Nagyálmos Ildikó: “ Tanulni kell. A téli fákat ”

Tanulni kell. A téli fákat, 

a zúzmarát a szűz havon, 

ahogy a hólé átszivárog, 

a bőrig ázott udvaron…  

Tanulni kell a madarakat, 

a hajnalt, ahogy feldereng, 

kibomlik aranyszín ruhából, 

s minden nap új napot teremt.  

Tanulni kell a nőt, s az áldott 

szót, amit szájával kimond, 

ha átölel karjaival egyszer, 

a félelem bugyrából kibont.  

Tanulni kell egyedül maradni, 

megtalálni a végtelent. 

Önmagadban ráakadni végleg, 

ki soha nem ölel, de szeret.

Lackfi János: Hol voltam, amíg nem voltam?

Hol voltam, amíg nem voltam? 

A te szereteted szólított elő a semmiből, 

parancsoltad, hogy legyek, és lettem, 

parancsoltad, hogy genetikai láncolatom 

keveredjen el a mindenség kábelrengetegében, 

és megtörtént, addig futott a kód a szerteágazó 

családfán, míg le nem pottyantam a létezés 

futószalagjáról. S mivel nagyanyám kizsarolta, 

hát megkereszteltek engem, s bár tudatlan 

voltam egészen a te útjaid felől, te számon 

tartottad a velem kötött szövetséget, 

az a kis szentelt víz, mely a fejemre fröccsent, 

úgy láncolt veled össze, mint mennyei vérség 

köteléke. Üzentél napfény izzította lombokban, 

sehonnan sem kellett volna tudnom, hogy ott vagy, 

hiszen senki sem okított engem hittanra, 

egyedül te kerested velem a kapcsolatot, 

aki a teremtés kezdetén mesterséges 

légzést adtál nekem, saját leheleteddel 

elevenítettél meg, aligha van ennél 

természetesebb légzés. Keringetted 

bennem a vért, és szívem kalapácsával 

csilingeltetted minden másodperc üllőjét, 

minden útkereszten értem feszült fel fiad, 

s én templomokat rajzoltam, bár alig értettem, 

ki lakik ott, és lejártam a fogadalmi kereszthez 

kamaszként, zuhogó esőben beszélgetni 

életemről, amit talált tárgynak hittem, 

azzal, aki értem adta az életét. 

Rám találtál, vagy inkább hagytad, 

hogy rád találjak, s ezzel egyben magamra is, 

mint mikor felnőtt bújócskázik a gyerekkel. 

Szép lassan hámozni kezdtél, mint a hagymát, 

egyenként szabadítasz meg függéseim 

és pótcselekvéseim rétegeitől, 

és egyre beljebb vonzol jelenlétedbe, 

a szeretet puha kötelékeivel 

megígérted, hogy keserűségeimet 

édességgé változtatod, hogy betegeimet 

meggyógyítod, hogy elvetett igéidet kizöldíted, 

szórjam csak nyugodtan, hogy szétszórt 

gyermekeimre gondot viselsz, hogy testvéreket 

pecázol nekem a FÖLD nevű halastóból, 

és hűséges voltál ígéreteidben, sokszorozod, 

gyarapítod áldásodat, járok benne, 

tetőtől talpig forró hóviharban, 

szájamba süvítenek az olvadó pelyhek, 

mint megtöretett tested édes foszlányai, 

alig jutok tőlük szóhoz, ha szólok is, 

csak téged szólhatlak immár, 

téged a mindenben s benned a mindenséget.             

                                               

Gősi Vali: Mindent odaadással

Mióta már, hogy 

ez a gyöngéden ölelő szempár

 – a te szemed – vigyázza 

az utcalámpák árnyékában bújó 

félszeg ölelés-emlékünk, 

amikor sejtelmes hallgatásban 

fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra. 

Ma ódákat ír körénk a csend. 

Már nem találgatom értelmét a létnek, 

mosolyom ráterül a világra. 

Felesleges minden hiú ígéret és álom, 

csak szeretni vágyom, 

átúszni ezen az eszeveszetten zubogó 

élet-sodráson, 

sebhelyekkel is a szívünkön, 

nem törődni már semmi mással, 

csak szeretni, 

szelíd akarással, 

szeretni mindent-odaadással.       

   

Kiss Ottó kamaszversei

(A kérdés)  

A kérdés nem az, 

hogy Isten létezik-e. 

