mert attól félek, nehéz lesz a búcsú.
-- Uram, hallgass meg engem --
amikoron itthagyom csontnyelű gyöngyház fésűmet, hű társamat
harminc éve idestova, holott akitől kaptam volt, bezzeg másokkal
mulatoz már réges-régen; csontnyelű gyöngyház fésűmet itthagyom.
A tükör alatt hever majd, mindössze két foggal csorbult
teljessége még ujjam dermedt maszatját őrzi, a gyöngyház
befoltosul. Más, tétova kezek emelik egy más, csúcsosabb
koponyájú fejhez, némiképp viszolyogva, de a viszolygást legyőzve
mégis, és a fésű remegve megáll az új, dúsabb anyagú hajban...
-- Uram, irgalmazz:
ne kívánjam, hogy ez a fésű, mint élezett fejsze, akkor a csontot
oldalvást behasítsa, s vérét-velejét vegye a friss gazdának,
hanem
-- Uram, add nekem akarnom,
haladjon a fáradt fejbőrt épp csak megcsiklandva, ne cibálja,
oldja a bogokat erőszak nélkül; a színre is más hajat hagyja el
csusszanva, miután azt a tarkóra vezette.
-- Uram, tedd, hogy ne sértsen
a már szinte megtörtént jövő: ahogy a fésű ázik, kék
fajanszkagylóban, faggyúmirigyeim utolsó termését gondosan
megválasztott vegyszer öli ki, míg a márkajelzés -- többszöri
öblítéssel újra fölragyog, s a fésű, odalára henteredve a bolyhos
frottíron, fertőtlenítve tőlem s elhűtlenedve ezáltal, tovább
kínálja magát...
-- Uram, kegyelmezz:
rugalmas hüvelykeddel told vissza a torkomba az átkot, és
hatalmas talpaiddal lépj mellkasomra, kipréselvén az áldást, hogy
hát fésűmet a hidegedő tükör alatt jóindulattal nézzem (vagy
legalábbis közönnyel);
-- Uram, idegeníts el
vacak kis cuccaimtól, a képtől a falon, amely már negyven
esztendeje figyel egyre közelb s közelb nyomulva hozzám: a
társalgósarokból, a hátam mögül az ebédlőasztal fölé kúszva,
mígnem most már az ágyammal átellenben egész látóköröm betölti,
-- Uram, szabadíts meg
ettől a nem különösebben értékes képtől, vedd ki a szememből ezt
a másfél centimétemyi keretkopást a jobb alsó csücsökben, amit
ismerek, még gyermekeim egy-egy arcrészleténél is pontosabban...
Ne lássam, térbe hólyagosodva hunyt pillával is, ezt a valamiféle
parázsló tűz körül enyelgő társaságot: a társaságot, a helyhez és
alkalomhoz annyira nem illő tüllökben, bársonyokban. Ugyan mire
kellenek még mindig nékem ezek az eltévedt, kacér hölgyikék és az
a néhány fehér harisnyás gavallér, kezükben a hódolat pózában
kimerevült görbe tollas kalpagokkal? Miért, hogy ők voltak tanúi
annyi csacska és gonosz csevegésnek, az ímmel-ámmal legyűrt vagy
benyelt vacsoráknak, testi játékaimnak később, mostanság pedig
annak, hogy itt az ideje lassan, tusakodva halódnom -- éppen
velük átellenben...?
-- Uram, vedd el tőlem
a pusztán megszokott, de használhatatlan látványokat, mert olyan
édesek, hogy mézük a fogyó életbe folyton visszamérgez és görcsös
lesz nékem miattuk halnom, valamint a dísznaptár miatt is, melyen
rutinos mozdulattal cseréltem az ó- és új évek tömbjeit,
jószerivel tán még egy hónappal is ennek előtte...
- Uram, távoztasd tőlem
az áttetsző, vajszínű papírra zöld és piros filccel vésett
életjeleket; a napi programok zaklatott, tömpe felkiáltójeleit
és kései terveimnek egy-egy naivul megvastagított kérdőjelét.
Túlságosan fáj a lapok sima surrogása, túlságosan hiányzik majd
fültelen fülemnek ez a diszkrét zajocska, ahogyan egyik hét a
másikra, folyamatosan átbukik. És
-- Uram, ne riasszál el
a biztosan bekövetkező tépés hersegő zajától, amellyel egy dolgos
teremtés részben sajnálattól ingerelve, részben kikerülhetetlen
kényszer hatása alatt, de mindenképpen módszeresen, a hónapok
csokrába fogott hétnapjaimat először kettőbe, majd négyfele
szaggatja széjjel...
