2024. május 3., péntek

Trausch Liza: Meglátta őt az Atya




" Mikor pedig még távol volt, meglátta őt az ő atyja, és megesett rajta a szíve, és odafutván a nyakába esék és megcsókolgatta őt " 
Lukács 15,20-21  

       Isten mindenkit lát, de más az, amikor valakit meglát. A legkisebb vágyat, ami benned Felé mozdul, meglátja, és elindul eléd. Ha én egyet lépek, Ő százat. Ha mozdulok, Ő még inkább. Micsoda mozdulás volt a mennyben, amikor Isten elém futott Jézusban, a betlehemi jászolbölcsőn keresztül egészen a keresztig. A fiú nem tudja elmondani: " Tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy." Belefojtja az Atya a mondatot. Már hozzák a ruhát, a gyűrűt, a sarut, vágják a hízott tulkot. Voltál-e már úgy, hogy olyan valóságosan körülvett Isten szeretete, hogy nem tudtál semmit mondani? Már csak egy mondat van a végén: " Kezdének azért vigadni." A kisebbik fiúnál nincs a végén semmi befejezetlen történet, itt a végén egy csodálatos új kezdet van. " Kezdének azért vigadni." Nem tudom, hogyan ismered az Atyát? Vajon még az Ő mozdulatlan arca tekint rád? Vajon nem azt várja-e még tőled, hogy kimond: "Atyám, vétkeztem!" Ez a mondat mindig nagyon rövid. Talán így hangzik: Atyám, hazudtam. Nem szerettem azt , akivel esküdtem. Atyám, öltem. Azt a harmadik gyermeket már nem akartam. Ha kimondanád, megváltozna a belső és külső életed. Szeretném az ének szavát mondani: " Vár Atyád szerelme." A Golgota keresztjén kitárva van a két karja. Az első tékozló fiú a jobb lator. Ő kimondta: "Mi ugyan méltán" (Lk 23,41). Annyit jelent: " Vétkeztem!" Jézusnak ezzel a mondatával öleli magához őt az Atya: " Ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,42). Akarod-e, hogy neked is mondja?!     

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fetykó Judit: A tékozló fiú

(novella versben)     

A bátyám alig szól, ajka néma, nem kívánt vendége lettem, 
vissza már nem léphetek a napra, amikor világgá mentem. 
Csábított kaland, az ismeretlen, hívott, vonzott a csillogás, 
hamis barátok rabja lettem, cédákra költöttem sok mínát. 
Dicsértek, biztattak, mily bátor, elszánt, derék az ilyen legény, 
s én hittem nekik, nem látva meg, hogy bűn az, mi szemükben erény. 
Vonzott mulatság, — s én fizettem – a leghíresebb szajha kellett, 
a tisztességet kinevettem, ily kedvhez céda hazudott szerelmet. 
Gúnyoltam hitet és becsületet, minden eskümet megszegtem, 
mi tisztességet tanultam otthon, kérkedve, önként feledtem. 
Mohó voltam, a minden kellett, kevés volt nekem a fél világ. 
A jussomat keveselltem, hitemben biztatott a társaság. 
Apám, fivérem elfeledtem, távoli tájon oly könnyű ez, 
és már könnyű voltam, s könnyedén költöttem el minden pénzemet. 
Akkor eljött az igazi ördög, barát, bíztató képiben, 
s felajánlott némi kölcsönt, folytathassam addigi életem. 
Barátnak hittem, jóakarónak — segítettek a vályúig. 
Apám megbocsát, én nem magamnak. S mit gondolhatnak ők ma itt?  

Izzik, forró a föld, 
a nap perzsel, vakít, 
fakult a nyári zöld, 
az ősz betakarít.  

Ujján apám gyűrűje díszlik! Én sose kaptam ingyen semmit! 
Irigy vagyok, hogy azt merem hinni, szereti benne, mit nem hisz? 
Legyen hát, egyen, hisz a szolga sem halhat éhen e birtokon, 
de Isten bocsássa meg nekem, már testvéremnek nem hívom. 
Szólítom nevén, egy asztalnál eszünk, együtt mondjuk az imát, 
minden reggel azzal ébredek, hogy tán a lelkem is megbocsát. 
Engem is csábít, vonz az ismeretlen — irigylem tán a sok tivornyát? 
Szajhák csókjára vágyom? Nem hiszem! És most jaj neki! Ó jaj nekem!  

Fordul lassan a Föld, 
a nap ma is lemegy. 
Virrad, ragyog a zöld, 
a fényben üzenet.  