A kérdés az, 

hogy mi lenne, 

ha nem volna. 

Megszületnénk, 

élnénk, meghalnánk – 

teljesen fölöslegesen.  

Könnyű belátni, 

hogy ennek aztán 

semmi célja 

és értelme 

nem volna.     

(Beszélgetünk)  

Nem szeretem, 

amikor arra kell felelni, 

amit tanultunk. 

Na jó, egy kicsit szeretem, 

mert jó érzés, hogy tudom.  

De azt meg nagyon szeretem, 

amikor csak úgy beszélgetünk, 

mint például most is, 

mindenféle cél nélkül, 

mert elmondhatom, 

amit éppen érzek vagy gondolok.  

Ez pont olyan, 

mint amikor játszós ruhában vagyok, 

mert akkor bármi megtörténhet 

– de ha ünneplőben vagyok, 

akkor biztosan nem fogunk játszani.     

(Néni)  

Most elmagyarázom nektek, 

mi az a hit.  

Régebben 

minden vasárnap reggel 

elsétált az ablakom alatt 

egy néni és egy bácsi 

a sarki templom felé. 

Kézenfogva mentek, 

és az arcukon földöntúli 

mosoly ült.  

Mostanában 

csak a nénit látom. 

Vasárnap reggelenként 

egyedül megy. 

Már nagyon öreg, 

alig tud járni, 

de az arcán 

most is ott van 

az a földöntúli mosoly.  

Na ez a hit.     

(Szeretet II.)  

Ha igaz, hogy a szeretet végtelen, 

akkor nem az végtelen, ahogy mi szeretünk, 

hisz annak van kezdete és vége. 

Isten létének viszont nincs kezdete és vége. 

A végtelen szeretet tehát csak az lehet, 

ahogy ő szeret minket.   

Gősi Vali: Földi szép

Mióta már, hogy mindenre 

rácsodálkozom, ami él! 

Nekem nyit virágot mindegyik tavasz, 

velem tisztul a szürke világ, 

ha közelít a tél, a patyolatfehér.  

Mióta már, hogy elakad 

a hangom, ha színes köveket 

terít elém a parti hullám szelíden, 

s a végeérhetetlen titkok – ős-erő, 

tudás – hordozóit megérinthetem.  

Mióta már, hogy amerre járok, 

előre köszön minden faág, 

testvérem mindahány bokor, 

mi elém hajol, és lábam alól 

fűszálak terelik félénk bogarak hadát.  

Mióta már, hogy lenyűgöz e lét, 

ringat a remegve múló, bársony idő, 

halkuló szerelem-dallal andalít: 

könnyebb legyen a búcsú, ha végül 

marasztal, visszahív, a csábító, földi szép…   

Petőcz András: Szeptember végén

                      

                      Petőfi Sándor-variáció 

Virágok mozdulása lenn a völgyben --- 

--- az ablakban: falombok szárnyalása. 

Látod a téli világot, a messzeségben --- 

--- a hegyekben hópelyhek egyhangúsága --- 

--- Szivemben még: tiszta és izzó fényesség --- 

A magasban: madár-szárny-csattogás ---  

    De látod: ezüstös csillogásod a hajamban ---  

    A hajamban: mind-sűrűbb ezüstös csillogás. 

Falombok hullása, elmúlása; virágok haldoklása. 

Bőrömmel érzem a bőröd --- tenyeremben --- lüktet a tenyered --- 

Homlokom, arcom --- még öledben őrzöd --- ujjaim még együtt: 

remegnek veled --- de holnap: --- akárha fagallyak zörrenése --- 

elapadhat bennük tested lobogása. A magasban: nagytestű madarak 

lusta lebegése --- a magasban: vércsevijjogás ---  

    Apránként árad szét az elmúlás egyhangúsága ---  

    Csendesen szétárad az egyhangú pusztulás. 

KIÁLTS FEL! --- mondom --- s csak suttogok magamban --- 

--- monoton dobogás --- dübörgő szárnycsapások --- 

Testemben őrizem minden vágyakozásod --- s testedben őrzöd testemet --- 

--- dübörgő szárnycsattogások --- monoton dobogás --- 

Kezemmel kezedet kulcsolom --- --- különös vércsevijjogás --- 

--- :ha kialszik már a fénysugár szememből: --- 

--- :ha kilépnél megtört tekintetemből: --- 

szavam vigyáz majd és kíséri léptedet: akár a lélegzeted.

Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem…

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom 

és nincs mellette az enyém, 

ahogyan megszoktam a fotografiákon 

és előszobák tükörén;  

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam 

látom az idő nyomait 

s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; 

a szívem elfacsarodik.  

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve 

s te akkor az vagy, ami ma: 

sose találkozunk! Egymást észre se véve, 

nem lelünk egymásra soha!  

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már 

olyan, amilyen ma: fehér, 

lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál 

feküdni, ha leszáll az éj.  

Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! – 

hogy minden idők végzetes 

egyetlen egyeként birjalak, azt kivánva, 

egyetlen egyedként szeress?  

Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban 

nézek vissza és kérdezek – 

mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, 

sebet én kapok, éleset.  

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, 

csak egymás mellett, szorosan, 

mint a régi nyitott ülésen az utaspár, 

ha jéggel jött a szélroham.  

Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném? 

akkor, repülve, szánon, ott, 

Sásdon, a hóviharban! – türjem csak ustorát én, 

mellemre vonva homlokod.  

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, 

ha itt, vagy csillag-messze vagy, 

hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, 

hogy megtaláljalak.

Nagy István Attila: Első éjszaka

Ma éjszaka kioldom a masnit, 

és útjukra engedem az álmokat, 

követelőző mozdulataikat 

nem terelem. 

Jól tudom, fehéren őrködnek 

köröskörül a falak, 

kiszabják a csend határait, 

amíg szemhéjaid alatt összefut, 

majd súlya alatt a párnádra hull 

a bánat.

Biblia

Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön! 

Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!  

Zsoltár 73,25-26

Prókai Árpád: Szívem kősziklája

Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön! 

Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké! 

(Zsolt 7,25-26)     

Csodálatos szavak ezek! A hívő ember szerelmi vallomása. Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. Milyen jó, hogy hozzátette: a földön. Mert a földi élet után, akik méltókká tétettek arra, hogy a mennyei életnek élvezői lehessenek, azoknak már olyan gyönyörűségben van és lesz részük, ami ezen a földön el sem képzelhető. Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek. (1Kor 2,9)  

Ha elfogyatkozik testem és szívem. Mert bizony elfogyatkozik. Teljesen mindegy, hogy szegény vagy gazdag valaki. De a keresztyén ember hittel kapaszkodhat a zsoltáros vallomásába: Szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké! Csodálatos üzenet ez az Istent szerető és a mennybe hazavágyó embernek. 

Forrás: Napi Ige és gondolat

A nap gondolata

Uram! Sokat jelentesz nekem. 

Most hadd erősödjem meg ennek ismétlésében: szívemnek kősziklája vagy! 

Ámen

Boda Magdolna: (készülődés)

Készülök a szerelem karneváljára: 

csillogó flitterek rajtam mindenütt, 

főként lelkemen, virágsziromeső, 

meg minden, amit csak kívánsz, 

most nem csak azt kell hinnem, 

hogy jó vagyok. 

Tudom, többet akarsz. 

Maszkom eldobom, 

lehet, így arctalan maradok, 

idegen, 

mert már a maszkom is én vagyok…  

Tánclépésekkel vonulok 

a percek lampionjai 

alatt, 

talpig mosolyban, 

királynői pompában, pedig inkább 

rongyokba öltözve 

mezítláb várnálak, 

és földig hajolva, 

ahogy illik, 

kezemben aranyesőszálak 

szívemben asszonyi szép alázat 

hogy tudd én is tudjam, 

ez most végleg te vagy 

és én is végleg én vagyok.

Szabolcsi Erzsébet: Egyedül

Egyedül vagyok... 

lelkembe zárt hiányod 

társaságában...

Nagy István Attila: Tárt karú semmiségek

I.

Kiskocsmák, kávéházak bajnoka, 

poros utak, városok vándora, 

öregasszony kezére révedő, 

minden nőhöz hűséges szerető.  

Gőzölgő húslevesek aranyát 

nem mérte soha szigorú karát. 

Felvidéki borok mámorára 

nem felelt senkinek a magánya.  

Holdvilágos, pusztuló temető. 

Halottakat is szóra bűvölő 

magányos múltad újra ott kísért, 

hol a csend is hajdan a földig ért.  