-- Uram, intézkedj,
hogy elbírjam, miként hanyatlanak jelentésüktől megfosztott
dátumaim, a másnak úgyis megfejthetetlen töredékek -- nem az égő
tűzbe, nem magas hegyekről a szálló szélbe (mert sem égő tüzünk,
sem szálló szelünk nincsen, és hegytetőink visszalaposodtak),
hanem a lábbal ügyesen irányított, de oly hamar megtelő pedálos
kukába...
-- Uram, ó, ne követeljem
oly eszeveszetten a "máj. 6. A. újra eljött", "fél 4-re I.-hez"
"levél Cserebökénybe"-féle firkák érvényességét;
-- Uram, ó, arra se vágyakozzam,
hogy egy, a szívemnek bármily kedves túlélő komolyan vegye
szálkás betűrejtvényeimet, és ráncolt homlokkal töprenkedjen, a
számomra oly érthető rövidítéseken, mint példázatul: "T. elment",
"R. egykor megbocs." "Tel. ma B.-nek."
-- Uram, fosszál meg
a kicsinyesség langymelegétől, mert oly jó volt tapicskolnom
benne, és oly jó volt plüsspapucsban törökmintás szőnyegen járni;
és tejeskávét szürcsölni a nefelejcsgirlanddal körbemázolt ronda
porcelánbögrémből, az is milyen jó volt, és most hamarosan
- Uram,jaj, ne üvöltsek --
se papucs, se szőnyeg, se bögre, én, rossz tulajdonosuk őket
sorsukra hagyom, kallódásra, ki tudja: tán szemétre, mert a
papucs nemcsak csámpás, de nem pászol nekik mérete sem, s éppen
ez a szőnyeg nem illik majd éppen azokhoz a bútorokhoz; a bögrét
pedig -- ha van kegyelet -- nejlonba gumizva fölteszik a kamra
legfelső polcára, mögé ott is az üres üvegeknek, ha viszont
kegyelet sincsen, szemérmesen elpucolják, együtt több
haszontalansággal egy szomszédos kapualjba, leple alatt az
éjnek...
-- Uram, világosíts meg,
ne legyek ostoba, miként régi korokban, amikor még "ősengem" a
"velem-temetés" úgy-ahogy megnyugtatott, amikor még tágas vagy
szűk sírjaimban a helyet kedvenc lovammal, szerszámokkal, némely
becses kösöntyűvel megosztva azt hihettem: elkísér és tovább
szolgál innen bármi.
-- Uram, ne engedtessék meg
komédiamód, hogy felsoroljam a leltárt az e tekintetben jogosan
botránkozó utódoknak, a leltárt, a szenvedélyes ragaszkodást
bizonyító kicsinyítő képzőkkel, stílustalanul és gügyögve: a
tollacskám, a lámpácskám, ez a gyűrűcske! a kettes kulcsom, a
hálóréklim gombocskája, a dörzsfolt a szekrényajtón, a parkettán
az a jobbról balra cakkosodó repedés! -- mert még ahhoz is, ahhoz
is ragaszkodom...
-- Uram, irtóztass el
a hiábavaló buzgalomtól, amellyel fakult leveleim egybemasnizom
vékony és vastag csomagokká, amikor pedig az első óvatlan, utánam
történő percben úgyis áttekinthetetlenül szétesik minden, egy-egy
kutakodó és türelmetlen szakítás vagy az olló szakszerű
nyisszantása nyomán, mert
-- Uram, fel kell ismernem --
már a legprecízebb rendszeretet sem ment meg engem az átköltözés
viszontagságaitól, s egyetlen fényűzésem: a pakk nélküli távozás
eleganciája.
-- Uram, könyörgök
a gyors feledésért Hozzád, a kézreálló és szemrevaló dolgok
hiteles leértékelését könyörgöm, ne legyen nekem drága többé
ez a sok szépséges olcsóság és
-- Uram, segíts,
hogy megértsék, én most nem hús-lélek szeretteimről szóltam, nem
arról a fájdalmas, ámde reményteljes búcsúról, amely személy és
személy közt megesik közelest; hiszen velük lészen még
találkozásom, vajha más, éteribb közegben vagy rögzített
formációkban ismét, újra meg újra. Csak az eszközeinktől muszáj
elhalni véglegesen,
-- Uram, így igaz, ugye?
Ez az az ok, amiért odalesz a testünk is, a páratlan, de eleve
enyészetre szánt műremek... Ezért
-- Uram, ne sirassam
hónom hajlatát, könyököm bőrredőit, bokacsontom ívét, körmöm
félholdjait, a csigaképp kunkorodó speciális szőrzeteket, arcom
domborzatát, sem lélegzetem sugárútját, sem szívverésem fészkét
és a hasonlókat, de
-- Uram, hallgass meg engem --
gyönyörét az éppen ily nyelven szólásnak, a fogalmazás konkrét
erejét és az aktuális igehirdetéseket: én, szegény bűnös! csak
egy kicsinyég (talán túlnan is), ha nem is mindörökké
-- hadd sirassam
Ámen
