 

                 Mint Sina-hegyén a prófétaszó – … 

Vád:        

                 Csillagot les hosszú éjszakákon, 

                 Látomást lát, fénylő utakat keres. 

                 Végigvágtat a magyar ingoványan, 

                 Mint Gellért, legendás vándorszekeres, 

Vád:        

                 Istent és hazáját nagyon szereti. 

                 Gyűlöli a lompos, cifra, úri szót. 

                 Szent Pusztaszernek ős-dalát dalolja, 

                 A gőgöset és örök lázadót… 

Vád:        

                 Hogy kissé korábban született 

                 S vállal nagyobb, mint a többiek. 

                 Forrás, vizében szárnyas csillagok, 

                 Meríthessenek belőle több hitet… 

Vád, vád után… S újra, újra vád! 

A Bíró néz s arca épp olyan, 

Mint a mélyből titkosan feltörő 

Örökváltozású idegen folyam…

A Bíró néz… Újra, újra kérdez. 

Bűnei… – Adatok – A vádak ezek … 

Fejem lehajtom, magamban mondom: 

Minden igaz. Én nem fellebbezek. 

ítélet zúg. S a messzi, messzi kékből 

Fejemre száll nagy, tüzes korona, 

Kínzóm, gyötrelmes, szép poétasors 

És nem vehetem le róla soha! 

Csak állok, állok tehetetlen, szótlan, 

Piros higanyként lobog fel a vérem. 

Fölöttem a sors végzése harsog: 

A vádlott bűnös! 

             Arra ítélem, hogy éljen!

Siklós József: Csendes percek

Az első szó reggel Tiéd legyen, 

mielőtt bárki szólna. 

Előkerül az öreg Biblia, 

mennyei világodnak rádiója.  

Kanyarodnak fekete sorok 

s felragyog bennük fénylő üzenet. 

Uram, hozzám szólsz s szívem közepébe 

mint röntgensugár, hatol be szemed.  

Hogy általában mindent tud az Isten: 

gyermek-hittankönyvbe benne van. 

Térdem remeg, beleborzong a lelkem: 

,, Ennyire mindent? Ilyen pontosan?’’  

Elvesztem hát! Ez elviselhetetlen, 

vesébe látó isteni tekintet . . . 

„ De minden bűntől – hirdeti a Könyv – 

Jézus vére megtisztított minket!“  

És térdre hullva imádkozhatom, 

bűnvallás, kérés mint felszínre törhet, 

és hála, hála mindig, mindenért!  

Megnyittatik a zörgetőnek . . .  

Pár perc pereg le mozdulatlanul. 

Csodálván mondom, micsoda az ember! 

Bejárja örökkévalóság tájait, 

találkozik a Végtelennel:  

bűnös szíve – a Kegyelemmel . . .

Végh Tamás: Áldozócsütörtök

Ma történt, hogy felment, s minket itt hagyott. 

Szívünkbe bújtatva a reményt, hogy visszatér, 

S lélekben velünk marad, míg be nem végződik 

Mindaz, mi elkezdetett a teremtés hajnalán.  

Ma történt, hogy felment, s minden ránk bízatott, 

Hogy a tőle kapott hitben építsük fel belül, s kívül 

A rendet, elűzve a békétlenség, s a félelem démonait. 

Nem rajta múlik azóta sem, hogy zord bilincsbe ver 

Minket a bűn idelenn, s a hit mentőöve után kapkodva 

Bálványok között élünk. Félelmek igéznek nap nap után, 

S nem tudunk irgalmazni magunknak sem, a másiknak sem. 

Rút düheinkben fuldokolva, mégis Uram bocsánatod, irgalmad 

Kérjük, hogy megmaradjék a maradék, kaláccsá foszlott reményünk.

Károlyi Amy: Hintaló

Lám, ez se volt 

s már az se lesz 

se hintaló, se rongybaba 

nem volt és nincs s nem lesz soha  

feszes kötélen táncolás 

mit követ dörgő tapsolás 

vágtatni cirkuszi lovon 

csak hogyha cirkuszt álmodom  

a porondon cigánykerék 

egy éjszakára nem elég 

mert holnap már bottal tipegsz 

kerék nem volt és sohse lesz  

van ágyad, szobád, szőnyeged 

bámulhatsz tarka képeket 

de gavallér, cilinderes 

és hintaló és rongybaba 

nem volt és nincs és sohse lesz

Takács Zsuzsa: Túlzás

Nem éreztem soha annyira 

fűszálnak magamat mint akkor. 

Vagy némi túlzással: asztali lámpának. 

Hajladozni, törni a talpak alatt. 

Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni 

a sötétbe, várni az áramütésre, 

mint egy elítélt, és ilyen 

körülmények között világosodni meg.

Takács Zsuzsa: Sötét és ragyogás

Ha tudnám, itt vagy, ha tudnám, 

itt vagy és följegyzed a történetemet, 

kimennék én is teremtményeiddel 

játszani a napra. 

De hagytál egy cédulát itt, 

amikor beléptem, láttam, 

elmentem innen, és aláírtad Isten. 

Eső esik, kinézek az ablakon utánad, 

a fűszálak összepréselődnek nyomodban, 

a sárból vér folyik. A sár letörli 

örökké vérző homlokát, föláll, kinéz 

az ablakon. Fénylenek 

mint búcsúzóul a szemek, 

a sorsomba látó lámpák. De nem. 

Kinek tetszeni ezentúl? A valóság 

visszakaparja az üveggömbbe fényeit, 

csak legbelül tart a ragyogás, 

itt vaksötét van. Ebben a sötétben írok.

József Attila: (ALUDJ...)

Aludj 

egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn 

a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött 

szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban 

hó hull 

komoly fekete medvék vonulnak 

én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban 

nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam 

amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött 

könyvek hallgatnak köröttünk 

nagyon örülni nem szabad vigyázz 

a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál   

1926. ápr.

Fáy Ferenc: Szerelmes vers oltókéssel

Magánosságom kertjébe fogadlak 

s a sármány-csőrű Napnak felmutatlak.  

Gyöngyház-nyelű, varázshatalmú késsel 

beoltalak: örömmel, nevetéssel.  

S szomorúságod gallyait lemetszve 

figyellek: élsz-e? féllek, hogy: szeretsz-e?  

A harmatot, ha dermedt még a reggel 

melengetem forró leheletemmel,  

S ha láng a szél és delelőn a nappal: 

befedlek hűvös, árnyékos szavakkal.

Somlyó Zoltán: Hajnali imádság

A szűk Könyök uccán hazamegyek, 

most hajnali három óra. 

Istenem, vezess a jóra!  

Békevirágok e szürke kövek 

és béke e hajnali ég. 

Istenem, szeretsz-e még? 

Züllenem, hullanom rendeltetett 

és lehull, aki arravaló. 

Légy velem, Mindenható!  