Kalandokban elparázsló évek, 

vágyott s bejáratlan messziségek. 

Kutak ízei, fölszálló pára, 

könnyű gyógyszer lányok bánatára.  

Legendává szépülő tegnapok. 

A széllel tovalibbenő karok, 

puha tenyerekben sorsvonalak, 

s a vágyak fókuszában: csak szavak.   

II.  

Tudtad, hogy a hétköznapok minden 

ünneppé csiszolt pillanata, 

minden megálmodott ragyogása, 

a test, a szellem könnyűsége, 

a fellobbanó furcsa vágyak, 

a várakozó asszonyszerelem 

messze fúródó utak vánkosán, 

a csontból puhán kibukó velő 

s a többi: tárt karú semmiségek, 

álommá varázsolt valóság, 

hangulatok tompán ragyogó 

aranya, kimondatlan szándékok 

megmosolygott rettegése 

egyetlen hazugságnak apró részei?   

III.  

Ugye, tudtad, hogy az álmosan 

ringató nyírségi dűlőutak 

nem vezetnek már sehová, 

Szindbád nem találhat magának 

az elárvult hazában új hazát, 

hogy sem a bor, sem a szerelem 

mámora többé fel nem melegít, 

hogy a tervek csak tervek, 

a vágyak csupán pusztuló vágyak, 

a rettegés is csak festett vérzés, 

és a gyötrelem sem igazi áldozat, 

ha hiányzik az életedből 

a leküzdhető valóság.   

IV.  

De ha mindezt te is tudtad, 

ha váz volt a szépség meg a jóság, 

magadat mégis eltakartad, 

nótázó arcod mögé ki látott? 

Ki hallgatta benned a csöndet? 

Így könnyebb, vagy úgy volt könnyebb, 

ahogy egykor te csináltad? 

Ki segített, ki vigasztalt 

a menekülés szégyenében? 

Ha jöttek a kétségek éjszakái, 

árvaságod volt a páncél, 

az volt egyetlen menedéked, 

s hiányra épülő világod 

haláláig óvó otthonod.   

              

Bob Gass: Isten elismerését keressük, ne az emberekét!

„ Az emberektől való rettegés csapdába ejt” 

(Példabeszédek 29:25) 

     Ha az életed célja az, hogy megszerezd az emberek jóváhagyását, soha nem fogod igazán biztonságban érezni magad. Miért nem? Mert egyszer majd olyasmit teszel, amit ők helytelenítenek, és akkor mi lesz? A Biblia azt mondja: „ Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az Úrban bízik, az oltalmat talál ” (Példabeszédek 29:25). A csapda olyan, mint a börtön. Ha Istenen kívül valaki más határozza meg az értékedet, akkor az a személy, amikor csak akarja, elérheti, hogy fogolynak érezd magad. Ha egy bírálód véleményét elhiszed és magadévá teszed, akkor a saját magad által épített börtönben élsz.  

     Nézz szembe vele: mindig lesznek olyan emberek, akiket bármennyire is próbálsz lenyűgözni, soha nem lesznek meghatva. Fogadd el, hogy Isten nézőpontjából mindez nem számít! Ennek tudata segít együtt dolgozni másokkal úgy, hogy nem az ő hangulatuk és véleményük irányít.  

     Minden alkalommal, amikor Pál egy újabb városba ment, az emberek először találkoztak vele, először hallgatták őt. Voltak, akik kedvelték, voltak, akik nem. „ Mert levelei, mondják, súlyosak és kemények ugyan, de testi megjelenése erőtlen, és beszéde szánalmas.” (2Korinthus 10:10) Hogyan kezelte ezt Pál? Ezt írja: „ Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája ” (Galata 1:10). Ha biztonságban akarod érezni magad az életben, és kiteljesedni abban, amit csinálsz, el kell jutnod odáig, ahol a tükörbe nézve ki tudod mondani: „ Isten szeret és elfogad, egyedül ez számít!”

Forrás:  "A fenti elmélkedés a Keresztyén Média UCB Hungary Alapítvány napi elmélkedése (honlap: maiige.hu), melynek írója Bob Gass. Magyar nyelven negyedévre szóló kiadvány formájában megrendelhető az alapítvány honlapján, vagy a következő címen:  Mai Ige, 6201 Kiskőrös, Pf. 33."