Füst Milán: Mózes számadása

Miután lejöttem a hegyről Uram…
Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! –
Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt.
Magának hamisságból épített fel várakat a nép,
De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant…
(De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget,
Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –)
De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn,
A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje.
S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem
S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga.
Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én!
S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy,
                     mint egykoron, –
S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
S bizony már ehhez vén valék Uram. –
S így törtem hát el szegény kőtábláidat
S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom.