2018. szeptember 30., vasárnap

Garai Gábor: Bizalom










S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

/1964/

Petőcz András: Várakozás

levegő után kapkodva rohan az, akinek nem adatik,
levegő után kapkodva áll meg egy-egy pillanatra,
akinek nem adatik az, amiből olyan kevés jut,
megállok én is, és zihálok-zihálok egyre

valami erdőben futottam, aztán valami folyóparton,
a nap járásával megegyezően völgyeken és hegyeken át,
azt akartam, hogy ne jöjjön el az este, hogy az idő
mindig az enyém legyen ezernyi teendőim közepette

szerettem volna legyőzni az időt, hogy ne múljon el semmi,
ne múljon el soha semmi, mindannyian megmaradjunk,
megmaradjunk úgy, ahogyan vagyunk, szemben az idővel,
magabiztosan, felemelt fejjel, és mosolyogva

és a nap, lassú járásával, mégis mindig megelőzött engem,
hiába volt a rohanásom, nem tudtam legyőzni őt,
néha elbújt a felhők mögé, néha meg a képembe nevetett,
mindenesetre tény, hogy tehetetlen voltam vele szemben

most levegő után kapkodok, elszorulnak a koszorúereim,
legyőzettem, megadom magam, nem tehetek semmi egyebet,
az idő, érzem, eltűnik előlem, kifolyik a kezeim közül,
és én csak összegörnyedve, szomorúan várakozom

Kerék Imre: Fa












nézd ezt a görbefát ahogy
önnön belső terében áll
s hangtalanul szívósan őrli
gyökerével a csontkopár
sziklakövet tanuld fegyelmét
ahogy az örvénylő időben
kitartón dacol a szelekkel
mint valami pompeji őrszem
a lombját perzselő napot
sebtépő fagyok éles körmét
tűrve formálja magát véglegessé
s bár tudja sorsa csak percnyi öröklét
ágai között fészket óv
csipogó életeket ringat
kérge alatt álca báb áttelel
csúcsán tollászkodik az esti csillag
s vele együtt egy égboltot emel míg
küldetését végre betöltve
ős nyugalommal félelem
nélkül zuhan alá a völgybe

Kányádi Sándor: Fecske nélkül szálló alkonyatban

Elsüllyedt a jegenyék árnyéka is már.
Ó, éjszakába feneklő kajakok!
Gyalog kell menned, fogd ezt a pislán
hunyorgó-füstölgő csillagot,

vezessen és, ha kialszik, dobd a tóba,
– sötétben is megleszek reggelig –
iszapba, hínárba burkolózva
odalent majd gyöngyöt könnyezik.

Sóhajt a víz, a jegenyék
megborzongnak,
szitálni kezd a bánat s tán az eső;
míg keresgélem a marasztaló szókat,
sarjad a csönd és eget-földet benő.

Már a fecske nélkül szálló alkonyatban
éreztem, kedves, hogy nélküled maradtam.

1967

2018. szeptember 29., szombat

Madár János: Azért szeretlek












Azért szeretlek,
mert szereted József Attilát,
Ady Endrét.
Versekben létezik
törékeny arcod,
és nyelveden viszed
a szavak
édes rendjét.
Nem szólsz,
csak
árnyéknyi csöndben
énekelsz.
Csillag jeleket rajzol
hallgatásod,
és kitárt tenyeremből
naponta
útrakelsz.
Körmeim félholdjait
küldöm el
utánad.
De az ölelés
fényes emléke
lassan
a lelkünkre
szárad.
Föloldódnak
a tárgyak
gyermekeink
szét szórt
játékaiban.
Az üveg golyók
mögött
egy dal
félszegen
elsuhan.
Világgá gurul minden,
ami volt,
és ami lehetne.
A jövendő is
hamvadó tűz már,
pedig a kagyló
és a tenger
csak szeretne, szeretne.
Indulna velünk
a tisztaságban morajló
égen,
hogy a végtelen
hulláma te lehess:
utolsó menedékem.

Károlyi Amy: Kipiheni magát a lélek

nincs keresés
csak megtalálás
ez a végső hazatalálás

Tedd ezt. Ne tedd ezt:
véget érnek. ellentétek
mint a bárányok összeférnek.

Kipiheni magát a lélek.
Összebékülnek napok-éjek,
volt aratások, volt vetések.

Nincs erény és nincs vétek
valótlanná válnak a tények
mint messzi harang-kondulás
elhangzottak az emlékezések

nem fojtogatnak többé kötések
képzelhetetlen szabadon
ring ama messzi kék tavon
kipiheni magát a lélek

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

Tóth Erzsébet: Emberi számítás

Meghalok, kislányom.
Mondja Anyám köszönés helyett a telefonba.
Mi lesz velem, ha te meghalsz?
Kellene mondanom, de nem mondom.
A legfontosabb,
amit megtaníthatsz a gyerekednek:
tudjon élni nélküled, ha már nem leszel.
Még nem tudom, megtanított-e, hiszen még él.
Meghalni? Hogy jut eszedbe ilyesmi?
Viccelek, egy bohócrepülőn szállok veled,
huss, ki ebből a világból,
ahol csak komolytalan ideig lehet élni.
Tudom, hogy van még vagy tíz éve
emberi számítás szerint.
Nem tudok emberi számítás szerint élni.
Hiszen amíg ezeket a sorokat írom,
lehet, hogy már nem is él.
De él, mert már két éve
nem merem megmutatni neki
az új verseimet, semmit.
Hazudok neki. Félek, megbántanám.
Félek, nem ért belőle semmit.
Félek, a legutolsó képét,
a levendulásat nekem kell befejezni.
Kell még pár pötty pipacspiros
a levendulák közé.
Félek, nem merek hozzányúlni a képéhez.
Még akkor sem, ha az én kezem
az ő keze lesz már akkor.
Soha nem lehet az én kezem az övé.
Hiába érzem kezemen kezének melegét
ahogy szelíden rátette hároméves kezemre,
és vezette a papíron és írni tanított.
Megtanított, mondhatom büszkén.
Nemrég odaadtam neki egy régi könyvemet,
pár nap múlva ugyanúgy
feküdt az ágyon mellette,
mint mikor odatettem.
Ott haldokolnak együtt.
A verseim együtt halnak vele.
Csak a régi életéből emlékszik valamire.
Az idő elszállt egy pillangóval.
Mikor jössz?
Holnap, holnapután.
Az mikor van?
Szombat, vasárnap.
Mikor?
Mikor, mikor, nincs neked naptárad?
Nincs. Hozzál nekem egyet.
Jó, viszek. Csak ne halj meg. Megígéred?
Meg. Mikor jössz?
Holnap.
Nem biztos, hogy azt én már megélem.
Egy éjszaka és egy reggel. Aztán már holnap.
Ülj be egy taxiba, és gyere most.
Taxiba?
Taxiba nem ülünk a taxisblokád óta,
emlékszel?
Mi az a taxisblokád?
Aludj jól, Édesanyám.

2018. szeptember 28., péntek

Petőcz András: Futottam mindig

egyre és másra csak futok, futottam is mindig,
elindulok valahonnan, azt remélve, hogy egyszer
valahova és valamikor majd megérkezem,
egyre és másra csak rohanok

valaki azt mondja, helyesen teszed, amit,
helyesen cselekszel, éppen ideje volt,
valaki azt mondja, rosszul tetted, amit,
azt, amit tettél, nem volt időszerű

egyre és másra csak futok, mintha valaki,
igen, valaki üldözne engem, vagy mintha nem lenne időm,
és nincsen is már időm, azt gondolom, nincsen,
kifogytam mindenből, amit még időnek hívunk

valami szaladás van bennem, örök nyugtalanság,
nem mondja senki, hogy pihenjek meg egy pillanatra,
nem marasztal senki, hogy pohár borral koccintson velem,
nincsen senki, aki azt mondaná, hogy futottál már eleget

nagynéha elzuhanok futásom közben, elesek olykor,
sokszor fáj is ez a zuhanás, alig-alig tudok utána lábra állni,
de aztán megyek tovább, futok, mint a bolond,
aki nem is nagyon tudja, mit is tesz éppen, és minek

igen, egyre és másra csak futok, futottam is mindig,
elindultam valahonnan, örökké azt remélve,
hogy valahova végre megérkezem,
egyre és másra csak rohanok