Hajnali percek szemeznek alá 

s a harang a szívükbe sikolt. 

Istenem, sok bánatom volt!  

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók. 

És a nők se szereztek nekem semmi jót.

Eldobtak, mint az odvas diót.  

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon, 

ma sápadt és zord halovány alakom: 

istenem, a szívedbe lakom.  

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs, 

csak e hajnali ég, csak e kék... 

Istenem, szeretsz-e, 

istenem, vezetsz-e, 

istenem, megversz-e még?   

Csontos Márta: Kereslek

Ringatnak a napok a sugár bársony karján, 

rózsa-kráterbe fonnyad az idő ellobbant teste, 

zúgva dalolnak a napok hullámok taraján, 

lassan csordogál az égről a romlás keveréke. 

Bár az alkonyat kendőjébe rejtőzik a ragyogás, 

léted nem tiporja megfakult sokaság, 

a horizont peremébe törik szemed drágaköve, 

fényed arany-szála csillagot hímez mennyei szövetre.  

Tenger buborékját keresem az üres mederben, 

harangszó áramlatán keringek a nyomorúságban, 

szaladok néma erdő gomolygó leheletében, 

kihullana a varázspálca kezemből álmaim tornyában. 

Sima kövekbe hasít a törékeny vágyakozás, 

hited zöld sarjait szétnyomja egy sötét szárnycsapás, 

zsenge kalászba duzzad teremtő szavad, 

parányi pontként is ledöntöd a márványfalakat.  

A félelem köszörűje sivít tudatom gerincén, 

vaskazettába gyömöszölöm az ünnepek angyalhaját, 

szívembe hiába forrósodik a nap fény-lemeze, 

csörömpölve vonszolom a csodák rozsdás láncát. 

Villámok tűz-tánca hasít a meglékelt égbe, 

a szeretet pihéi perzselve libbennek az öröklétbe, 

a sötétség óriás-kerekén száguldasz a körforgásba, 

mosolyod beáramlik a töretlen szépség mozdulatlanságába.  

Kereslek zúzmara halott arcának gödrében, 

kutatlak szél karján ringó fűcsomók rejtekében, 

hívlak kiszáradt torkú bútorok reccsenésében, 

ölellek tarlón vérző sóhajok elveszettségében, 

érintelek holdfénybe simuló arcom tündöklésében, 

hidat építek hozzád a teremtés rendíthetetlenségében.

Csontos Márta: Szirmaidba zárva

Arcod szirmába feledkezik 

a tétova napsugár, 

hófelhőben száguldó jég-könnyeket 

görget egy arany szárnyú tűz-bogár.  

Szemed gyémántjába törik 

a világ kristály-kereke, 

kráter peremén habzó buborékban 

lüktet lelked szépségének ereje.  

Mosoly-gyöngyeidet szórja 

csillag-ösvényen a hold ezüst keze, 

léted simogató párna-karján 

nyugszik az égbe növő csend szívverése.  

Dalod tüzes kalászt érlel, 

ajkad láng-folyam szilaj hullámverése, 

illatod mágnes a szenvedély oltárán, 

örömöd szirmokba foglalt drágakő csengése.  

Az ég asztalán roskadoznak szavaid, 

fény-fádat növeszted a világ tetején, 

lüktető alkony vörös posztójában 

öntudatlan lebegsz a vágy bíbor mezején.

Csontos Márta: Veled rohanok

Veled rohanok az egyedüllétben, 

szemem titkok aljára merült 

zúzalékában rémülten kuporog a világ. 

Veled szárnyalok leomlott hegyekre, 

a horizont redőnye mögé szakad 

az égboltból kiszakadó váratlanság.  

Veled ölelem az üres pillanatot, 

hidegbe száradt lombok alatt 

vacog kiszáradt testem körvonala. 

Veled lobogok kihűlt kráter szélén, 

gyanakvásom zsenge hajtásait 

eltiporja a rontó varázs lábnyoma.  

Veled dalolok néma tátogásban, 

szavaim remegésébe szakad 

a fénytelenség homokba fulladó zápora. 

Veled építem a leomló falakat,

s kezemben elhamvad a gyönyörűségbe 

forrósodott árnyalakok lángoló ostora.  

Veled halok végleg halhatatlanságba, 

csillagok nedvéből szűröm szívedbe 

a távlatokban nyüzsgő szépség aranyporát. 

Veled zuhanok a pokol párkányára, 

s létemben virrasztom a förtelembe felmagzó 

önsajnálat bűnbe kövesedett virágzatát.

Trausch Liza: Csodálatos törvény

" Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát." 

Zsoltár 119,18  

       Isten törvénye csodálatos. Körülöttünk láthatjuk a természeti törvények csodálatos voltát. A teremtettségben minden szabályosan, törvény szerint működik. Olyan világban élünk, aminek a törvény az alapja. A törvény szava a "kell ". A madaraknak költözni kell, a virágoknak nyílni kell. Tudjuk, hogy télre tavasz következik. Valaha rácsodálkoztál-e Isten törvényére, amik között élsz? Kérted-e már, hogy nyisd meg szemeimet, hogy lássam, és hálás legyek, hogy olyan biztos világban élhetek, ahol nincs tévedés, tudom, hogy mi következik. A mi belső lelki dolgaink is Isten törvényei alapján állnak. Akaratoddal eldöntheted, hogy ezt a dolgot többé nem csinálom. De van benned egy erősebb törvény, ami rabul ad a bűnnek. Minden embernek rá kell jönnie, hogy ez alatt a törvény alatt van az élete. A hiúság törvénye, hogy megsértődöm, ha valahol nem lehetek az első. Sokan mondják: nem szoktam hazudni. Ugyan! Hát ennyire nem ismered magadat? Tele van az életünk hazugsággal, képmutatással. Mindig többet, szebbet, jobbat mondasz magadról, mint ami a valóság. Az akarat, az elhatározás kicsi emberi erő a törvénnyel szemben. A törvény győz, és belevisz a bukásba. Ezért boldogtalan, erőtelen és örömtelen az életed. De hadd mondjam a jó hírt, hogy a Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadít a bűn és halál törvényétől. Az Úr Jézus életének törvénye a szeretet, öröm, békesség, tisztaság, alázat. Ha befogadod Jézust, eltörli a bűneidet, és hordozza az életedet. Ezért kéri tőled, hogy szemléld az Ő törvényének csodálatos voltát.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fuchs Éva: Szavak

Mennyi szó kell uram

Milyen sok szó kell ahhoz

Hogy elmondjuk a szél

Egyetlen sóhaját, -

Fa mélységes hallgatását

Károlyi Amy: Utolsó változat

A boldogságnak annyi változatát 

kergeted. 

Míg váratlanul rádereszkedett. 

Mikor már minden zsákutca 

és lehúzott redőny, 

akkor lopakodik 

át a hideg időn,  

nyugalmas angyalszárnyra 

akkor emel, 

mikor már búcsúzni kell.  

