Illyés Gyula: Egy ősz

1 

Fáradó szél gyanánt az esztendő lassítva szárnyalását 

Lesiklik a magasból, hajladozva zúgnak fáink koronái. 

Tetőtlen Július! alig emlékszünk rád, szemünk a földre fordult, 

Hol a megtérő év véresen kúszik a csörgő, rőt lapályon. 

Megáll nemsokára egy hóviharos éjen: zuzmarás forgószélben 

Foszlik jajongva szét a csengő ürbe s véle napos ifjúságunk. 

Ittam a forrásból ma este és számban megéreztem 

Üzenetedet rút öregség, számban, mellemben, tagjaimban. 

Fénylő-rezgő kedvem, mint a lomb foszlott, ágaim, 

Gyökereim fázva huzódtak vissza hozzám. 

Az utolsó madár átkot kiáltva száll a vérben gőzölgő erdőből.

Mely egykor arcom mutatta, fátylat borít magára a víz. 

Fáztam, el kellene mennem, gondoltam, itthagyni ezt a tájat, 

Futni, mint hontalan, komor hegyek élén a hold fényes útjait követve. 

Vége a játéknak! Tudom én, magam vagyok én hegyeimmel, 

Az isten messze él, ha él, ezt tudom csak, mást nem mondhatok róla. 

Futni köpenybe burkolva arcom, hátra se nézve kiáltani: 

Egy igazi Urat ismertem itt meg én, a halál csámcsogó hatalmát! 

Hanyatlik a nap, köd mossa a völgyeket, hallom 

A takarodó nyáj ebeinek csaholását s a gyenge harangszót. 

Mintha az utolsó kenet csengetyűzője közeledne felém – 

Boruljatok le, fák, helyettem –   

2 

Az októberi alkony 

fénye oly átható volt, 

oly szívjáró mint kedvesem 

bucsuzó pillantása. 

Arany terhétől hajlott 

a nyirfák koronája, 

csengő lombok közt jártam,

mint emlékeim táján. 

Messze-messzire láttam 

egy percre önmagamban. 

Mezők gőzölték szerte 

az égre nyári kedvük. 

Rossz recsegés felel már 

bennem, ősz, szeleidre! 

Folyóim megvakultak, 

diszeim földrehulltak. 

Bokraim véres karját 

ápolgató ökörnyál, 

befonhatnád ősz-nyirkos, 

lombtalan bátorságom.   

3 

Lezúdul a szél a hegyekből – túlérett gyümölcsök, 

Nehéz bucsuja s a halál vörhenyeges 

Árnyéka bolyong kertünkben; az őszi 

Levél bús kérdést csörrentve hullik a nap 

Pocsolyái között a hidegülő földre – 

Ápold csak telő szőleidet s vigadj, 

Boldog apám! s dudolj, dudolj,

Hogy már szagos dongáju hordaid mosogathatod – 

Nyári melegében, mit a munka nemes 

Gyöngyei koszorúztak: homlokod derülhet: 

Tavaszi kedved csillan nemsokára elő 

Arany borodban, ha köszöntve a napfénybe emeled – 

Föl, föl az égi lángba emeld s múló  

Életünkre köszöntsed,

Megért szivünkre, mely mint falevél leng

Szállani vágyva az őszi szelekkel.

4 

Emlékszel a havas novemberi 

reggelre, amikor 

ablakunkat kitárván a völgy 

dér gyémántporában csillogott elénk, 

hűvös pompájaként a halálnak? 

Szemedből még egy percre 

tavasz patak-mosolya villant reám, 

a délután kedve! – márciusi 

rügyeken át csörgedezve patakzott

fejünkre a napfény egyszer az erdőn! 

Most mellemen fejed – 

miért szóltál volna? tudtad, 

hallom, 

szivedbe száraz levelekként 

zizzentek a percek.   

5 

Az őszi éjjel íze itt maradt ezen a tájon, 

soha közelebb 

nem éreztem magam a földhöz. 

Az országút két oldalán a szürke köd falai. 

Ilyen kihalt városban, félve 

álmomban jártam egyszer. 

Minden léptemben elmarad valami belőlem, 

ködbe felejtődik, 

utcáról-utcára, sarokról-sarokra, 

zörgő folyók felett hidakról-hidakra 

hív tovább egy hang,

mint álomban, 

lassan megyek, lassan, egyre sulyosabban, 

gőzölgő fehér források mentén, 

a csend, 

az öröklét szürke tornyai felé.   

