József Attila: Isten

Hogyha golyóznak a gyerekek,
az isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
golyóját ő lyukba gurítja.

Ő sohase gondol magára,
de nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
friss széllel arcuk pirosítja.

Ő vigyáz a tiszta cipőre,
az utcán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
ha alszunk, csöndesen lefekszik.

Gondolatban tán nem is hittem.
De mikor egy nagy zsákot vittem
s ledobván, ráültem a zsákra,
a testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem -
tetten értem az én szívemben.

1928/1934

Frei Tamás

" Amikor 40 évesen belenézel a tükörbe, örülj ennek az arcnak! Ne azon keseregj, hogy már ráncod van, hanem   örülj annak, hogy ilyen szép vagy, mert ez az az arc, amit 10 év múlva irigyelni fogsz!"

Frei Tamás

" Szerintem, csak azt hisszük, hogy ismerjük a párunkat. Örökké ezzel hitegetjük magunkat, hogy de, ismerjük, mert a mi másik felünk, pedig valójában nem. Van egy olyan mélység, a lét magánya, ahol már mindenki egyedül van..."

Zágorec Csuka Judit: Szárnyak nélkül

            Fehér Zsuzsanna művészettörténésznek

Majd egyszer végleg visszatérek
hozzád Gazdagrétre, vagy a
Diószegi utcába, arcpirosító,
s szempillafesték nélkül; akkor
majd olyan leszek, mint az a
jellegzetes libanoni cédrus
Csontváry festményén, hogy újra
fészket rakjunk árvaságunkba.

Majd egyszer fekete Föld leszek
barna szemedben, Nap lesz a
kalapom, hogy belülről világítsak,
hogy legyen erőm, belső izzásom,
hogy lássad általmenésem, lemenésem,
utolsó távozásom, hogy tenger legyél
bennem, hogy tenger legyek benned,
hogy fájjon halálom, ha majd más
anyagban, időben és térben
folytatódik összeomlott, nomád
életünk.

Lukáts Márta: A tavirózsa imája

A tündérrózsák rokona vagyok,
kik ott élnek,
hol napod melegebben ragyog.
Gyökereim mélyre nyúlnak,
s leveleim: kitárt szívek
olykor átkarolnak,
mig csendes vizek
titokzatos mélysége fölött lebegek,
a lét titkait keresem,
s a természet bennemjátszó
ritmusára és halk harmóniájára
figyelek.
A vizek lágy ringását,
a napsugár sokszínű játékát
kiterített halvány
szirmaimra fölfogom
s a nagy csöndben is
hangoztatom,
hogy minden szépség,
meleg, harmat, szellő, illat
a Te szeretetedből fakad.
Ámen​.

Lukáts Márta: A nefelejcs imája

Olyan vagyok, mikor egészen
kinyílok,
mint sok-sok parányi
földre hullott égbolt.
Amióta a kékség színébe
először öltöztettél,
s parányi szívembe
aranyadból is csöpögtettél,
nyílt tekintettel
és szerető hűséggel állok
örök igazságaid mellé.
Boldogan mosolygok
minden bogárra, minden
igénytelen kis fűszálra.
Szeretet-ajándékaid
bennem üde,
mély érzésekké válnak,
melyek feléd áhítoznak
s Tehozzád szállnak.
Ámen​.

Lukáts Márta: A gyöngyvirág imája

Áttöröm a föld kérgét,
téglát emelek és követ mozdítok,
amikor melengető napod
sugara hívogat.
Boldogan hirdetem a tavaszt,
míg meleged egyre bontogat.
Május zsongásában
magasztalásodra megrázom
ezüstös csengőimet,
és érlelem fehér gyöngyszemeimet.
E gyöngyszemek
Téged tükröznek, Istenem,
és a világ sok-sok könnyét
fölszívni és magukba rejteni
igyekeznek.
Általában kedvelnek,
s nemcsak illatomért,
gyógyhatásomért is hálásak
a szívbetegek.
Törékeny alkatom, hosszú,
széles levelek védik,
ha netalán jégeső érí.
Amikor az idő múlásával sok apró
szemem aszottá, majd vörössé válik,
tudom, gyöngyöm országodban
hófehéren újból kivirágzik.
Ámen.

Lukáts Márta: A jácint imája

A liliomfélék
családjába tartozom,
és sugaraid első melegére
sietve bontakozom,
hogy idejekorán hirdessem:
rózsaszínben virágvasárnapod,
a nagypénteket lilában,
és fehérben föltámadásod.
Add a szeretet talaját
és melengető napod,
melyekből szívom
Téged dicsőítő illatom.
A csodás változás kapuja
mikor nyílik meg előttem,
amikor földiből
égi lesz belőlem?
Ámen.