Az a téli óra, a szürkülő, 

mikor már nem is látjuk, 

ki én, a te, az ő.  

Azok a bizalmas ujjak, 

a belenyugovók, 

nem ígérnek. Teljesítenek.

Nem szépek már, de jók.

Leleszi Balázs Károly: Könnyek szeretetébe zárva

Ma már hűséges kísérőim a könnyek. 

Alázatom mélységeiből kibányászott szépségek. 

Olyanok, mint a nyári esők, 

feloldódik bennük a vihar fenyegetése. 

Vezeklő lelkek imaszárnyalása. 

A legszebb zsoltáros ének. 

Öntudatlanságból felsugárzó öntudat a könny. 

A dölyfösség legyőzése, 

önnönmagad térdre hullása a könny, 

égből visszaigazolt bűnbocsánat, 

egy csendes igen, egy csendes ámen a keskeny 

ösvényen, egyre közelebb Istenhez - 

hogy már itt a földön formáljon és alakítson 

az eljövendő királyságra.

Szakáli Anna: A víz fohásza

Ködökben születek, harmatban éledek, 

teremtő életet táncoló fellegek 

szél szárnyán hoznak, s a nyári ég kékje 

ringatja cseppjeim, mint az anya méhe.  

Öntözöm földed és adom a kenyered. 

Ott vagyok mindenhol, s itt vagyok teveled. 

Rejtsetek nádasok, sírva bújok benne, 

arcomat csúfítja világ összes szennye.   

Nem vagyok, átkoztok. Áradok, kárhoztok.  

Vétkező vadvizek bűnéért megfizet, 

gátakba szorítva, ki engem eltemet.   

Források fussatok, hűs vizet hozzatok!  

Hagyjátok berkeim, nőjenek erdeim. 

Fogadj el! Élj Velem! De ne bántsd életem.

Kassák Lajos: Igaz nem igaz

Hunyt pilláim mögött most nyílnak a rózsák

ilyen tájat még sosem láttam. 

Ó nagy szegénységem a szűkmarkú időben. 

E függönyök mögött élnek zöldellő fáim 

szép állataim holdam napom 

és mind a csillogás a szürke lim-lom 

amit a mélység kivetett és a szél nem sodorhat el. 

Könnyű csónakommal hozzád utazom a fényben 

itt nem őriz se csendőr se katona 

szabadon intek feléd hogy várd meg kezem érintését 

s míg a föld és ég újból fel nem dühödik 

halld meg becéző szép szavaimat.

Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében

A szép őszi estében valami 

titokzatos és megható varázs van. 

A fák rikító, szilaj színei, 

a harsányrőt lomb a halk hervadásban, 

a komorodó, fáradt föld felett 

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán, 

a le-lecsapó borzongó szelek, 

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán: 

mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt 

élet szelíd mosolya, búcsúfénye - 

az, amit embernél úgy nevezünk, 

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.   

Szabó Lőrinc fordítása

Végh Tamás: Ima télen

Uram! Te tudod, hogy szavunk csak fehérlő kiáltás, 

mi faggyal, dérrel koppan a szánkon, akár 

a tűz hiányzó melege, s a hamis hang átfon, 

és az a kicsi, mely mindig úgy hiányzik, 

mint szótlan törődésed csöndes kegyelme. 

Csak a hála szűkszavú bennünk, 

míg az indulat ordít, s együtt nő a hiánnyal, 

rúg, pofoz csak, s nem simogat szívtájon, 

s az ostoba, némult idő, mint roskadó, 

hóhalom hullik alá egy szokatlan hajnalon. 

De Te itt vagy akkor is, és engedsz felébrednem, 

megfogni újra, amit tegnap félretettem, 

összeszedni morzsáit, mindennapi életemnek.

Kovács Daniela: Tanulnom kellene...

Tanulnom kellene a tiszavirágtól, 

mily illanó az élet szépsége, 

a pillanatnak élni ezen túl 

és kézen fogva lépni közös révbe.  

Tanulnom kellene, mit mesél a szél, 

érteni a szavát a hajnali csendnek, 

ó mily kín a vágy, annak aki él 

szemem smaragdjában álmok rezegnek.  

Tanulnom kellene a ragyogó naptól, 

hogy meg kell halnom, hogy újjászülessek

s ha omló álmok porán szerelem vágya lángol 

izzó hamvaiból erőt merítsek.  

Tanulnom kellene a magányos holdtól 

hogy van titok, mit senkivel sem osztok 

s hogy nem leszek már sosem egyedül 

még akkor sem, ha magam maradok.

Végh Tamás: Valaki megint elment

I.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Feledhetetlen arcok sora illan észrevétlen, és
Nincsen ír a bánat ellen a tarisznyában,
Ballagunk decemberi, balladás magányban,
S a hónunk alatt dagad irgalmatlanságunk.
Havas búcsúzásaink ránk riadt árvaságában,
Élesedő emlékeink fölé jajongva hajlunk,
S könnyes szégyenünkbe kapaszkodunk,
Mint sápadó fűszálba a szél.

II.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Elárvult otthonaik csendje gyorsan gazdát cserél.
A többit fagy veti szét, vagy egy kibérelt munkagép
Gyalulja gyémánt simára a magányba bolondult,
Öregember koszlott küszöbét, s a régi cserépkályha
Anyagos arcát a földbe vájja, megadón várva a halálra.
Újra csak a letarolt föld üvölt riadót, s hangja tétován
Bucskázik tova a sitt-Himaláják között. Jövőre tán
Valami lesz itt, új ház, kerítéssel, e kor szabályai szerint.

III.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Úgy érzem, mintha velük menetelne a fénybe
Gyermekkorom dióillatú, karácsonyi csendje,
Amikor még a hó is másként csillant a fák kupoláján,
S örök ígéretek aranyalmái ragyogtak gyertya-glóriásan.
Szelíd fenyőillat lengett az új házban, szerény jászol
Egy régi éjszakában, és Apa szavára lejött az angyal.

IV.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
Nagymama is búcsút intett, s az örök tanárnő,
Gyöngy mosolyával nem tanít már életre derülő
Verset, nem helyez szívünkbe több szót, de én érzem
Még vállamon kezét, mikor utoljára megölelt,
S így szólt: légy jó. Mosolya lelkemben fénylik
Emlék- teli lánggal, mint egy örökmécses.

V.

Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.
S a kertjeink alatt kucorgó februári csendben
Dárdás-sörényét még meg-megrázza a tél.
Olvad az idő felettünk. És megint kevesebben
Lettünk tavaszra. Öreg szomszédomat sem
Csalja már ki a kertbe a föld illata. Ő is elment.
Mennek a régiek, sűrű sorokban mennek.

Lesznai Anna: Egyszerű dal

Hogy engem lássál nézd meg, kedves, a kertet,
A lombosat, árnyasat, rejtőst a domb ölén.
Bizony, mert én is lombos, rejtős vagyok.

Ha engem szólítsz, kedves, szólítsd a szellőt
A sietőt, suhogót, susogott titkok tudóját,
Mert bennem is vagyon sok suttogott kérdésre válasz.

Ha testem kívánod, úgy simítsd az illatos földet,
Ő alszik és hűvös, de viselős izzó kehellyel.
Aluszom én is, bennem is nyílnak virágok.

Ha ölelni óhajtsz, úgy öleljed hársaim törzsét.
Erősek, szívósak, égnek, tülekedők.
Köztük megállok, hajamban játszik a nap.

Ha bírni akarsz, úgy hintsd be maggal mezőnket,
Mert azé a föld, ki terméssel áldja meg őt.
Ki holnapom hordja, én is azé leszek.

Ha ismerni vágyol, úgy némán messzire nézzél,
Mert tágas a völgy, a szélén hegyek hevernek.
Tágas a lelkem, de valahol otthon vagyok.

Ha szeretni szeretnél, úgy tárd ki szomjas karod,
Borulj a fűbe a nyilazó napfény alatt,
Ott játszik csókom minden sugár nyomán.

Ha jó akarsz lenni hozzám, simogasd meg ebünket
Mert hű ő szegény, és nem tudja megmondani, mi fáj.
Jaj, tudni szólni szemérmes szívnek nehéz.

Ha el akarsz hagyni, házunk kapuját tedd be,
Léptednek nyomán arannyal porzik az út.
Örökké nyílik a kert, de viszont sohase látod.

Reményik Sándor: Szivárvány

              

       

I.  

A párában, a vízesés felett, 

Halványan, mint egy álom, 

És testetlenül, mint egy lehelet: 

Az örökifjú szivárvány lebeg.  

Megrokkannak a sziklák, a hegyek, 

A kő mállik, az erdők sírba térnek, 

Új medret tör a patak magának, 

S a régit testálja a feledésnek. 

Megőszül a világ.  

De a szivárvány mindíg egy marad 

S színei meg nem fakuló csodák. 

Örökifjan és egyformán lebeg, 

Halványan, mint egy álom 

És testetlenül, mint egy lehelet.  

Mint a művészet az élet felett.    

II.  

Minden lélekben van egy kis szivárvány, 

Kis csapóhíd, amelyet lebocsát, 

Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, – 

Ennek a hídnak hídpillére nincsen, 

Ezt a hidacskát csak az Isten tartja. 

Az Isten, aki a szívekbe lát.

Weöres Sándor: Az új évezred szelleme

Mindent Isten szemével nézni – se férfiasan, se nőiesen – 

hanem mint a szent herélt, s a kétnemű, a teljes-ember! 

Nem azzal közeledni hozzád, vagy bármihez: "ilyet és ilyet 

akarok, megfelelsz-e?" hanem azzal: "milyen vagy? mert 

olyannak óhajtlak szeretni, amilyen vagy." 

Teljes igénytelenség ez és teljes igény. Mert nem csak az 

csendül belőle: "olyan legyél, amilyen vagy", hanem az is: " és 

saját hajlamaid által emelkedj és tisztulj odáig, ameddig csak bírsz." 

Eszmény nélkül nézni, mindent szeretettel – a gyilkost, 

vagy a puhányt éppúgy, mint a hőst, vagy a szentet – 

Istenem, a Te szemeddel néznem – az én szememmel – 

ó hogy ezt adod nekem!

Babits Mihály: Két nővér

Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad: 

az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy. 

S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat." 

S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy."  

Két komoly árvaleány, termetre meg arcra hasonlók, 

tekintetük üldöz, nyugtot sohse hágy: 

a holt Szerelem leányai ők, galambszinü hollók, 

és kínál borral a Bánat, és kínál vérrel a Vágy.  

A zord Szerelem leányai, hajdan lakodalmadnak koszorús nyoszolói 

vezettek a méccsel a szoba felé, hol vetve menyasszonyi ágy 

Anyagyilkos lányok majdan, a holt Szerelem gyilkosai és ugyanők boszulói 

Százvágyu Bánat, százbánatu Vágy.  

Egymást szeretik, soha el nem válnak, összefogódnak, 

a Vágy foga éles, a Bánat ajjaka lágy, 

Egymást szeretik testvériesen és véreden osztakozódnak 

és csókol a Bánat, és harap a Vágy.  

Fekete hunyorból van koszorújok, nagy árnyakat ingat a mécsük utánad 

s jön egyre mögötted a fekete Bánat, előtted a vérszinü Vágy. 

S szól néha könyezve a Vágy: "Én vagyok a Bánat". 

S szól néha nevetve a Bánat: "Én vagyok a Vágy".

A nap gondolata

Mindig nagy utat kell megtenni saját elképzeléseinktől Isten akaratának teljesítéséig. Felszámolni, elengedni, amihez ragaszkodunk; megvallani rossz döntéseinket, bűneinket; és minden szégyenünkkel együtt Isten elé állni...

Barna Júlia: aki nem tud

aki nem tud másoknak megbocsátani 

akinek nincsenek kedves szavai 

és a tekintete kikerüli 

ha az utcán jön szembe 

aki gőgje tornyában ül 

és nem mozdul a lelke 

aki úgy néz át az embereken 

mint az ablaküvegen 

nem látja meg bennük a szépet 

aki azt hiszi hogy mindenki más téved 

aki nem sír nem nevet 

nem csalódik nem szeret 

idegen mind nem fontos nekem 

nem gondolok róluk semmit sem   

Weöres Sándor: Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad. 

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad. 

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad. 

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad. 

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad. 

Oltsd ki lángjaid -a szerelem legyél te magad. 

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad. 

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad. 

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad. 

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Puszta Sándor: Orvosi lelet

hiányod 

égetett 

rajtam 

égési sebet

Bodás János: Elveszíthetetlen öröm

Nem igaz, hogy az élet rút, kegyetlen, 

sok öröm van, elveszíthetetlen. 

Van öröm, amely mindörökre tart, 

nem árt neki szó, se tűz, se kard, 

se fagy, se szélvész, átok vagy nyomor, 

mitől a világ oly sokszor komor. 

Van öröm, amely soha nem apad, 

s ez az öröm: add másoknak magad! 

Míg élsz, magadat mindig adhatod. 

Adj szót, vigaszt, ha van falatot, 

derűt, tudást, vagy békítő kezet, 

mindez Tiéd! Vesd másba s nézheted, 

hogy nő vetésed, hozva dús kalászt, 

s meggazdagítva lelked asztalát. 

Csoda történik: minél többet adsz, 

Te magad annál gazdagabb maradsz.

Trausch Liza: Nagy vacsora

"Jertek el, mert immár minden kész!" 