6 

Észrevétlenül, mint a délutáni ég 

borul homlokom alkonyatba; még nem 

hagyott el a daloló bátorság, de egyre 

lassabban jár mögöttem, meg-megáll, hangját 

egyre távolabbról hallom a szürkületben. Dala 

völgyi erdők felé hajlik már s hajdani 

magosságát siratja bús vízesés gyanánt… 

Huszonöt éves koromban 

komoran, mint a tünődő hegyi fák 

hallgatom a völgyet, 

kardom markolata megnehezül kezemben. 

Istentelenül s reménytelenül 

nézem a tájat, meleg szemem fátylas délibábot játszik, 

felhő kerekedik amottan, hangtalan 

villám villan föl, dörgése egyre késik, 

fáradt már útrakelni. 

Vércse-vijjogás s szél – szél s 

fent madársírás: fent már a tél vonul éles kürtjeivel! 

– fáim levelei moccanni is félnek: 

pihegő ajkak! lengő-hulló szivek! 

Sűrű seregivel jön már a győzhetetlen – 

Fegyverem csörrenve bukik ki kezemből. 

Vártán, fegyverben is, ölelésre vártam. 

Devecseri Gábor: Ha elmész

Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”, 

még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”, 

csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot, 

hogy közben elmész, ebből is tudom.  

Lásd, a temetők kapuján 

ízlésesen, és a közbeeső 

halálra való minden célzás nélkül 

csak ennyi áll: „Feltámadunk”.

Sík Sándor: Dörmögés

Hét évtizeden át 

Az ember lassan megszokja magát, 

Megszokja a világot. 

Eddig úgy tudtam, hogy ha nézek, látok, 

Hogy parancs nélkül is jól visz a lábam, 

Mint ifjúságom hegymászó nyarában, 

S a két kezem (már ami tőlem tellett), 

Magamagától tette, amit kellett.  

De mostanság, - azóta! 

Foghíjasan recseg a nóta

A belső billentyűk alól. 

A gondolat nemcsak hogy nem dalol, 

Lassanként már a szókat is elejti, 

Maholnap önnevét is elfelejti, 

Hovatovább 

Csoszogva jár a fej is, mint a láb.  

Hát még a mindennapi tárgyak, 

Azok lettek csak csúfok és csalárdak! 

Nem fog a fog, nem vág a kés, 

Táncol a toll, reszket a kéz, 

Szűk lesz a gomblyuk, kövér lesz a gomb, 

Öltözködés, vetkőzés csupa gond. 

A dunna meleg, de hideg a paplan, 

Takarva nem jó, hát még takaratlan! 

Nem szólnak, néma összeesküvők, 

Csak úgy magukban pukkadoznak ők, 

Hogy mit akar itt ez a vén mihaszna, 

Kiből immár senkinek semmi haszna!  

Dehát csak még az emberek! 

Róluk beszélni is alig merek. 

Olvastátok: a Fidzsi-szigetek 

Bölcs szülöttei az öregeket, 

Ha már hasznukat nem nagyon vehették, 

Agyonverték és gyomrukba temették. 

Igaz, minálunk - nem régóta - más, 

Sokkal gyakorlatibb a népszokás. 

Öregeket minálunk meg nem ölnek, 

Inkább hasznát veszik, mint nagyszülőnek: 

Hova lenne sok gyönyörű család, 

Ha ráncos kézzel fel nem tartanák 

Továbbszolgáló nagyapák, anyák! 

Lám engem is, ezt bizonyíthatom, 

Mindezidáig nem vertek agyon, 

S ámbár régóta pihenőre vágynék 

(Régi magamhoz képest furcsa árnyék!) 

Rezgő kezem szorítja két családom 

És megmarasztal ezen a világon. 

Úgy halmozzák rám a szép szavakat, 

Hogy a lélegzetem is elakad. 

S olykor szinte már odáig vagyok, 

Majd elhiszem a sok szépet, nagyon,

Mit belém látnak, belém mondanak 

Testvéri szem és baráti ajak. 

