(novella versben)
A bátyám alig szól, ajka néma, nem kívánt vendége lettem,
vissza már nem léphetek a napra, amikor világgá mentem.
Csábított kaland, az ismeretlen, hívott, vonzott a csillogás,
hamis barátok rabja lettem, cédákra költöttem sok mínát.
Dicsértek, biztattak, mily bátor, elszánt, derék az ilyen legény,
s én hittem nekik, nem látva meg, hogy bűn az, mi szemükben erény.
Vonzott mulatság, — s én fizettem – a leghíresebb szajha kellett,
a tisztességet kinevettem, ily kedvhez céda hazudott szerelmet.
Gúnyoltam hitet és becsületet, minden eskümet megszegtem,
mi tisztességet tanultam otthon, kérkedve, önként feledtem.
Mohó voltam, a minden kellett, kevés volt nekem a fél világ.
A jussomat keveselltem, hitemben biztatott a társaság.
Apám, fivérem elfeledtem, távoli tájon oly könnyű ez,
és már könnyű voltam, s könnyedén költöttem el minden pénzemet.
Akkor eljött az igazi ördög, barát, bíztató képiben,
s felajánlott némi kölcsönt, folytathassam addigi életem.
Barátnak hittem, jóakarónak — segítettek a vályúig.
Apám megbocsát, én nem magamnak. S mit gondolhatnak ők ma itt?
Izzik, forró a föld,
a nap perzsel, vakít,
fakult a nyári zöld,
az ősz betakarít.
Ujján apám gyűrűje díszlik! Én sose kaptam ingyen semmit!
Irigy vagyok, hogy azt merem hinni, szereti benne, mit nem hisz?
Legyen hát, egyen, hisz a szolga sem halhat éhen e birtokon,
de Isten bocsássa meg nekem, már testvéremnek nem hívom.
Szólítom nevén, egy asztalnál eszünk, együtt mondjuk az imát,
minden reggel azzal ébredek, hogy tán a lelkem is megbocsát.
Engem is csábít, vonz az ismeretlen — irigylem tán a sok tivornyát?
Szajhák csókjára vágyom? Nem hiszem! És most jaj neki! Ó jaj nekem!
Fordul lassan a Föld,
a nap ma is lemegy.
Virrad, ragyog a zöld,
a fényben üzenet.
Mi lesz, ha majd ismét elindul, hitét széthordja, vagy mást követ,
vagy tagadóvá válik végképp, elhagyva mindent, mit követett?
Mondhatom akkor is fiamnak, hogy bocsásson meg újból neki,
ha ismét megmártózva piszokban megtér, s ajtaját zörgeti?
Imádkozom naponta érte, hogy ne húzza vissza őt a sár,
s ha az Úr meghallgat, remélem fiam nem lesz többé halott már.
Hibás vagyok, mert elengedtem, átadtam a ráeső vagyont,
vén fejjel nekem kellett tudni, a tapasztalatlan vágy csak ront.
Hajdan, ifjan engem is vonzott, csábított kaland, a nagyvilág,
de rájöttem, időben felismertem, a vágy nem a valóság.
Gyakran nehéz volt. Berzenkedtem, kerestem, hol a minden,
akkor értettem meg igazán, mikor fiam halottnak hittem.
Tavaszi rügyekben
indul az új élet,
lenn a gyökerekben
él az új ígéret.
Álmomban Fulvia táncol, övén aranypénzből van a szoknya,
Kivillantja meztelen testét a muszlin rafinált anyagja.
Nevető társaság vesz körül, mind rám üríti kupáját,
a bor tükrében magam látom, hallom a disznók visítását.
Ébredek, s mi vonzott akkor, émelyítve szaggatja a csendet.
Segítsetek! Mert jaj nekem! Nem bírom el ezt a szörnyű terhet!
A gyűrű égeti ujjam! Nem illet! Ez nem az én érdemem.
Ha százszor élnék, akkor sem érnék annyit, hogy az enyém legyen.
A láva megdermedt, kidobott magából az az izzó hullám,
a pokol tüze el nem égetett, pernyéje hidegen hullt rám.
Távoli tájban, abban a házban
gyógyítsd meg szíved. S ha ragyog hited,
gyújts gyertyát te is, fény lesz benned is.
Távol tűztől, forróságtól, mit fűtött, hajtott telhetetlen vágy,
Istenem, Uram, Istenem, hallgasd meg kérlek e félszeg imát!
Szavak spontán egymásutánja, imának kevés félszeg fohász,
mindig érzem szeretetét, tékozlóként is szeret, megbocsát.
Hív a hajnal, a harmatos fűszál, az állatoktól gazdag rét,
eddig nem éreztem, nem szerettem így a föld friss leheletét.
