Áprily Lajos: A finále

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.

Kamarás Klára: Keresgélés

Mióta csak megszülettem,

mindig valamit kerestem.

Keresem, míg nem leszek holt,

de már azt se tudom, mi volt. 

Kamarás Klára: Felmentésül

Nem ott, nem akkor és nem azt

tettem, amit tehettem volna.

De hát ki tudja, csillagok közt

sorsunk melyikre van fölírva?

Oly mindegy, csillagok, vagy gének,

párkák orsója, vagy az isten…

A bizonyosság végül ennyi:

Saját kezünkben semmi nincsen. 

Kálnoky László: Kerüllek már

Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.
Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.
Egyetlen fényképed asztalfiókba
eltemetett halott.
Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,
föl nem adható s meg nem nyerhető.
Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit
nem nyel be temető.
Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.
Gyöngeségemért magamat szidom.
Sohase tudd meg, mily fények lebegnek
képzelt arcaidon!

Nemes Nagy Ágnes: Január

Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasom.

*

Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.

*

Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magamra.

Csoóri Sándor: Esztergomi nyár

Ott feküdtem veled a puszta padlón
az ideiglenes faházban –
nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták
s a bokros futóka fehér lámpácskái.
Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged,
talán megölöm,
hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden,
sírni, hogy élsz még,
hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól,
tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni,
ha rég elveszett hegyeire gondolt.
Esztergom felől harangszót himbált a szél
minden ébredéskor,
látlak most is, ahogy belekapaszkodsz
a korai kondulásba
és hintáztatod magad a dombok fölött.

Gámentzy Eduárd: Öregek a kastélykertben

Ha öreg leszek, én is így ülök majd,
Itt a kastély kertben veletek.
Egykedvűen, valamire várva,
Mint villanydróton szürke verebek,

Összebújva, ameddig csak lehet,
Átkozva hideg, metsző szeleket.
Ülök én is összekulcsolt kézzel,
S a jelenből a múltba révedek.

De pillantásom időtlen-időkig
Visszanéz, jegyez minden nyomot!
Ráncaimon összegyűlnek este,
Letűnt korok, a bús évszázadok.

Kezem ügyében a bot, mindig ott lesz,
Faragva jó kemény faágból,
Hogy elbírjon,… hogy segítsen,… s ha kérem,
-Kibotorkál velem a világból.

Sebestény-Jáger Orsolya: Álmodók

Csurrants egy cseppet csendedből Uram.
Látod kiszikkadt immár a szívem,
mit rozsdásan tátongó ősi üst,
nincsen már szavam, csak szalmafüst.

Tudom, ha szólhatnál, elmondanád,
amiről hallgatnak ködbe fúlt hajnalok,
midőn erdők felett megtorpan a tompa éj,
utolsó lépte: a hófehér.

Csurrants egy cseppet csendedből Uram,
hogy halljam hangodat a mélyben is,
ha borzolod szeleddel lomha nagy tavad,
hol szarvasok isznak, és szállnak a madarak.

Majd talán az alkony enyhet ád
ránk boruló, hallgatag fák alatt,
csurrants egy cseppet csendedből Uram,
hogy hallhassam mindörökre, hallhassam szavad.

Makay Ida: Színed előtt

Színed előtt állok naponta.
Csontomon túlra vetkezek.
Nem látsz soha. Mégis a világ
naponta felmutat neked.

Lassú esőkben konok könnyeim.
Napban izzom: kínja a tűznek.
A fák fölnyújtják gyötrött ágaik.
Tehozzád értem könyörögnek.

Csáky Károly: Gyónás kéréssel

Uram, adósod
vagyok
s méltatlan
szolgálatodra.

Ha szakadékok
tátongnak errefelé,
mondd,
miként
közelíthetnék
hozzád?

Uram,
engedd,
hogy naponta
feltekinthessek az égre,
esténként
mennyboltod alá bújhassak,
mint őrzőangyalaid
szárnyai alatt bújtam egykor
anyám puha párnáihoz.

Engedd, Uram,
hogy belelássalak
a holdsugárba,
csillagragyogásba
meg a felhők vonulásába.

Add,
hogy elcsendesedjek
a háborgók közt,
és találkozzam veled
minden ébredésemben,
a nappalok forgatagában
kisírjam könnyeit
a kínak s az
örvendezésnek.

Add
magad
fiadnak,
Atyám,
hogy tied
lehessen
feloldozás után.

Végh Sándor: Rólam

Néma szavak a

csend paripáján ülve

züllenek hanggá.

Sík Sándor: Tedd a jót!

Tekintet nélkül arra, hogy
Másoknak tetszik
Vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy
Látják-e vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e
Sikere vagy nem,
Tedd a jót!

Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,
De mindig, szüntelen ez legyen
A programod!

Kálnoky László: Olyan világban éltem

Olyan világban éltem,
hol bárgyú kések szeleteltek
búzacipó-mosolyú arcokat –
hol főzelékszagú homályban
fortyogva pangtak el az eszmék –
hol a sárból gyúrt ember
sárból gyúrta isteneit.

Kálnoky László: Csak mint a fák…

Egyedül állni a nyári délutánban
egy ismeretlen város főterén,
a falnak vetve hátadat,
bámulni a gótikus tornyokat,
testes kupolán a rézrozsda zöldjét,
arcodon érezni a zápor
jótékony, langyos sortüzét,
és hálásan, halkan sóhajtani,
mint a porlepte fák…

Napi Ige és gondolat

"Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban." (Zsoltárok 46:2)


Mindig biztos segítség a nyomorúságban – ez is egy tényszerű megállapítás az Úrról. Kire számítunk a nyomorúságos élethelyzeteinkben? – kérdezi tőlünk az Ige.

Bizonyára mindnyájunknak van olyan családtagja, barátja vagy lelki társa, akire azt mondhatjuk: lehet rá számítani. Mindig. Őt keresem, hívom, ha gond van. Segítsen, adjon tanácsot, vagy csak hallgasson meg. Nagy áldás az, ha van valaki, akire tényleg számíthatunk. De nem csalódtunk még? Nem láttuk még az illetőnek a gyengéit, a határait, azt, hogy olykor a lehető legjobb szándék ellenére sem tud segíteni?

A bethesda tavi, 38 éve beteg ember szavait idézve mondhatjuk, szörnyű, ha nincs emberünk, de még ettől is szörnyűbb, ha nincs Istenünk. Ha emberünk, vagy embereink vannak, de nincs Istenünk, nincs hitünk a hatalmas, élő Úrban. Hiszen igazából egyetlen egy valaki van, aki mindig biztos segítség a nyomorúságban. Az Úr az. Ő mondja: Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem. (Zsoltárok 50:15) Az Úr sokszor embereken keresztül segít. De vannak esetek, amikor még emberek sem kellenek hozzá, hiszen előtte semmi sem lehetetlen.

Forrás: Napi Ige és gondolat