Ilyenkor jól jön egy szép nyakleves, 

Minőt a vénség mindennap szerez: 

Elfeledett név, elejtett karóra, 

Morcos viszonzás jóhiszemű szóra, 

Álmatlan éjjel, roppanó derék, 

Hol eggyel több, hol kevesebb kerék, 

Egy szép szó mellé kilenc kellemetlen, 

Egyszer a test nyög, másszor meg a lelkem: 

Mindez egyet mond, mint versben a refrén, 

Ember vagy, vén vagy, fejeden a törvény.  

Csakhogy nem elég annak a fejed, 

Többet akar, nagyobbat: szívedet. 

Azon mérik rád a jövőt, jelent, 

Hogyan dobogja szíved az igent. 

Egy igennel eggyé karolhatod 

A percet és az örökkévalót.

Fodor Ákos: Közmondás-változat

Amit ma letehetsz, 

ne cipeld holnapig!   

Kaffka Margit: Közöny

Bús ködruhába, nézd leszáll az este. 

Gyötri a csendet fuldokló ütem, 

Az óra… Halld, amint ébredve – veszve, 

Az összecsengést hasztalan keresve 

Belehangzik a szavad, – s a szívem. 

Most, – most!… Hogy biztat egyre, mindörökre 

S előbbre egy lépést se jár az óra! – 

– Nem érzed-é, hogy sorsunk odakötve 

A reszkető, ijedt kis mutatóra. 

Hagyd a panaszt! – Száll még sok alkony árnya, 

Együtt theázgatunk sok este még. 

Kéz-kézben, csendes óra jöttit várva… 

Utóbb elég lesz, – neked is elég. 

Kalandos terveket se foltozz váltig! – 

Marad az éltünk ünnepnapja ez, 

Tán jobb neked, hogy valóra nem válik, – 

Tán jobb nekem, ha fészkünk sohse lesz.  

1903.

Trausch Liza: Nincsen hitetek

És mondta nékik: Miért vagytok ily félénkek? 

Hogy van, hogy nincsen hitetek? 

Márk 4,40  

            Két kérdést szeretne Jézus feltenni: "Miért vagytok ily félénkek?" Nem az a legnagyobb bajod, hogy félénk vagy? Félsz a jövőtől, félsz mindentől. Ha igazán ott van szívedben a hit, akkor igaz az Ige: "Az én Istenem által kőfalon is átugrom" (Zsolt 18,30). Nem jöhet olyan baj, amin ne tudnál könnyedén átlépni Uraddal. Vele minden lehetséges! Nem kell félned, hiszen veled van az Erősebb! Ha te nem hátrálsz, az ellenségnek kell meghátrálnia. Ahol Jézus megjelenik, ott az Ördög kénytelen azonnal hátrálni. A másik kérdés: "Hogy van, hogy nincsen hitetek?" Annyi megtapasztalás, annyi Ige után hogy van, hogy nincs hited? Úgy szeretem a Bibliában Isten "legyen" szavát, amivel a világot teremtette. Ha Isten azt mondja valamire, hogy "legyen", akkor az máris van. Az Ő isteni lénye mindennel megajándékoz, amire szükséged van. Így olvassuk tovább: "És megfélemlettek nagy félelemmel." Létezik egy másfajta félelem: az istenfélelem. Nem Tőle kell félni, ezt sehol nem mondja az Ige. Őt kell félni! Istenfélelem az, hogy félek megbántani, félek szomorúságot okozni Neki, félek engedetlen lenni Vele szemben. Az Egyetlent féljed, akit félned kell! A tanítványok félelemmel kérdezték egymástól: "Kicsoda hát ez, hogy mind a szél, mind a tenger engednek néki?" ők még nem érthették, kicsoda Jézus, mert arról csak a kereszt beszél igazán. Csak ott láthatod meg, kicsoda Jézus, Aki úgy szeretett, hogy életét adta érted. Neked egy dolgod van: Őt nézni, követni, Vele lenni. Így lesz az életed mérhetetlenül boldog élet.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Giovanni Battista Strozzi: Michelangelo Éj-szobrára

Íme, az Éj. Angyalkéz véste kőbe. 

Egy égi lény, ki álomban lebeg, 

de álma éber, kérdezhetsz is tőle. 

Érintsd meg lágyan és beszél neked. 

Michelangelo válasza: 

Aludni jó és jobb szobornak lenni, 

amíg a földön szenny és bűn fakad. 