Mi lesz, ha majd ismét elindul, hitét széthordja, vagy mást követ, 
vagy tagadóvá válik végképp, elhagyva mindent, mit követett? 
Mondhatom akkor is fiamnak, hogy bocsásson meg újból neki, 
ha ismét megmártózva piszokban megtér, s ajtaját zörgeti? 
Imádkozom naponta érte, hogy ne húzza vissza őt a sár, 
s ha az Úr meghallgat, remélem fiam nem lesz többé halott már. 
Hibás vagyok, mert elengedtem, átadtam a ráeső vagyont, 
vén fejjel nekem kellett tudni, a tapasztalatlan vágy csak ront. 
Hajdan, ifjan engem is vonzott, csábított kaland, a nagyvilág, 
de rájöttem, időben felismertem, a vágy nem a valóság. 
Gyakran nehéz volt. Berzenkedtem, kerestem, hol a minden, 
akkor értettem meg igazán, mikor fiam halottnak hittem.  

Tavaszi rügyekben 
indul az új élet, 
lenn a gyökerekben 
él az új ígéret.  

Álmomban Fulvia táncol, övén aranypénzből van a szoknya, 
Kivillantja meztelen testét a muszlin rafinált anyagja. 
Nevető társaság vesz körül, mind rám üríti kupáját, 
a bor tükrében magam látom, hallom a disznók visítását. 
Ébredek, s mi vonzott akkor, émelyítve szaggatja a csendet. 
Segítsetek! Mert jaj nekem! Nem bírom el ezt a szörnyű terhet! 
A gyűrű égeti ujjam! Nem illet! Ez nem az én érdemem. 
Ha százszor élnék, akkor sem érnék annyit, hogy az enyém legyen. 
A láva megdermedt, kidobott magából az az izzó hullám, 
a pokol tüze el nem égetett, pernyéje hidegen hullt rám.  

Távoli tájban, abban a házban 
gyógyítsd meg szíved. S ha ragyog hited, 
gyújts gyertyát te is, fény lesz benned is.  

Távol tűztől, forróságtól, mit fűtött, hajtott telhetetlen vágy, 
Istenem, Uram, Istenem, hallgasd meg kérlek e félszeg imát! 
Szavak spontán egymásutánja, imának kevés félszeg fohász, 
mindig érzem szeretetét, tékozlóként is szeret, megbocsát. 
Hív a hajnal, a harmatos fűszál, az állatoktól gazdag rét, 
eddig nem éreztem, nem szerettem így a föld friss leheletét.

2024. május 1., szerda

Börzsönyi Erika: Gyakran gondolok












Tatjána nem ír levelet, de én 
mostanában gyakran gondolok 
magára, talán naponta kétszer 
is, és ez pont kettővel több, mint 
amennyiszer szabad volna, 
de a valakire gondolás nem racionális 
dolog, éppen annyira érthetetlen, 
és megmagyarázhatatlan, mint a hit 
Istenben, akit nem láthatok, mégis 
tudom, hogy bíznom kell benne. 
Én nem írok levelet magának mégsem, 
mert már tudom, hogy azzal elrontanék 
mindent, csak gondolok magára, akár 
naponta kétszer, vagy megérzi, vagy sem, 
kell több, nem mond ez eleget? Remélni 
még ilyenkor is szabad, s lehet.

Barna Júlia: Ítélkezünk

felületesen ítélkezünk 
nem merünk betekinteni 
egymás mélységeibe 
túl mindenen 
az öregedés sablonjait 
vetítjük egymásra 
de az öregedés más 
vágy-összefoglalás 
utolsó kihívás 
és valami megértésféle 
a lényeg mélye 
ahogy az alkony égő vöröseiben 
egyszer hamuvá hűl minden 
és akkor teljesen más lesz  

mennyi mindent gondolhatnánk 
még ugyanerről 
ha kiszellőztetnénk mondatainkból 
minden oda nem illőt 
ha megméretnénk magunkat 
ellenséges szemekben is 
és szembenéznénk rejtett dolgainkkal  

nyitva hagyok minden ajtót neked 
ahogy akarod úgy értheted  

rettenetes a másokban 
örvénylő titkokba belenézni   

Kiss Ottó:(Legó)

A bátyámnak van egy öccse, 
aki sajnos pont én vagyok.  

Ez önmagában is elég nagy baj, 
de az még nagyobb baj, 
hogy ez örökre így is marad.  

Én most még csak tízéves vagyok, 
ő meg tizenöt, 
de mire én tizenöt leszek, 
addigra ő már húsz.  