Lukáts Márta: A napraforgó imája

Az élet gazdagon telített
világát sugározza felém napod,
s én mindent magamba szívó vággyal
szünet nélkül Feléd fordulok,
hisz erőbe,
napsugárba öltöztetett
missziósod vagyok.
Korán kelek, és sugaraid is tettre,
cselekvésre serkentenek.
A nekem nyújtott kincseket
aranytányéromon adom tovább,
hogy jobbá, gazdagabbá
váljon a világ.
Kínálok mézet a betegeknek,
élelmet az éhezőknek,
a sebekre olajat,
meleget a didergőknek.
Tudom, eljőn az alkony,
amikor nem lesz mit adnom,
mikor fáradtan konyul le fejem,
de akkor szemtől-szembe
Téged látlak, Istenem.
Ámen​.

Lukáts Márta: Az olajfa imajá

Melegebb vidéken, sziklás talajon
van az országom.
Leveleim erősek, ezüstösen örökzöldek.
Ágaimon nyíló keresztalakú virág
fehéren ég, mint sok-sok
apró szeretetláng.
Hosszú életet adtál nekem.
Őseimben a Megváltó lépteit kísérem,
születéstől a keresztig,
sőt a mennybemenetelig.
Elődeim törzséből ácsolták a jászolt,
a kicsi Jézus a belőlem készült
fakarikával játszott.
Munkás két kezében
sokszor váltam bölcsővé,
asztallá, vésővé.
Virágvasárnapon rólam nyesték
a hajlékony vékony vesszőt,
melyet ujjongva lengettek
a lelkendezők.
Őslombjaim alatt hangzott el
a sok szép beszéd, tanítás,
az első ima, a MIATYÁNK.
Árnyékunkban volt pihenője,
ágainkon lágy fuvalom lengett,
amikor Isten báránya
közöttünk lépkedett.
Azon az emlékezetes éjszakán
én voltam a virrasztó Krisztus
imádkozó zsámolya,
belőlem lett a megváltásnak záloga.
Láttuk az Isten-embert:
reszketett, verejtékezett,
ősgyökerem fölszívta a vércseppeket.
A keresztúton,
vállán éreztem fájdalmát,
bárdolatlan fámon függött,
és hallottam jajszavát.
Megdicsőülve is visszajött közénk,
még integettünk mennybemenetelén.
Mint Jézusé, előttem pereg
az emberek élete.
Termésemben is ott vagyok köztük,
nemcsak mint ételük,
hanem, mint a szeretet kenete.
Ott vagyok a nagycsütörtöki oltáron,
a keresztelő szertartáson,
ott fénylek a bérmálkozók homlokán,
a fölszentelt pap kezén,
a beteg ágyánál.
Istenem, köszönöm ezt a sok-sok kegyet,
mellyel kitüntettél engemet.
Add, hogy méltón viseljem
az immár kétezeréves küldetést,
és lássak még sok-sok lélekébredést.
Ahogy jóságodat ismerem,
országodban is honos lesz
majd gyökerem.
Ámen.

B. Tomos Hajnal: A csend

Rengeteg teleírt

lap mögül

a költő halála olyan,

mint hosszas

harangozás után

beálló csend.

Oláh András: Ami meg van írva

Miért Jézus vérét
szomjazza a tömeg?
Pilátus nem értette.
Állt az árkádok alatt
összehúzott szemmel figyelve
a vadul üvöltözőket.
Ördögi terve, hogy koncul
dobja a Tanítót a csőcseléknek,
bevált. Mégis kétség mardosta,
hogy jól döntött-e:
„Mártírt csinálunk a názáretiből,
a legendák pedig olykor
veszélyesebbek, mint a fegyver.”
De főtisztjének cinikus válasza
némiképp megnyugtatta:
„Csak bevégezzük,
ami meg van írva.”
...ami meg van írva... - csengett
vissza fülében a mondat,
s a derűs eget fürkészve.

Bodnár Éva: Hit

Isten-gyermek – te parányi rész,
a világban bárhová sodródsz,
bárhová mész:
Teremtőd veled van.
Félelmed csak képzelet,
magányod önmagadból
gerjesztett vízió.
Ő nem hagy egyedül,
benned él örökké.
S te apó rész –
sodródj bár az úton,
Ő nem téveszt szem elől,
s nem engedi, hogy a szél
a semmibe tovafújjon...

Szabolcsi Erzsébet: Téli haikuk

Téli éjeken

fagyos, fáradt lélekkel

tavaszt álmodom.

Haldoklik a nap,

Tétovázik egy sugár.

S felragyog a hó.

Jégvirágillat.

Lágy vonalú ábrándok

fagyott páncélban.

Fekete világ.

Kimennék a friss hóba

fehérré válni.

Friss hóesésben,

táncoló pelyhek között

én is táncolnék!