Lukács 14,17b  

        A "nagy vacsoráról" szóló példázatot Jézus annak az embernek válaszolja, aki azt mondja: " Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában." Tudjuk, hogy az örök életben nem eszünk már kenyeret. A Biblia azt mondja: "Az Isten országa nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség, és Szentlélek által való öröm " (Rm 14,17). Ezen a földön lehet a mennyországban élni. Lehet, hogy neked egy szép lakás, család vagy autó a mennyország. Mennyi mindentől vártad már talán a boldogságot, ami soha nem lett számodra igazi boldogság. Isten üzenete ma nagyon egyszerű: " Jertek el, mert immár minden kész!" Azt jelenti, hogy a megváltás megtörtént, Jézus a kereszten kimondta: " Elvégeztetett!" A bűn nem lehet többé akadály, a múltad sem akadály, bármi van is a hátad mögött. Jézus mindenkinek minden tartozását kifizette. A jövőd sem lehet akadály, mert Isten adja az Ő Szentlelkét azoknak, akik Néki engednek. Pünkösdkor elküldte hozzád Szentlelkét, Aki erőt ad neked egy tiszta élethez, és megtanít mindenre, ami az Úr követéséhez szükséges. Minden kész! Múltad rendezve, jövőd Isten kezében, már csak egy dolog hiányzik: jönnöd kell, hiszen hivatalos vagy! Isten mindent elkészített. Nem tudsz hozzátenni semmit. Ne kezdd magad mentegetni, mint ahogyan azt a példázatbeli hivatalosok tették. A mentegetőzés alapállása az embernek. A bűneinket is mentegetjük, mindig van valami, amiért nem tehetek róla. Ne mentegesd tovább magad. Jöjj, és kapaszkodj bele abba a kézbe, amelyik a mennyből lenyúlt érted egészen a Golgotáig. Ez a kéz soha nem ejtett még el senkit.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Bak Rita: Emlékek

Úgy érzem, 

nem megy, nem tudok 

több halottal 

megbirkózni, 

ahogy eltűnnek, 

kikopnak, elveszítem őket, 

életem eddigi szereplőit, 

színtereit. 

Változik minden, 

nem szeretném, 

állandó helyszínt, 

díszleteket és szereplőket szerettem volna. 

Felfal a halál. 

Már alig érek el az élethez.

Áprily Lajos: Védekezés

Próbálgatom, tanulgatom, 

hogy ne szeresselek nagyon. 

Félelmesek a viharok, 

s én romló törzsü fa vagyok. 

S minden nagy érzés új gyökér, 

mely földbe köt, ha mélyet ér. 

Magam hullásra készitem, 

gyökereimet gyengitem: 

Ha a viharban dőlni kell, 

fogódzás nélkül dőljek el.

Somlyó György: Mese a másik szobáról

Akik mindig a másik szobában ülnek egyedül. 

És hallgatják a szomszéd szobából az élet társas 

neszeit… 

…Nem az árvák a legárvábbak, hiszen ők 

csak előbb kezdik egy kicsit mindnyájunk közös 

árvaságát. 

Nem is az elárvult öregek, akik egyedül várják

távollevő fiaikat, s magányos szobájukat benépe- 

síti a jobbravárás ezer titkos nesze. 

Hanem azok, akik mellett a szomszéd szobában 

most is ott él a belőlük kiszakadt élet, mint kicsi

korában; akik szobájuk kietlen űrében hallgatják

a szomszéd szobába átszivattyúzott élet társas ne- 

szeit, akik a számukra kiméretett legjobbat szen- 

vedik a tölcsérek kérlelhetetlen geometriájáva

szűkülő idejükben s a körülöttük fenyegetően 

dongó reménykedések hálójában, a jobb-már- 

nem lehet remény-nélküli légszomjával 

ülnek, mindig a másik szobában, egyedül.

Kányádi Sándor: Lassan eltelik

eltelik a nagy készülődésekkel 

lassan eltelik előbb a fele 

aztán a másik fele is csak 

készülődünk az időközben idő- 

szerűtlenné vált nagy mire is 

végül a sebtiben sütögetett kis 

pecsenyék csömörével a szánkban 

mentegetőzve tárjuk szét már csak 

arra jó karjainkat sajnos élni 

is kellett közben sajnos így igaz

Szabó Sándor: Uram, köszönöm

Uram, köszönöm a napfényt, mely ad nekünk meleget. 

Köszönöm a testemet tápláló kenyeret. 

Köszönöm a vizet, mi oltja a szomjamat, 

És még mennyi mennyi köszönet elmaradt.  

Köszönöm a füvet, az esőt, a harmatot, 

Köszönöm a virágot, mely ontja az illatot. 

Köszönöm a fákat, melyek árnyékot adnak, 

Köszönöm az estét, hogy most vége a napnak.  

Köszönöm a hangyát, a tücsköt, a bogarat, 

A hajnalban ébredő kis dalos madarat. 

És még mennyi mindent köszönök Teneked, 

Az eget, a földet, a folyót, a hegyeket.  

Köszönöm a légzéshez szükséges levegőt, 

S hogy boldogabb vagyok, mint bármikor ezelőtt. 

Amit a legjobban köszönök, utoljára hagytam, 

Köszönöm az életet, amit tőled kaptam.

Hajnal Anna: Ma

Ez a ma a béke napja volt

s a málnaízű csendé,

a nap ma egész nap sütött

s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,

s egyedül lenni legszebb,

pilláim alvó sásain

elálmosul a könnycsepp.

Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény!

Köszönöm a napot 

mit Isten kegyelme adott. 

Lelkem tisztaságát 

őrizzék a csillagok! 

Legyen bennem béke, 

a megnyugvást keressem! 

Meglássam az ösvényt, 

hogy merre kövessem. 

S ha kesergő kétely 

zörgetne ajtómon, 

legyen a türelem 

leghőbb tanácsadóm!  

S ha kavargó széllel 

megfordulna sorsom, 

fényből az árnyékba 

kerülne az arcom, 

legyen, ki jót akar, 

s ha meglep az álom, 

mint földet az avar, 

legyen, ki betakar!  

 

Benyó Judit: A Hortobágy csipkebokrai

Rajta!
Maradjunk kicsit a mezőn –
fényes bokrok vörösbogyós
ágait tűzzük a hajunkba,
hadd virítsanak az élet színei,
hadd száguldjon a szekér,
esküvőbe megyünk!
Hadd fújja táltos lovaim sörényébe
fűzött selyemszalagokat a szél!
Ma olyan szépen fütyörészget a szél,
a folyó partján leheveredek a fűbe,
csipkebokrok tövébe,
és hallgatom, hallgatom a szívemet.
És boldog vagyok, hogy élek,
hogy lélegezhetek!

