Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség – 

s a házakban nem lakik senki. 

Fákat ültet körém a képzelődés – 

s a fáknak nem támaszkodik senki. 

Gyerekkoromból egy fekete kutya 

szaglászgat erre, habos a szája széle, 

fölnéz az égre 

s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér. 

* 

Nevetnem kell ezen a buta magányon, 

mint egy kitalált állatfajon, 

nem ezért születtem én a világra, 

nevetnem kell hát magamon. 

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! 

Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet. 

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap 

éles fejszével és sikoltó körfűrésszel. 

* 

Szükségem van az ifjúságra, 

mint útlevélre az utazónak; 

szükségem van a kezetekre, 

hogy minden magányt leromboljak; 

a szátokra, hogy a megromlott 

igazságokat porba köpjem – 

elvész a föld, ha nem élhetek 

boldogítóan s vakmerően. 

* 

Utak röppennek el szemem előtt, 

mint éjjel fénycsóvás bogárkák – 

El kell indulni minden útra, 

az embert minden úton várják. 

Nincs halálos érv a maradásra, 

csak a találkozásra s a kalandra – 

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim, 

záporozzatok tavaszt a magasba!

Csoóri Sándor: Vadkacsa

Feljön a felszínre s úszkál, 

csőréről vízgyöngy cseppen. 

Fejét kapkodva nézi, 

nincs-e veszély 

a közelben. 

Nád zörren? Emberi hang szól? 

Sejtelmek szirénáznak? 

Bukik a vízbe vissza, 

mélyére halott homálynak. 

Úgy menekül 

s úgy merül el, 

minthogyha gyönyörűség 

s testi kéj volna a fürge, 

izgatott menekülés. 

Úgy menekül 

s úgy merül el, 

mintha a gyávasága 

lenne a harc: az ős-sors 

fordított lázadása. – 

Riadt madár, 

te menekülő, 

be irigyeltek rég: 

szöktem én is az élet elől, 

de nem volt menedék. 

Nem volt kék csöndű víz, 

nem volt halszagú mély 

s reám a küzdelem maradt, 

a folytonos veszély. 

Maradt a szembefordulás 

mindennel, ami van, 

hogy az eljövő jónak így 

megtarthassam magam. 

Lehet, hogy szép dacom, 

az is csak gyengeség, 

de hát ember vagyok: 

nincs másban menedék.

Böszörményi Zoltán: Útmutató az örökkévalósághoz

Ha a lélek halhatatlanságát 

kutatom magamban, 

a jelen-szülte gondolatba kapaszkodom. 

A test és a lélek csak addig egy, 

míg el nem választja őket 

egymástól a halál, 

mely ott van minden eddigi jelenben, 

és bennem is vigyázzban áll. 

Hirosimában, ha valaki 

farúddal üti meg a parki harangot, 

annak hangja összeköt a jelennel 

minden volt és lesz pillanatot, 

még akkor is, ha az erő, 

mellyel ezt a gondolatot gondolom, 

pusztán transzcendencia, 

ellentétben áll azzal, 

amit megtapinthatok. 

Sodródom az időben. 

Az örökkévalóságban szorongok.

Fekete István

" Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is."  

  

Szlukovényi Katalin: Az otthon melege

Amikor folyton elromlott a fűtés, 

és féltérden állva mutattad, hogy lehet 

benyúlni fakanállal a bojlerbe alulról, 

merre keressük a helyet, ahol a drótok 

érintkeznek, illetve most épp nem, 

azért is kell a szerszám, amivel 

gyöngéden és mégis határozottan 

eltalálhatjuk az érzékeny pontot 

– összességében romantikusabb volt, 

mint amikor megkérted a kezem. 

Éppen a konyha padlóján hasaltál 

totál kiütve a válásod után, 

és egy fakanállal próbáltad kikotorni 

az exeddel közös konyhaszekrény 

alól a nemtudommit a mocsokból, 

és én kérdeztem, hogy mégis mire várunk, 

te meg, hogy jó, leszel a feleségem, 

és tudom én, hogy ezt nem kellene 

kibeszélnem, velem se egyszerű az élet, 

de hát ott nem kezdődött el, ami 

ma is tart, hol, hová, mégiscsak össze, 

hiszen cirkulál ismét a meleg víz, 

s gyöngéden és mégis határozottan 

mindent megint a helyére rakunk.