Faludy György: 1949

A Népszava kocsiján utaztunk le
a Balatonra, szép, de nem meleg
napon, május legelején. Alföldi,
a legjobbik sofőrünk vezetett.
Mögöttünk húsz méterre mindjárt feltűnt
az ávós kocsi. „Élni sem lehet
tőlük,” mondtam Zsuzsának. Hátrafordult:
„Ne bolondíts. Fiatalemberek
útban a Balatonhoz.” – „Fiatalnak
nem fiatalok és nem illik rájuk
az ember szó sem. Követnek. Szántódnál,
meglátod majd, befordulnak utánunk.”
„Fantaziálsz.” De Szántódnál mögöttünk
jöttek. A komp pár pillanatja ment el.
Víz-szomjasan mindig fürdőnadrágot
hordtam ruhám alatt. Vetkőzni kezdtem
a kocsiban. Alföldi röhögött.
„Mi baj?” – „Az ávósok is levetkeznek.”
Kibújtam az autóból. Lejjebb álltak
nékem háttal, gyűrt és mocskos gatyában.
Vagy húsz méterre úsztam el a parttól,
mikor mindkettő beugrott utánam.
Parancsuk volt tán: fogják meg bokámat,
ha a Sión át meg a Duna habján
le próbálnék kerülni Istanbulba.
A víz jeges volt. Messze kiúsztattam,
hátha egyik vagy másik belefullad,
de jobban szelték a hullámot nálam.
Majd Zsuzsa mellett ültem, törülköztem,
s az autósokkal együtt mosolyogtunk
a gatyás ávósokon, akik közben
borzongva szárítkoztak a hideg
szélben és közben ostobán s kiverten
topogtak fel-le. De én semmiképpen
sem állítom, hogy a csatát megnyertem.

*

Így kezdődött. Régóta féltem attól,
hogy az utcán egyszerűen lelőnek,
vagy felkötnek hamis vádak terhével,
csak azért, mert tudják: utálom őket.
De ezt nem vártam mégsem. Hogy napi
háromszor ketten le nem szállnak rólam,
éjjel-nappal mindenhová követnek,
mögém ülnek színházban, eszpresszóban,
ha a Velencei tó nádasában
szeretkezünk, lefényképeznek minket,
utánam jönnek, ha a vendéglőben
a WC felé megyek, hogy pisiljek, –
szombat-vasárnap még hat martalócot
akasztanak rám s mindezt csupán annak
előjeléül, hogy a jövendőben
egy szép nap, ok nélkül, letartóztatnak,
megkínoznak s alighanem felhúznak.
Olykor nevettem mint ki rég lemondott
az életről, máskor meg ültem némán
és verejtékem szemem közé csorgott.

*

Egy éjszaka, közel az év végéhez
kinéztem ablakunkon. Odalent
ott állt az ávós autó. Ketten ültek
benne, elől. Zsuzska már lepihent,
sőt aludt is. Leoltottam a villanyt
és lefeküdtem melléje, de nem
tudtam aludni, mert a martalócok
puffadt pofája ott táncolt szemem
előtt. Egy óra tájt ismét kinéztem.
Ott ültek persze. Zsuzsa lélegzetét
sem hallottam többé, csak az övéket.
Mint víz alatt feküdtem a sötét
szobában. Két óra felé kinéztem
megint. Ott voltak. Nem bírtam tovább.
Keltsem fel Zsuzskát? Minek, hadd aludjon.
Felöltöztem, ott hagytam a szobát
és mentem le a Mártonhegyi úton.
A két ávós is gyalog jött mögöttem
én a csúcson, az alapon ők ketten,
egyenlőszárú, pontos háromszögben.
Így mentünk, át az elhagyott utcákon,
hideg párában. A Lánchíd előtt
találkoztunk csak egy riadt alakkal,
ki félreugrott rémülten. A köd
mélyében, zsúfolt és hideg szobákban
a rosszul alvó milliók, a nép
rémálmai között már azt se látta,
hogy hová süllyedt az emberi lét.

*

Csak mentem, mintha ki akarnék futni
a földről. A Károly körút után
tovább, a bús Nemzeti Múzeumhoz,
de amikor a Lónyay utcán
befordultam, a köd egyszerre eltűnt
és a fekete járda közepén
ott jött Pálóczi-Horváth György barátom
húsz lépéssel a két ávós legény
előtt. Megálltunk, átöleltük egymást.
„Te is,” szóltam. Kíváncsin végignézett:
„Mért aggodalmaskodsz?” kérdezte. „Szocdem
vagy. A legrosszabb, ha tizenöt évet
adnak neked. Mi az? Én kommunista
vagyok. Engemet felakasztanak.”
Mit szólhattam? Álltunk szemközt egymással
a hirtelen kibujt holdfény alatt.
Még egyszer összeölelkeztünk s mentünk
a ránk kényszerült mértani alakban:
elől mi, ingó csúcsok s az ávósok,
a háromszög és az állam alapja.