Petőcz András: Várakozás

levegő után kapkodva rohan az, akinek nem adatik,
levegő után kapkodva áll meg egy-egy pillanatra,
akinek nem adatik az, amiből olyan kevés jut,
megállok én is, és zihálok-zihálok egyre

valami erdőben futottam, aztán valami folyóparton,
a nap járásával megegyezően völgyeken és hegyeken át,
azt akartam, hogy ne jöjjön el az este, hogy az idő
mindig az enyém legyen ezernyi teendőim közepette

szerettem volna legyőzni az időt, hogy ne múljon el semmi,
ne múljon el soha semmi, mindannyian megmaradjunk,
megmaradjunk úgy, ahogyan vagyunk, szemben az idővel,
magabiztosan, felemelt fejjel, és mosolyogva

és a nap, lassú járásával, mégis mindig megelőzött engem,
hiába volt a rohanásom, nem tudtam legyőzni őt,
néha elbújt a felhők mögé, néha meg a képembe nevetett,
mindenesetre tény, hogy tehetetlen voltam vele szemben

most levegő után kapkodok, elszorulnak a koszorúereim,
legyőzettem, megadom magam, nem tehetek semmi egyebet,
az idő, érzem, eltűnik előlem, kifolyik a kezeim közül,
és én csak összegörnyedve, szomorúan várakozom

Betim Muco: A tenger

A tenger alszik 

S a sirályok is némák 

Hogy fel ne keltsék 

A mozdulatlan vizet 

A sötétség vékony takaróját feljebb húzzák 

A csőrükkel 

Hogy beborítsák a kék hátat.   

Egyedül én szólítom 

Őt hangosan, 

Kavicsot kapok fel 

Hogy felébresszem 

Mert e pillanatban csak nekem 

Jutott az eszembe elbeszélgetni 

A tengerrel.

Dabi István fordítása

Tóth-Máthé Miklós: Mi lett volna ha...?

A kereskedő felesége reggeli áhítatra indult a templomba. Ahogy kilépett a kapun, megbotlott egy kőben és teljes hosszában elvágódott. Várandós volt, terhességének harmadik hónapjában.  Sikoltására kiszaladtak a cselédek, felemelték az úrnőt, bevitték és lefektették.  

– Hívjátok az uramat... – suttogta az asszony, de alig mozdultak a szolgálók, már sietve jött a házigazda is. Leült az ágyra, megsimogatta az asszony lecsüngő kezét. 

 – Doktort! – parancsolta a tétován ott ácsorgó cselédeknek, aztán a feleségére tekintve ezt mondta: – Nincs semmi baj, kedves...  

Amikor az öreg doktor megérkezett, a kereskedő kiment a szobából és a kapu előtt megkereste azt a vétkes követ. Nekigyürkőzött, kicibálta a helyéről, aztán teljes erejéből az utca kövezetéhez vágta. Szikrázva pattant apró. darabokra.  

– Átkozott – lihegte a kereskedő –, és éppen az én kapum előtt... Kit okoljak érte?! Kit?!  Erőtlennek        érezte magát, idegesnek, alig várta, hogy az orvos befejezze a mustrát. Legszívesebben berohant volna a házba, hogy minél előbb megtudjon mindent. Óráknak tűnő percek vánszorogtak ezalatt.  

– Minden lehetséges – jelentette ki a doktor a vizsgálat után. 

– Világra hozhat egészséges gyermeket is, de éppenúgy esendően nyomorultat. Vagy akár halottat. Bízzunk Istenben, uram.  

– Nem akarok nyomorékot! – kiáltotta a kereskedő. 

– Bizonyosságot szeretnék, tudni kívánom a valót!  

– Istentől kérdezze... – tárta szét a kezét az orvos. 

– Tőle, aki látja a nem láthatót is. 

Egy hétig feküdt a kereskedő felesége és amikor felkelt a betegágyból, igyekezett nem gondolni az esetre. De az ura szótlan volt, komor, csüggeteg. Többször elment otthonról, a barátok társaságát kereste. Aztán egyszer maga mellé ültette asszonyát és ezt mondta neki:  

– Meglátogattam a menhelyet és szörnyű látványban volt részem. Megannyi torzszülött nyújtogatta felém a kezét, bambán rámmeredve, idétlen, makogó hangon kéregettek. Aprópénzt szórtam szét közöttük, de a kezem remegett és megszédültem attól a töménytelen nyomorúságtól.  

Az asszony sírt. A kereskedő nem vigasztalta. Keményen, makacsul hallgatott. „ Az ember – gondolta –, tudjon úrrá lenni még a legreménytelenebb helyzeteken is. A sírás a gyengék menedéke.”  

– Lakik a városban egy nő – mondta –, Reginának hívják... Sok szerencsétlen asszony, megesett lány kereste már fel. Úgy hírlik jól dolgozik és segít a bajbajutottakon. Hallgass rám és ne ellenkezz. Amit kérek, annak az ártatlannak az érdekében is teszem.  

– Négy gyermeket temettünk már el – nézett rá kétségbeesetten az asszony –, és most ezzel meg az angyalcsinálóhoz küldenél? Átkozott legyen a gondolat, mely az agyadban megfogant!  

– Akkor hát megszülöd nyomoréknak?  

– És ha nem lesz az? Honnan tudod te? Ki mondta ezt neked? A doktor? Ő sem tudja! Egyedül Isten a tudója! Mi vagy te? Isten?  

– A fájdalom szól most belőled – csóválta fejét a kereskedő – de könyörögve kérlek, gondolkozz. Ha világ csúfjára nyomorultat szülsz, ítélet alá kerülünk egész életünkre.  Napokig kerülték egymást. Csak a pillantásukban megbújó néma vádaskodás ingerelte a lelküket. Az asszony gyűlölte az urát, de aztán egyre inkább bekerítette a kétségbeesés. A bizonytalanság. Hátha a másiknak van igaza. És a magzat, akit oly féltőn vigyáz a testében, nyomorék. Lefogyott, belesápadt ebbe a gyötrődésbe, míg aztán egy este felkereste azt az asszonyt.  

– Már vártalak, lelkem – fogadta Regina és mosolygott rá bátorítóan. A kereskedő felesége nem ilyenre számított az álmokban fösvény éjszakákon. Csúfnak, boszorkánynak képzelte és mindenképpen öregnek. Ez meg csaknem egyidős vele, a háza mint bármely polgáré, a ruhája drága kelméből, ékszerekkel díszítve.  

– Megértelek – mondta Regina –, hiszen magam is átok alatt voltam és nyomorékot szültem. Vízfejűt, torzat, ott van a menhelyen, megnézheted. Az uram elhagyott, egyedül maradtam, akkor határoztam el, hogy akinek tudok segítek.  Átvezette a kereskedő feleségét a másik szobába. Szerszámok, fogók, kenőcsök, gyolcsok mindenfelé. Középen dézsa állt. Regina forró vizet töltött bele, meg egy tömlőből valami sárga folyadékot. Az így elkészített lébe füveket, gyökereket, magokat szórt, fehér vászonlepedőt kerített elő. A gríz megizzasztotta a kereskedőné arcát, a növények fanyar, kesernyés szagától öklendezett.  