Ezt magyarázta el nekem a múltkor, 
mintha én teljesen hülye volnék, 
és nélküle nem tudnám.  

Úgy kezdte, hogy ő már felnőtt, 
nagyobb apáéknál is, nem nő többet, 
legföljebb egy kicsit. 
De én meg hiába is növök, 
mert ha figyelembe vesszük, 
hogy a világegyetem gyorsabban tágul, 
mint ahogy én növök, 
akkor teljesen fölöslegesen növök, 
mert a világegyetemhez képest 
úgyis csak egyre kisebb leszek.  

Ezt mondta, és nevetett.  

Szóval mostanában elég rosszul állnak a dolgok.  

És ez az állás akkor a legeslegrosszabb, 
amikor apáék nincsenek itthon.  

Az még rendben van, hogy a bátyám ilyenkor 
kitekeri a kezemből az okostelóját, 
mert ugye nekem még nem vettek, 
meg talán még az is rendben van, 
hogy lenyúlja a legómat, 
mert ha nem adom oda, akkor leharcol, 
de nemrég a barátnőjét is felhozta, 
és nem lehetett bemenni a szobájába, 
mert kitette a táblát, hogy BELÉPNI TILOS! 
Aztán kijött, de csak annyi időre, 
hogy piros filccel odaírja alá: 
TESÓKNAK IS!  

Persze azért bementem, 
de éppen csak annyira, 
hogy felhívjam a figyelmét az ellentmondásra: 
ha egyszer tilos belépni, 
akkor ő hogyan jutott be?  

Erre kizártak.

2024. április 30., kedd

A nap gondolata




Nem kell mindig szólni, nem kell azonnal és mindenhez hozzászólni, sokkal-sokkal többet kell hallgatni, figyelni, csendben lenni. Szólni, nagy felelősség! Valamibe csak úgy beleszólni, önhitten belefecsegni pedig bűn, súlyos bűn! Minden szavunkkal hatunk, „ tanítunk”.   

Bella István: Havas fény

                  T. D. karácsonyfája alá 

De jó is De jó is tudni hogy 
De jó is tudni hogy van valaki 
Van valaki odaát a havas háztetők alatt 
Ott túl a rakparti háztetők alatt 
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja 
Tudja hogy tudom: tudja 
Vagyok 

Virágokat szelídít Ő: rétszavakat 
És madarakat 
A röpülés villámló hiányjeleit 
Örök aposztrofjait az égnek 
Létszavakat szelídít Ő: virágokat 
De mit virágokat! 
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot 
A rét-gyepszótár útszélremagzott 
Gizgaz-szavai-gyomokat 
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat 
De mit madarakat! 
A tél pohos pontosvesszőit 
Terek kövein fák promenádjain virityelő 
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő 
Verebeket 

Ó távol Fű- és Fabarátom! 
Virág- és Verébszavú 
Assziszibeli szerzet! 
Hagyd oda most 
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat! 
Öltsd fel ködcsuhádat 
S indulj a város alá a falakon túlra! 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 
Menj hát Mögötted micsoda népek 
Micsoda processzió! 
Sárkánygyík-Duna és királysága 
Csúszómászó népe 
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok 
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza 
S a fenevadak: 
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd 
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán 
megjuhászodott párduc 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 

Menj hát Szelídszavú! 
És fedd meg 
– mint egykor – 
Az fordolt világot: 

„ Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

2024. április 29., hétfő

Nagy Gáspár: Őszi kertek




Mennyi élet 
s mennyi napfény 
valahai 
zöld reménység 
hull alá a 
levelekkel  

város széli 
őszi kertek 
hogy pipálnak 
füstölögnek 
önmagukban  

önmaguknak 
bodorítják 
fönn a füstöt 
mint ezüstöt 
égnek adják 
leveleik 
ezeregyszer 
föláldozzák 
füst bebújik 
elmenekül 
ködök alá 
ne lássa itt 
ha erre jár 
hószakállú 
  vén november    

Kalló István: Csak az erősek




Ki mázsás teherrel hátán  
Egy apró virágra rá  nem lép.  
Kinek térde meginog a súly alatt  
Figyelme saját nyűgjére tapad.   

Babiczky Tibor: Farkasok órája

Tombolt a szél, nem aludtam, 
zúgással telt meg a szám, 
a fülem, s árnyak mozogtak  
       máglya előtt a homlokom 

belső falán. Néztem alvó, 
isteni valódat, fejed 
körül a kígyóglóriát,  
       s nem riasztott már a holnap, 

mit letűnt évek parazsa 
éget át. Elképzeltem a 
hullámok fel-felvillanó  
       taraját a mólón messze 

túl – a kiszámíthatatlan, 
mégis törvény sodorta 
lüktetést, s megértettem, hogy  
       ez a rend: így éri fény 

az arcom, így úsznak el 
csillagködök fejem felett, 
s így van tapintható közel,  
       mi régen messze került már, 

és sejteni lehet csupán 
a távolban – nem halált hoz: 
újra megteremt. S álmodban 
átöleltelek.  
       És megnyugodtam.

2024. április 27., szombat

Csorba Győző: Alázat












Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Sógor Zsuzsanna: Arc












Jó karban lévő nő, túl az ötvenen. 
Arca sminkje, mindig decensen tökéletes. 
Üzlete van, tulaj. 
Fontos és gazdag. 
A legtöbb halandó méltatlan arra, hogy rápillantson. 
No, nem érdeklődéssel, még közönnyel sem. 
Nem elég gazdagok. 
Nem elég szépek. 
Nem elég finomak. 
Nem elég okosak. 
Nem elég divatosak. 
Nem elég bennfentesek. 
Ő mindezen erények hordozója. 
Nadrágja hófehér, melltartója push up. 
Lánca, gyűrűje, karkötője arany. 
Cipője bőr, magassarkú. 
Vállán a táska, maga a márka. 
Mosolyogni nem láttam soha. 
Legörbülő szája sarkában 
a világot megvető két ránc 
már mély, mint a Mariana-árok. 
Esténként, mikor tükrétől megkérdezi 
ki a legszebb a világon, 
a tükröt megvesztegeti, 
hogy hazudjon neki.

Murányi Zita: Meg kell hallani











meg kell hallani itt a csöndet 
ahogy a fűszálak csörögnek 
és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág 
a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat 
a halkuló partitúrákat 
ahol húrként feszül a törzs 
és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű 
a zene mögött a gyérülő réteket 
az elvesztett lombot a bokros 
füstöt a téglából rakott 
kéményeken egy másik világot 
ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet 
meg kell hallani az élesedő neszeket 
odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb 
pusztítást végezzen amikor 
helyet csinálunk magunkban a fény születésének

Sajgó Szabolcs: Mennyei morzsa

megleljük-e egymást 
a fenti forgatagban
állva lábujjhegyen 
tolongó tömegben izgatottan 
nyíló kapu előtt 
örök ragyogásban 
érkező gyermeket várva unokákat 
barátot ellenséget szeretőt 
testvért apát anyát 
mind akit ott hagytunk 
köszönés nélkül hirtelen 
kisimult arccal 
vagy lassú kínok közt keserűn 
sírva távozva sírba 

s ha mi fölismerjük őket 
fölismernek-e minket ők 
hisz még csak találgatják 
mi történt velük 
hangjukat nem hallja senki 
kezük lábuk mozdulatlan 
s a fény a fény vakítóbb egyre 
nem látják a világot amit eddig 
vagy mégis de nem úgy 
hámlik mindenekről 
az élet hordaléka hány réteg 
hány ruha 
óvta takarta őket eddig 
egymástól önmagunktól 
itt kitárul minden 
az idefönti újszülöttet 
fény füröszti 
a föld méhének magzatvize 
lassan a múlt 
az érkezők nézegetik magukat 
egymást 
találgatják kik is valójában 
régiek újak itt fenn 
egymás közt lassan elvegyülnek 
millió színben játszik a találkozás 
az ég szivárványskálája végtelen 

valaki oldalba bök 
tűnik az ebéd utáni vízió 
a mennyei morzsa 
földi asztalra hull 
ébredek 

kivárom 
a bódulatból hozom magammal 
türelem 
valóságként a vízió 
egyszer végleg reánk szakad 
s a fenti forgatagban 
megleljük egymást mindannyian

2024. április 26., péntek

Nemes Nagy Ágnes: Az alvóhoz

Te ismeretlen és ruhátlan 
te kelsz ki minden hamuból. 
Te vagy a hetedik szobában, 
nem haltál meg, csak aluszol.  

Csak aluszol, háncsból az ágyad, 
körül a hamuszín falak, 
roncs függöny ád a némaságnak 
nagy, mozdulatlan szárnyakat.  

Nem mozdulok. 
Csak, mint áramló, lassu rendek, 
csak alvó látomásaid kerengnek, 
mint láthatatlan csillagok.  

Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. 
Sebesülten is megtalállak. 
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. 
Mondd, mondd el végre, merre jártál 
kimondhatatlan álmaidban.