Szlukovényi Katalin: Most

Ebédet főzök, fölajánlod, 

hogy felaprítod a petrezselymet, 

mondom, hogy jó, erre kimész, 

és tovább pakolászod a papírjaidat, 

negyedórával később utánad megyek, 

hogy arról volt szó, hogy fölaprítod 

a petrezselymet, mondod, hogy jó, 

visszamegyek a cigánypecsenyéhez, 

amíg sül, befejezem a mosogatást, 

úgy tíz perc múlva jössz fölaprítani 

a petrezselymet, mondom, kösz, már nem kell,

akkor kellett volna, amikor megbeszéltük, 

a főzésnek ideje van, ritmusa, szerinted meg 

az a gond, hogy nem mondtam, hogy most kell, 

mondom, akkor ezt most tisztázzuk végleg: 

MINDIG úgy értem, hogy MOST, 

a nők mindig is úgy értették, az anyám is 

ezért vált el az apámtól, mert nem győzte kivárni, 

amíg elmosogat, vagy megfürdet engem, 

végül jobban járt, ha megcsinálta maga, 

úgyhogy a jövőben, ha bármire megkérlek, 

mondjuk hogy fürdesd meg a gyereket, 

úgy fogom érteni, hogy MOST, akkor is, 

ha ezt külön nem teszem hozzá, a nyelv 

mindig tele volt kifejtetlen elemekkel, 

ha mindig mindent ki akarnál fejteni, 

még reggeli előtt kihalna az emberiség, most 

már te is begurulsz, hogy szóból ért az ember, 

ha azt akarom, hogy most, akkor mondjam azt, 

hogy most, ne terheljem rád az egész 

felelősséget, igenis, vegyem a fáradságot, 

és mondjam, hogy MOST, különben vethetek 

magamra, ha nem lesz időben megfürdetve 

a petrezselyem vagy fölaprítva a gyerek.

Szlukovényi Katalin: Összhang

Csak azt szerettem volna elmondani neked, 

amit az ablakból láttam ma délután 

az utca túlfelén, a tetőtér-beépítésen; 

gigantikus daru meredt a négyemeletes 

házak fölé, két szaki dolgozott vele: 

a darukezelő fönn a kocsi tetején, 

egy üvegfülkében, ahonnan pont nem látni le 

az utcaszintre, ahol meg a kollégája állt, 

pocakos, kopasz, ötvenes fickó, kezében 

rádiótelefonnal, ő volt alul, és mégis 

ő irányította a műveletet; a háztetőn 

törmelékkel telepakolt csille odafönn 

végigfutott a sínen, majd megtorpant 

a homlokzaton éppen túl, a járda fölött

egy lélegzet-visszafojtott pillanatra, 

aztán elindult lefelé, vigyázva, de mégis 

jó ütemben, az összeszorított, brutális 

vasmarokban több mázsa apró, szürke kő; 

ahogy közeledett az utcán álló konténer felé, 

lelassított, hogy pontosan betaláljon, 

a lenti fickó pedig gyöngéd és precíz 

mozdulatokkal, mint egy rutinos kéjnő, 

igazította a konténer fölé, előbb szavakkal, 

aztán kézzel simogatta végig a vasat, 

a szűk konténer pereméhez érve a csille 

egy pillanatra megállt, mintegy bemérte 

a jó szöget, erőt gyűjtött az utolsó lökéshez, 

aztán behatolt, és kiengedte terhét; 

miután végzett, a lenti szaki eligazgatta, 

még egyszer végigcirógatta a csillét 

búcsúzóul, az pedig lassan elindult fölfelé, 

megkönnyebbülve, készen az újabb körre; 

én meg lenyűgözve bámultam őket, micsoda 

összeszokott páros; hát csak ezt szerettem volna.

Lakatos István: Üzenet

Nincs senkim, csak te. Csak te, aki nem vagy, 

                       beláthatatlan és határtalan!                         

Halálrasebzett madár - hull a porba, 

lábadhoz, utolsó szavam.   

Csoóri Sándor: Októbervégi este

Szép, hideg este van. 

Most gyújtja meg a csősz 

a letarolt, száraz kukoricatáblát. 

És elindulnak lassan a tüzek 

a Duna felé, 

mint amikor földigérő, sárga ruhádban 

bálba indultál te is. 

Hegedű, dob, klarinét sehol. 

csak valami hang suhog, súrlódik 

fölöttem az estben, 

mintha rámhagyott, 

nehéz hajadat 

most vonszolnák felhők mögé 

éteri vadlibák. 

Megállnak a neszre 

az őzek is hallgatózni. 

Kitágult szemükön csakugyan te 

vonulsz át. Most sétálsz ki 

a kórházból végleg, álruhában, 

és a halált most hagyod ott 

magad helyett az ágyon. 

Nincs tó előtted, nincs kő, 

nincs vihar, ijesztő birsalmahegy 

a temető felé kanyarodó úton. 