Hideg márványként nem ér hozzám semmi… 

Ne ébressz fel, hagyd meg nyugalmamat. 

Réfi János fordítása

M. Fehérvári Judit: A Feltámadás pótlékairól

"Amit egynek a legkisebbek közül is tesztek, nekem teszitek." 

(Máté 25, 45)  

Az ember soha nem egész. 

Vagy karja fonódna ringva 

helyére a Másik tüzébe, 

vagy kitárná keresztjét, 

mielőtt zúgva kondulna 

újra a nagyheti lárma: 

böjt nélküli üzérkedés 

- üres járata a hitnek -, 

hol nincsen helye idegeneknek, 

csak képeknek és Megváltóknak, 

kik hirdetik e világ tetején, 

hogy még sincsen Isten, 

csak a múlt árnyai 

festenek imádni 

Krisztust is... 

...s ájtatosok is jőnek 

és írástudók és farizeusok 

meg templomi törvények... 

- nevetséges gépezet- 

Halljuk, mikor elközelg az ünnep: 

Szentként imádják, 

pedig valódi Énje, s mit 

végig hirdetett, egyetlen 

szóban íratott csupán meg, 

melynek tartalma nem más, 

mint az Élet és a Szeretet, 

mi felfedte Samária titkát, 

a vámosokét és utcalányokét, 

s a fán kuksoló Zákeusét, 

Jairus leányáét és Lázárét, 

s tudást adott a holdsugár éjen 

Nikodémusnak, hogy a kútnál 

Ő is valódi vízből merítsen, 

hiszen Isten Országa 

inkognitóban, rangrejtve 

nem ott él és cselekszik, 

ahol fényruhába vonják, 

miközben képzeletben 

mindenféle tévhittel felruházzák, 

s templomi kegytárggyá teszik, 

így talán soha el nem hiszik, 

hogy Ember is volt tündöklő arccal,

majd Istenné vált a Feltámadással... 

Így került a világban helyére 

minden aprócska szerelék, 

mert az ember hittel a lelkében 

lehet csakis az egész.   

Áprily Lajos: Ködös évszak előtt

Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj, 

ahol kékebb és ragyogóbb a menny.  

A lelkedet csűr-szélességre tárd 

és kéve-számra szedd a napsugárt.  

Azt is, amit a nap búcsúzva ont, 

ha arany küllőt vet a horizont,  

s ott is, hol késő délutánokon 

még megragyog fémsárga lombokon.  

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd 

és szűkre fogja szemhatár-köröd.  

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad, 

s évmilliókig nem lesz sugarad.

Túrmezei Erzsébet: Mégis

Milyen sokat kellene hinnem, 

s mily keveset hiszek. 

Mily keveset kellene vinnem, 

s mennyi terhet viszek.   

Egyedül Rá kellene néznem,   

s magamra révedek. 

Ragyog a cél, viharban, vészben, 

s hányszor eltévedek.   

Mégis… elcsüggedjek, megálljak? 

Miért csüggedjek el? 

Hisz oly keveset hiszek még, 

s már az is fölemel.   

Mint minden én nyomorúságom, 

nagyobb a kegyelem. 

Ebben hiszek, s szemem bűnbánón 

megint ráemelem.   

Kis hitet, hogy megerősítsen, 

míg többről többre nő, 

s egész a célig elsegítsen: 

hatalmas Isten Ő.

Trausch Liza: Lett nagy csendesség

"És felkelvén, megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség." 