– Vetkőzz le – mondta Regina –, és ülj bele a dézsába. Mindig mondani fogom, mit kell tenned. Ne félj, nem lesz semmi baj.  A kereskedőné szinte önkívületben bontotta ki a felső két gombot a magas nyakú zárt réklin, de a harmadikhoz érve elsötétedett előtte minden. A friss levegőn tért magához.  

– Múló gyengeség – nyugtatta Regina –, mindenkivel megeshet ilyesmi. Bent majd pihensz egy keveset, aztán elkezdjük.  

– Nem! – A kereskedő felesége úgy szorította a hasára a kezét, mintha máris a gyermeket ölelné. 

– Ez az enyém! Ha nyomorék, ha torz lesz, akkor is az én testemből, az én véremből való! Nincs olyan hatalom se égen se földön, aki ezt tőlem elszakíthatná!  

Megfordult és csaknem rohanva tette meg az utat hazáig. Öt hónap múlva egészséges fiúgyermeknek adott életet. 1564 áprilisát írták ekkor az angliai Stradfordban. 

A gyermek a keresztségben a Vilmos nevet kapta. Családi neve: Shakespeare.    

Forrás: Tóth-Máthé Miklós: Nábót szőlője, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya 1984.

Puszta Sándor: Feloldozhatatlan

egyetlen 

feloldozhatatlan 

egy kéz feléd nyúlt 

s te visszahúztad a kezed

Trausch Liza: Vétkeztem - imádkozz!

"Akkor ment a nép Mózeshez és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozott Mózes a népért." 

4Mózes 21,6-7  

A próba vagy hálát, vagy megkeseredést válthat ki belőlünk. Ez a kettő történhet velünk útközben. Minden embernek van lelkiismerete, csak van, akinél alszik. Olyan ez, mintha valaki az autójáról leszerelné a féket, mondván, menjen szabadon. Ilyen ember nincs! Isten életedre lelkiismeretet szerelt fel, vigyázz, el ne altasd! A bűnnek láza van. Mi mindent kimagyarázunk. Frontátvonulás - mondta nekem valaki. Fogjuk mi mindenre, csak szembe ne kelljen vele néznünk, hogy a baj nem kívül van, hanem belül. Van rögtönítélő bíróság. Kimondok egy szeretetlen szót, és a vészcsengő megszólal. Amikor majd Jézust megtalálod, és a bűn terhét leveszi rólad, akkor mondod majd: nem tudtam, hogy ilyen teher nélküli, szabad élet is van a világon. A nép megtalálta az utat Isten emberéhez, Mózeshez. Kimondtak valamit, amit ha ebben a földi életben nem mondasz ki, egy örök életen keresztül mondhatod: Vétkeztem! Csak akkor már hiába. Bár most tudnád kimondani, hogy én vétkeztem, nem az emberek és nem a körülmények a hibásak. Jézusban lehet látni, hogy mit tettünk Istennel. Ami a szenvedéstörténetben végbement, naponta csináljuk Jézussal. Dávid sok mindenki ellen vétett, de amikor a Szentlélek rámutatott bűnére, azt mondta: " Egyedül Te ellened vétkeztem" (Zsolt 51,6). Jó volna ma meglátni, mit tettél Istennel, emberekkel, szüleiddel. Ne igazoljuk magunkat azért, amit soha nem tettünk meg velük, értük.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Szabó T. Anna: Február

Hallod, hogy pendül az ég? Jön a szél! 

Zsendül a földben a nedv, fut a vér, 

bizsereg a magban a lomb meg a fény – 

túl vagyunk lassan a tél nehezén. 

Olvad a hó, fenn fordul a nap, 

kiböködi a hideg csillagokat, 

döccen a vén föld rossz kerekén – 

túl vagyunk mégis a tél nehezén. 

Jaj, milyen évszak! Hosszú, sötét. 

Óvtuk az otthon csöpp melegét.

 Biccen az új ág, zsenge remény: 

túl vagyunk, úgy-e, a tél nehezén? 

Jön, jön a szél, friss föld szaga száll, 

létre gyötörte magát a halál, 

nincs lehetetlen, van te meg én – 

túl vagyunk, látod, a tél nehezén.

Szabédi László: Minek örülök

Mért búslakodnám? Annak örülök, 

amit az Isten lenni adott.   

Hogy széles mezőkön száz sugár sürög, 

s én látom a színt, a fényt, a napot.   

Hallom a hangot, mit százezer madaracska 

csicsereg boldogan, csókra csalogatva.   

Érzem a barna föld részegítő illatát, 

s az idegeimen az élet csap át.   

Karomat kitárom, féktelenül fütyülök, 

vidáman vallom: íme vagyok!   

Mért búslakodnám? Annak örülök 

amit az Isten lenni adott.

Puszta Sándor: Magnificat

Boldog volt, mosolygott 

Az is, aki nézte 

S mikor meghalt, 

hét tőrt találtak szívébe

Puszta Sándor: Néha csak

Néha csak egy félmondat kellene 

hogy boldoggá tegyük a másikat 

egy félmondat egy s, betű 

                                 egy lassú l 

megváltoztatni a vesszőket jeleket 

                                        pontokat 

az éles hangsúlyt 

vinni lefele 

nem törni össze a féltve őrzött csendet 

letörölni a könnyeket 

megfogni az elhagyott kezet 

felsegíteni aki elesett 

megsimogatni a másikat 

egy szívet 

hogy örömtől pirult szavaink fussanak 

virágcsokrokkal a szívekbe 

s szemérmes halkan pihegjék 

ó semmiség - ne is törődj vele 

és hogy jó vagy és hogy köszönöm 

egy félmondat tán 

vagy annyi se 

egyetlen szó is elég lenne talán

Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. 

Hiányosságom váljék jósággá benned.   

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, 

gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. 

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: 

Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.   

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben. 

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

Puszta Sándor: Tanács

Szaladgálunk szavaktól szavakig 

napoktól napokig 

egy életen át 

valami illatot kéne összeszedni 

mint a méhek              

szavaink

szíveink

tetteink virágporát

mielőtt lehullnának 

óráink szirmai 

mielőtt lemegy a nap 

mielőtt megjön az éj

Puszta Sándor: Képlet

- a képletet tudja-e uram? 

- a képletet? 

- igen igen a világképletet! 

- tudom 

  a világképlet az INRI uram 

  valami Pilátus írta egyszer fel 

  s kétezer év sem tudta letörölni. . .

Kányádi Sándor: Bántani én nem akarlak

Bántani én nem akarlak, 

szavaimmal betakarlak, 

el-elnézlek, amíg alszol. 

