Köszönjük, Uram, a szeretet Krisztus-arcát
s mindent, mi emberi: áldozat, kereszt,
a lélek angyali, templomi csendjét,
a kenyér varázsát, lázas szellemünk,
a fényfonált levelek hajnali élein,
zúgószél-muzsikát sűrű lomb között,
a lelkünkbe szivárgó őszi bánatot,
s verejték égő cseppjeit homlokunkon,
az alkotó erőt, a gyarló halandó testet,
a lélekutazást, mely örökkévaló,
tejutak milliárd csillagát egünkön,
a kanyargó vizekre induló habzenét,
a gyúló vágy zümmögő darazsát,
a szerelemlángot, mely ellobog,
ha hűs reggelek üvegharangja ébreszt,
s köszönjük, Uram, a lélekben megbúvó,
belénk ültetett fényes darabka Istent.
De lásd, Uram, térdig szutyokban járunk,
dagadt alfelű, rút ördög-angyalok
ropják a bőség pokoli, vad táncát,
a szépséget immár karóba húzták,
a szerelem kivérez párzás alatt,
s a jóság misztikus gyökere, úgy tűnik,
számunkra talán örökre elveszett.
Négy puha talpon sanda szenvedély
oson beteg éjszakák sötét útjain,
s a természet, e fényes istenasszony
alig kap levegőt durva láb alatt.
Autók robognak rétek halott testén,
árnyas puha zöldünk ólmot, olajat
a tenger, a száj füstöket nyeldekel,
tüzek iramlanak haló erdeinken,
s gyilkosok mulatnak háborúkban.
Kevés a Krisztus itt, s hiába áldozat,
a belénk ültetett isteni láng már
ellobog viharok örvénykútjaiban.
Fiadat keresztre adni értünk, Istenem,
a pusztulás rothadó testén dőzsölőkért,
az áldozat véres kínja, mondd, megérte-e?