Márk 4,39 

             A viharban, a hajó közepén felmagasodik az egyetlen hatalmas Valaki, a legnagyobb erő, a legnagyobb hatalom: Jézus. Abban a pillanatban könnyű volt ránézni, mert látható volt. Jézus "felkelvén, megdorgálta a szelet". Voltál-e már úgy, hogy nehéz helyzetben megérkezett egy hívő ember, és úgy érezted, hogy újra tudsz hinni? A puszta jelenléte már árasztotta a nyugalmat. Egy repülőgépen váratlanul bemondták, hogy az egyik motor felmondta a szolgálatot, és a gép ereszkedik lefelé. Egy perc múlva a másik motor is leállt. Hirtelen néma csend lett. Addig mindenki beszélgetett, nevetgélt. Egy hívő házaspár is utazott a gépen. Az asszony megszólalt: Ezeknek már nincs mondanivalójuk. De nekünk sincs?! - Megszólalt a férfi: Testvérek, imádkozzunk! Amíg elmondta az egyszerű, szívből jövő rövid imát, a motorok bekapcsoltak. Tudsz-e ilyen helyzetekben imádkozni? Amikor a tanítványok hallották, hogy Jézus megdorgálta a tengert, minden megoldódott számukra. Az Úr Jézus a legnagyobb hatalmasság. Életed beletetted-e már mindörökre az ő hatalmas, erős, átszögezett kezébe? Valahol olvastam, hogy amikor Jézus megbízta Pétert, hogy hirdesse az evangéliumot, Péter megkérdezte: Úr Jézus, annak az embernek is, aki fejedre tette a töviskoronát? - Igen, Péter, mondd meg neki: örökkévaló korona várja a mennyben. - És annak az embernek is, aki tőrrel átszúrta a szívedet? - Igen, Péter, mondd meg neki, hogy van egy rövidebb út is a szívemhez. Ha megtalálod ezt az utat az Atya szívéhez, akkor lesz "nagy csendesség".     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Zelk Zoltán: Egy hattyu alszik

Egy hattyu alszik a tavon 

mint rózsa, úgy lebeg, 

léte folyékony s olvadó, 

akár a fellegek.  

Néhány árnyék a vízre ül, 

mert nem talál haza – 

nem is árnyak talán, csupán 

fenyőfák sóhaja.  

A hattyuk nem is rózsák, 

de víziangyalok, 

az ég álmodja őket, 

ha olykor andalog.

Rónay György: Róm.13,11-14

Ideje már, hogy álmodból fölébredj, 

mert nem állnak meg érted a napok. 

Vigyázz! míg alszol, eltelik az élet 

s meghalsz, mire fölkelne hajnalod. 

Ne éreznéd, hogy bensödet a féreg 

emészti már? Ó lélekző halott, 

ajkadon oly jajongva sír a lélek, 

hogy lehetetlen meg nem hallanod. 

Öltsd fel a világosság fegyverének 

ragyogását és készülj: az itélet 

közelebb van hozzád, mint gondolod. 

Úgy járj tehát, hogy ha majd az igéret 

beteljesedik, az örök Igének 

dicsősége övezze homlokod.

Cseh Katalin: Visszapillantó tükör

Egyszer csak elmúlik minden  

elmegy a tavaszi széllel 

nyár röpke mámorával  

ősz langymelegével  

tél selyem-hűvösével 

szikkadó vággyal 

álom-nehezékkel  

mélyülő hallgatással 

fölhorzsolt csönddel  

befelé nyíló seblázrózsákkal 

zokogásból sarjadó nevetéssel 

simára potyolt szenvedéssel 

várakozással beteljesüléssel 

behozhatatlan késéssel 

aligha megérkezéssel  

nagyestélyiben pompázó nappalokkal 

hidegverejtékezéssel  

egyszer csak minden elmúlik 

s mintha soha nem is lett volna 

a visszapillantó tükörbe nézve  

vegyük ezt fontolóra

Vas István: A hang

A villanyfényes ködben mendegél 

Lassan, köhögve – majdnem öregúr. 

Teára gondol, mert a téli szél 

Kedélytelenül gallérjába fúj.  

A szél kíséri, kéretlen szava 

Csak régen hallott híreket jelent. 

A hazatérőt bor, sötét tea, 

Karosszék várja, könyv is odafent.  

Ekkor nevén szólítják hirtelen, 

Tréfásan kurtított nevén, ahogy 

Ma már nem szólíthatja senki sem. 

A hazatérő csöndben megvacog.  

A túloldalról szólhatott neki 

A hang, az össze nem téveszthető. 

Honnan került oda, nem kérdezi. 

Egyszerre visszazökken az idő.  

Egyszerre minden oly természetes, 

Megbénító, ujjongó félelem. 

Csak áll, a fénnyel átszőtt ködbe les. 

Vár. Megmozdul. Nem, nincs ott semmi sem.  

Szégyenkezik. Elindul hirtelen. 

A szél megint hűlő szívébe fúj. 

Fellélegzik: nem, nincs ott senki sem. 

És fájni kezd, gyógyíthatatlanul.