Szabadon lépkedhetsz a jegenyék közt, 

mint gyújtatlan gyertyák között 

a katáng-szemű, idegbeteg asszony, 

aki ha közeledett is-távolodott. 

Szép, hideg este van. 

Kristályos, kék, októbervégi este. 

Sárgán villog a kukoricaszár-tüzektől 

megriadt fácánok szeme a dombtetőről. 

Sárgán a megmaradt diófalomb a közelemben. 

Behúzódom alája dideregni.

Acsai Roland: Ostend

Egy idős férfi érkezett a tengerpartra. 

A hullámok dörejétől alig hallottad 

Meg hangom, amikor felhívtam 

Rá a figyelmed. Letette szatyrát, majd 

Gondosan felhajtotta nadrágszárát.  

Először azt hittem, a februári tengerbe 

Gyalogol – lábai fehér halcsontok –, 

De ehelyett hegyes térdét a homokba 

Fúrva keresztet vetett, majd 

Összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett.  

Hajad vörös hínárjába gabalyodva 

Figyeltem a térdeplő férfit, ahogy 

A tenger felé fordulva tovább folytatta imáját –  

Hangtalan szavai kagylóhéjak zárójelei között.   

Szigeti Lajos: Vénség

Emlékein mereng, 

éjjel kikecmereg, 

gyújt egy kis világot, 

köhécsel, harákol, 

gyógyszer után kapkod, 

nagyothall, kész vakfolt, 

csak tesz-vesz, rakosgat, 

csipeget, kortyolgat, 

tisztába tett gyerek, 

nem repes, csak remeg, 

magában beszélget, 

hogy micsoda élet 

súlyától rokkant meg, 

oly egyedül van, lesz, 

mint végítéletkor, 

bevall mindent, meggyón, 

fél lábbal a sírban 

Isten előtt színt vall.    

Simon András

Az adás és az elfogadás után a szeretet iskolájának talán legnehezebb tantárgya az elengedés művészete. 

Anna Kamienska: A szitakötő születése

Utolsó, halálos erőfeszítéssel bújt ki önmagából. 

Szárítgatta hártyás szárnyait, míg kékes fényben fel nem csillantak, 

Ott lent hevert a bőr rút sárkány pofával, 

A lárva hulla szárazon szívódott már bele a földbe.   

Ekkor sietség nélkül a Nap felé emelte a szitakötő a szárnyait. 

Előtte volt az örökkévalóság: egy nap.   

Dabi Istán fordítása

Csákváry Zoltán: Újévi imádság

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben, 

Csillagok közt és bányák mély ölén, 

Sötét árnyékban, fénylő napsütésben, 

Madárdalban és kis gyermek szemén. 

Ki igazgatod sorsok fordulását, 

Romokból építsz boldog holnapot, 

Hozzád küldjük ma szívünk imádságát 

Uram, ne hagyd el árva magyarod!  

Ne hagyd el őket, akik téged hívnak 

A mélységből kiáltva szent neved. 

Megváltást váró rongyos rabjaidnak 

Add meg, Uram, a napi kenyeret. 

Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek, 

Kiknél az éhség elsőnek kopog, 

Mert áldásodból csak akkor ehetnek, 

Ha a zsarnok vérebje jóllakott.  

Takard be őket tél hidege ellen! 

Hozz sebeikre enyhe gyógyulást! 

Adj, Uram, nekik áldó két kezeddel 

Bő szüretet és gazdag aratást! 

Légy velük, akik verejtékben ázva 

Az új Bábelhez hordják a követ, 

S mentse meg őket irgalmad csodája, 

Amikor a torony mindent eltemet.  

Minden áldásod, amit nékünk szántál 

Oszd ki közöttünk az újév során, 

Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán 

Élőket köszöntsön a napsugár. 

Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek, 

Keresztre verték, adj hozzá erőt. 

Adj nekik, Uram, száz kísértő fénynél 

Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.  

Vezesd őket, hogy soha, soha többé 

El ne tévelyedjen a mi nemzetünk. 

Légy velük, Uram, most és mindörökké, 

Akkor is, mikor mi már nem leszünk. 

Akkor is, mikor jő a boldog holnap, 

S parányi sorsunk emléke sem él, 

Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad, 

Szívünk porával messze szállt a szél.  

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben, 

Csillagok közt és bányák mély ölén, 

Sötét árnyékban, fénylő napsütésben, 

Madárdalban és kis gyermek szemén, 

Ki igazgatod sorsok fordulását, 

Uram, ne hagyd el árva magyarod, 

Hallgasd meg szívünk újévi imáját, 

És legyen minden úgy, mint akarod.

2021

 

Békés, boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!