zúgással telt meg a szám,
a fülem, s árnyak mozogtak
máglya előtt a homlokom
belső falán. Néztem alvó,
isteni valódat, fejed
körül a kígyóglóriát,
s nem riasztott már a holnap,
mit letűnt évek parazsa
éget át. Elképzeltem a
hullámok fel-felvillanó
taraját a mólón messze
túl – a kiszámíthatatlan,
mégis törvény sodorta
lüktetést, s megértettem, hogy
ez a rend: így éri fény
az arcom, így úsznak el
csillagködök fejem felett,
s így van tapintható közel,
mi régen messze került már,
és sejteni lehet csupán
a távolban – nem halált hoz:
újra megteremt. S álmodban
átöleltelek.
És megnyugodtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése