Csoóri Sándor: Azon az estén

Úgy elbújtál emlékeimben,

ha rád gondolok, már csak a folyót látom,

bujdosó vizén kezeid árnyjátékát

s madarak szárnycsapását a széles láthatáron.

Az, aki voltál hat napon át,

földdé, felhővé változott,

egy város alkonyává, mely fölött

hét torony sárga sziklája ragyog.

Szoknyád a Holdig fújta föl a szél

azon az estén, mikor elutaztam.

Ott lobog azóta is a világosság álmain,

gyűrődve, fodrosan, a legtisztább magasban.

Bella István: Mit mondjak neked

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,
napjaid hogy édesítsem,
ha elgazosodik a száj,
s a szerelmet is, mint egy talált
szép kavicsot,
gyanakvón csörgetem kezemben?!

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
– Hordalékával átcsapott fölöttem
a hús forradalma, a nyár.
De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott
s nem hagyott mást,
csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,
s hiába tudom: nem vagyok száműzött,
úgy fekszem melled, combjaid között,
mint lovak, temetetlen dögök
tetemei közt izzadt és sáros katonák.

Áprily Lajos: Tetőn

Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott."

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.

(1923)

Fotó

Zelenka Brigitta: Rendhagyó adventi vers

Temérdek időt adtál Uram,
az elmúltat s ami még maradt,
tőled kaptam és neked adom vissza
ha életem folyama megszakad.

Köszönöm a meghitt fészket
mely kisgyerekként melengetett,
az intő szót, a szerető-féltőt,
a otthon-meleg ünnepeket.

Köszönöm hajnalok égő pírját,
ha szobám falán hálót sző a fény,
s a késő őszi ködös alkonyatban
régi adventekről zenél a szél.

Köszönök minden apró kincset,
a tévedést, szándékot a jóra,
hogy az emlék-szőtte bársony csendbe
belekondul a falióra...

Forrás: Poet.hu

Zelenka Brigitta: Érkezik csendesen

Érkezik csendesen, sután,

pajta-szalmára sötét éjszakán,

angyalok őrzik, csillagok féltik,

ha a jászol Csodát virágzik.

Az emberben bont virágot Isten,

ott van Ő, hol szív dobog a hitben,

ahol a kezdetnek vége nincs,

s öröklött átok a rabbilincs,

hol bomba robban, s vak harag

sikolyt fakaszt, és nem marad

csak véres köpeny a rom alatt,

és a könnyáztatta rögökön

sorsokat sodor kapzsi dölyf, közöny,

ott kezdi Ő magvait hinteni,

tört reményekben rügyet hajtani.

Ha hideg és sötét az éjszakád,

hozzád is eljön egy gyertyaláng,

egy mosolyban, egy segítő kézben,

ott van Ő minden reménységben.

Forrás: Poet.hu

Zelenka Brigitta: Ne féljetek

Ha hirtelen rád tör, vagy lassan
tolvajként lelked zugába oson
a nevenincs, a megfoghatatlan
álnokul a bűvkörébe von,
és őrült hévvel mélységekbe ránt,
majd kétségekkel felhőkig repít,
kapaszkodnál a zuhanásnál
s kiáltanád, rajtam ki segít,

akkor rád hajol a hajnali pír,
rügyeket fakaszt egy csupasz ág,
fű serken harsanva jég alól,
új tavaszt üzen apró hóvirág,
és megnyílik fölötted az égbolt:
vészfelhők nyomát behinti a Fény,
s betakar szépen örök ígéret,
a hitbe szökkent jóremény.

Forrás: Poet. hu

Zelenka Brigitta: Sándor bácsi

Már csak a kispadon üldögélt,

így emlékszem rá, utoljára:

nyílt, kék tekintete rám simult,

öröm-fény szaladt orcájára.

Emberek, lovak, fogatok és

évek suhantak a lét porán,

hajdan világát elnyelte a múlt,

mégis derű ült élet-alkonyán.

Pedig a sors őt sem kímélte,

tépázta, verte, meggyötörte.

Mögötte hosszú, dolgos út maradt,

s közben az élet átszállt fölötte,

moha lepte az ősi fészket,

nyár őszbe ért, deres lett határ...

ül szemében az örök égbolt,

lelkében a mennyek csendje már.

Zelenka Brigitta: Siculicidium

Akad-e szív, székely-magyar,
amelyet e név hallatán
ne borzasztana a végzet
azon a rémes éjszakán?

Csíkban, a Hargita alján,
ott, ahol az Olt is szalad,
rettenetet szült az az éj
a Csomortán vára alatt.
Buckow tábornokot küldé
a császárné őfelsége,
szervezné a székelységet
védelmi határőrségbe.
De a székely büszke nemzet
- szabadság az ősi jussa,
nem a labanc fegyver, gúnya -
a parancsot megtagadja.
Fenn a Szalonka völgyébe
gyülekeznek atyafiak
jogtiprásról tanácskozni,
háromszéki- és csíkiak.
Kérvényt szerkeszt a népgyűlés
- hivatkozva régi rendre -:
erőszakos toborzásnak
a tábornok végét vesse.
Madéfalván a küldöttség
béke-fehér lobogóval
megtárgyalná jogaikat
békességgel, jó szándékkal.
Ám sötét éj árnya alatt
a labancok, csellel élve,
bekerítették a falut
amíg álmodott a béke.
Megremeg a fehér zászló
eldördülő ágyúszóra,
piros vér fest irtózatot
Fergeteg haván a hóra.
Felriad a falu népe
iszonyatos ébredéssel
s elkezdődik a székely vész
szent Bertalan éjjelével.
Égő házak rém lángjánál
öldököl a dühös sereg,
rémült döbbenettel várnak
zsoltárt zúgva védtelenek.