Én sohasem rád haragszom, 

de kit bántsak, ha nem téged, 

az én vétkem, a te vétked, 

mert akarva, akaratlan, 

halálom hordod magadban, 

a fiammal, akit szültél, 

halálom részese lettél, 

és történhet már akármi 

történhető, e világi, 

oldhatatlanul köt hozzád 

e magasztos bizonyosság, 

világrészek, galaktikák 

távolából is mindig rád 

emlékeztet ez a vétked. 

Kit szeressek, ha nem téged.

Major Petra: Hajnali dadogás

Ma is a hajnal 

álmatlan foglya lettem, 

mit a tegnapból temetni kellett, 

azt mostanra eltemettem.  

Valahol egy óra ketyeg 

– magában beszél az idő – 

kint vacogva ruhát vált az ég, 

elkékült lábán vérvörös a cipő.  

Lám, itt egy új nap megint, 

tán új pokol, tán új csoda, 

szűkszavú imákat dadog a szívem, 

felszentelt vágyaim kolostora.

Izsó Zita: A szeretet természete

Sokszor feltettétek a kérdést: 

milyen érzés, ha szeretnek. 

A többiek ajándékokról beszélnek, 

meg arról, hogy akkor a tornatanár 

nem csak rátok nyitná öltözködés közben az ajtót, 

hanem beírna egy ötöst, vagy megsimogatná az arcotokat. 

De te inkább úgy képzeled el, hogy miután 

kilépsz a fürdőszobából tusolás után, 

és végigmész a hideg folyosón, 

valaki a hátadra borít valamit, 

amit nem kell visszaadnod. 

Vagy lehet, hogy arra a gyerekre 

kellene gondolnod inkább, 

akire azt mondták, a testvéred, 

és ugyan nem hasonlítottatok, 

de a csikknyomok a testeteken 

úgy kötöttek össze titeket, mint 

másokat az anyajegyek.

Talán őt kellett volna szeretned. 

Talán meg kellett volna ölelned, 

de neked az ölelésről csak annyi fogalmad volt, 

hogy az egyik társad, amikor el akarták 

vinni az új nevelőszülőkhöz, 

beléd csimpaszkodott, és azt kiabálta, ne engedd, 

és órákkal később is megmaradtak a karodon 

a szorításának nyomai. 

Talán így kellett volna a testvéredet ölelni. 

Amikor betöltötted a tizennyolcat, 

és megmondták, hol van az apád sírja, 

kimentél, belevágtad a bicskád a földbe, és lassan megforgattad, 

aztán elkezdted irtani a gazt. 

Egyszer csak odajön egy ember. 

Lerak egy gyertyát, és te 

megkérdezed, mit csinál. 

Azt mondja, 

minden hónapban egyszer körbejár, 

és imádkozik azokért, 

akiket senki sem látogat. 

Te ránézel, és rájössz, 

hogy a szeretet néha egészen gyökértelen, 

nem jelent mást, mint továbbadni valamit, ami nem a miénk. 

Legszívesebben ordítanál vele, de végül csendben maradsz. 

Az intézetben úgy tanították, 

harminckétszer kell megrágni egy falatot. 

Vajon egy szót hányszor kell, 

míg végleg lenyeljük és végleg kimondatlan marad. 

Bemész a lakásába, 

összeszeded a beváltatlan recepteket, iratait, könyveit, 

elégetsz mindent, és kiszórod a szélbe a hamut – 

ahogy annak a halottnak a hamvaival 

tetted volna, akit szeretni tudsz.   

Nádasdy Ádám: Télen a fák közt

Vágytam a nyárra, aztán a nyár 

nem hozott szabadságot. 

Vicsorgó vérszomj és csöppnyi bosszú 

ketrece volt. Kivergődtem belőle, 

azt hittem: felhőkig ugrom közben. 

De csak a nyár múlt el, otthon sirattam.  

Tompán nyomult a tél belém, 

velem összevegyült, hidegen elvett 

minden ígéretet: szerelmet, napot, eget. 

Végül tisztán és üresen mentem 

a síkos fák alatt. Fölnéztem: 

télen a fák közt jobban látszik az ég.   

Kányádi Sándor: A leghosszabb hétről

a leghosszabb hétről 

ha egyszer krónikámat 

megismerhetnéd 

a leghosszabb hétről 

amikor végig 

a szomjan-halók 

őrjítő szomjúságával 

szomjúhoztalak

Kányádi Sándor: Álmodó

Várost álmodtam ide én; 

fölraktam, itt van: az enyém.  

Utat álmodtam, kész az út; 

fürkészem: milyen messze fut?  

Fényről álmodtam: fény ragyog. 

És álmodtam egy ablakot,  

ahonnan majd a végtelen 

tavaszi eget nézhetem.  

Megvan végre az ablakom, 

van szobám, ahol lakhatom,  

van alázatos szőnyegem, 

naponta többször ehetem.  

Mi kell még – kérdik –, nem elég? 

Örülök persze – szólanék,  

de csak a fejem ingatom. 

Állok némán – és álmodom.

Áprily Lajos: Régi lány

Familiád öregje lettél, 

a száguldó időn csodálkozz. 

De régi lánnyal, kit szerettél, 

ne találkozz, jaj, ne találkozz! 

1966. október 8.

Áprily Lajos: Ne zúgolódj

Láttál-e vándort téli utakon 

küszködni hófuvással, félvakon? 

Ne zúgolódj, ne szidd a vad telet.

Örülj: fedél van vén fejed felett.

1967. február

Somlyó György: Kaland

Ó, honnan buksz elém, te fény? 

És merre ragad magával árnyad? 

Ki szított és ki fojtott? Kik hova várnak? 

Hol bújtál tegnap a percek rejtekén?  

És holnap merre talállak? 

Jaj, összekuszáltak az útak e föld szinén! 

Még ha tudnám, se érteném, 

hogy végzet vagy percnyi csalás e varázslat.  

A testünk pengve, lassan összeér. 

Oly lazán és oly bonthatatlan 

sodor egy remegésbe a kéj.  

Halálig? vagy csak e pillanatban? 

látod-e, ott a rezgő alkonyatban 

most pattan el a naptól az éj.

Fodor Ákos: Basho-hommage

Virágom szirmán 

Vízcsepp: pillanat-gyémánt!

Most gazdag vagyok.

Rajnai Lencsés Zsolt: Vágyakozás

Ide láncolnám magamhoz a vén időt, 

hogy ne fusson, ne vigye el azokat

akiket szeretek.     

Ide láncolnám magamhoz a vén időt, 

hogy ne mossa ki a fejekből 

az emlékezetet     

Ide láncolnám magamhoz, 

hogy ne némítsa meg a szívekben 

az érzéseket,     

s ne tegye másban köddé, homállyá 

az elmúló szépet, 

- ne hagyjon egyedül engemet.     

Ki vagy te, s ki vagyok én 

ha az idő játékaként 

változunk, múlunk?     

És mi lüktet benned és bennem 

hogy ily kétségbeesetten 

szeretetért nyúlunk?