Mások futnak merre látnak,
sortűz mellen vágja őket,
meghal gondolat, értelem:
ösztön űz menekülőket.
Tombol az őrület, téboly
lángol, ömlik, fröcsög a vér,
Carato, a hóhér ordít,
fegyver zuhog, kard húsba ér.
Elretten a felkelő nap
ekkora borzalom láttán:
bíbor a hó és halottak,
sebesültek hegyén-hátán,
jajtól zengő erdő-mező,
jeges Oltba belefúlók,
sebesülten elbújdosó
vérgöncökbe odafagyók.

Fagy van.
Zord táj.
És síri csend.
Tündérországból: temető.
Kárpátok fölé a balsors
gyászos ég-köpenyeget sző.

Nem nyugodhat a császárné,
tobzódik a zsarnok önkény:
vérbíróság-pallos alatt
diktumot mond ki a törvény.
Búbánattal a szívekben
elindul a székely csapat,
- vándorbotot ad a szükség -
szülőföldjén nem maradhat.
Bukovina új hazájuk,
öt falu lesz az otthonuk,
itt megállok, de nincs vége,
csak szünetel golgotájuk.
Örökségül kőbe véste
a gyászbetűs történelem:
így esett a szégyenletes
madéfalvi veszedelem.

Az emlékhely előtt, vándor,
ha egyszer arra visz utad,
hol igazság pihen némán
vértanúk Vészhalma alatt,
nézz fel Istenhez, repíts hited
Kárpáthaza fölé az égre:
fújjanak bár hitvány szelek,
kavarjon vihart vad idő,
mi maradunk örök időkre!

Forrás: Erdély Ma

Zelenka Brigitta: Hagyaték

Ha majd lelassul benned az idő,
a tegnap lángja mögéd szenderül,
hamu-ágyban álmodik a parázs,
a "volt" múltad tengerébe merül,
türelmet terem neked a csend,
falióra gongja várni tanít,
örömet szór rád lengő lomb tánca,
s délibábos talmi fény nem vakít,
társául szegődsz kopogó esőnek,
és sóhajod a szél befogadja,
tenyered puhán követ melenget,
s hallgatásra int sok apró csoda,

akkor megszólal idők mélyéből
finoman, lágyan egy hang, profán,
s szíved rejtekéből zubog fel a vágy,
hazaérsz Istenhez napod alkonyán.

Forrás: Poet.hu

Fotó

Csoóri Sándor: Elengednélek, visszahívnálak

Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,                                    
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet –
egész testemmel
égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak –
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.

Elengednélek –
visszahívnálak –
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.

Csoóri Sándor: Két villámlás közt

Piros lépcsőim leomoltak,
nem futhatsz hozzám már soha.
Valahol épül egy szoba,
ahol az ajtók rád csukódnak.

Valahol lángot szül a szél,
esőt a vágy, ködöt a szem,
hogy túl e köznapi sejtelmeken
riadtan lásd: velem éltél

imádkozó esőben és a köd
cirkuszi sátrai között
két filléren s szelet reményen –

s mégse volt szebb feltámadás
a földön, mint mikor két villámlás
közt ébredtünk fel füstölgő hegy-élen.

Csoóri Sándor: Valaki súgja

Valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda,

fölkantározott késen érj oda

s ha nincs út: te légy az út oda,                      

mert nélküled csak bűn van ott s csoda,

elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,

zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,

sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,

sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima

fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,

valaki súgja, menj oda,

szánkón, repülő kövön érj oda.

Csoóri Sándor: Mint tékozló fiúval kéklángú lepkék

Végre egyedül. Délelőtt kilenc.
Végre a világban, magam is világ.
Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben,
mely eltakarná a háztetőket.
És sírni se sír most senki
a hideg lépcsőházban.

Hűségem és hűtlenségem áldozatai
talán egymást keresik épp a városban,
hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem.
Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a
falban, de én most nem vagyok ott,
ahol a szavakkal ölni szoktak.

Soványka fénycsík imbolyog asztalomon,
csuszkorál jobbra-balra csalfán,
ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél.
Percek futnak el, mire megértem:
a mindenség játszik velem,
mint tékozló fiúval kéklángú lepkék.

Hazaértem volna hát én is?
kusza, tékozló fiú, haza, magamba?
Vörösbejátszó óceánpart homokján
valaki ott sétál még, aki
három napon át nevetett. A fákról
szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé

nem akartam más lenni, csak fény, fény,
ki eltársalog Istennel, el a nyárral!
Ma már vizek s városok látképe dereng csupán,
az is villámcsapásos anarchiában.
És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik,
nő mögötte a csönd, ahogy tiktakkol órám.

Rőt háztetők hullámlanak elém a
délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt.
De bent, magamban, szabad vagyok, mint
senki más. Az vagyok, ami a végtelenség
szeretne lenni: magáraébredt arc
és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.