Falcsik Mari: Balkonládák

ma megöleltem a szomszéd nénit – tulajdonképpen nem
is szomszédunk: eggyel alattunk lakik srégen az észak
felé néző kis egyszobások egyikében – lementem hozzá
vasárnap délben azaz egy kicsivel utána nehogy tetten
érjem az egyszemélyes szegényes ebéden ami mégis:
milyen takaros milyen fűszeres-illatos és milyen kis nett
abroszos terítéken tálalódik általa saját magának ahogy
illik és ahogy illet magunktól a tisztelet minket mikor már
senki mástól – szóval én a ládáimból kiásott jó nagy trupp
évelő virágot vittem neki hogy mielőbb ültesse ki az üresen
árválkodó cserépbe és ő kávét főzött nekem cserébe és
tejszínport rakott bele aztán beültünk abba az egy szem
szobába – én a fotelba ő a kemény székre mert a puhától
megfájdul a lába – és még egy jót beszélgettem vele míg
elszürcsöltük a hibátlan kávét majd utána még kiálltunk a
keskenyke teraszra fölfele lesve megcsodálni az én évelő
virágaimat amiknek a java mindig így késő tavaszra jön elő
hogy ő gyönyörködhessen benne – na persze ha a kertje
azon a meredek hegyi lejtőn még mindig meglenne ugyan
nem lelne örömet az ilyen gangos kis balkonládák szűk
gyönyörében – de azért nem bántuk mégsem hogy legalább
ennyi amibe mód van a tágabb lelket belelehelni legalább
alsó hangon: egy sor láda a gangon majd egy perfekt
kávéval a kislánypúderszagú özvegyszobába beülni aztán
búcsúzásul hogy beleleheljük amennyire lehet az örömöt
a virágok s a másik közelségének tudata felett: egy szoros
egy meleg egy igazi hosszú ölelés ami a balkonládákkal
együtt ha alaposabban meggondoljuk már nem is kevés

Bertók László: Ugyanúgy cseng a csönd ( Firkák szalmaszálra )

Közel s távol

Ilyen őszintének soha még az eget.
Közel s távol felhők, köröskörül kövek.


Úsznod kéne

Szakad a part, s lám, te belekapaszkodol,
holott úsznod kéne, s kikötni valahol.


Hívjál föl

Nem hív senki? De hát, hívjál föl valakit!
Ugyanúgy cseng a csönd mindkét végén, amíg…


Mutatványos

Nézd csak, átugorja, ha kell, a tornyot is.
S nevess, hiszen minden mozdulata hamis.


Következtetni?

Lábáról…?, Faráról…? A személyiségre…?
Bizonyára lehet, csak nincs hozzá mérce.


Csak pislogsz?

El kellene menned, mutogatni magad,
de te csak pislogsz, és fogalmad sincs, ki vagy?


Kulcsok

Ha új otthonodat is magadra zártad,
akkor ne a régi kulcsokat próbálgasd.


A végén

Úgy nézz körül, hogy még pár lépést tenni kell,
s ha tovább lépsz, akkor ne ütközz bárkivel.


Tükör előtt

Nehéz lettél, mint a kiürülő palack.
Szárny nélkül elröpülsz, akarsz vagy nem akarsz.

Mai Ige: Keresd a másikban a legjobbat!

„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van.” (2Korinthus 4:7)

Az egyik legnagyobb vita, amit a Szentírásban feljegyeztek, minden idők legsikeresebb missziói csapatának két tagja között zajlott le: Pál és Barnabás között. Mi volt a vita tárgya? János Márk. Barnabás magával akarta őt vinni következő missziós útjukra, Pál viszont nem. Miért? Mert Pál nem vette jó néven, hogy János Márk szünetet akart tartani, hogy a családjával lehessen. (Néha előfordul, hogy a szenvedélyes, céltudatos emberek nem látják tisztán a dolgokat!) Később azonban Pálnak megváltozott a véleménye, és átgondolva a helyzetet, ezt írta: „Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott… Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban” (2Timóteus 4:10–11). Három fontos tanulság van ebben:

1) Mindenki megérdemel egy második lehetőséget. Elvégre Isten folyton új lehetőséget ad nekünk. Nos, előfordulhat, hogy csalódás ér, ha nagylelkű vagy valakivel, de ezt a kockázatot vállalnod kell, ha Krisztushoz akarsz hasonlítani.

2) Nem mindenki kapta ugyanazt az elhívást. Előfordulhat, hogy az, akinek a viselkedése zavar, nem arra kapott elhívást, amire te, vagy elhívása egyszerűen más módszerekre szól. Saját érdeklődési körödet sose tedd szereteted, elfogadásod és együttműködésed feltételévé.

3) Ne a legrosszabbat, hanem mindig a legjobbat keresd a másik emberben! A Bibliában azt olvassuk, hogy kincsünk cserépedényekben van (ld. 2Korinthus 4:7). Ez azt jelenti, hogy mindenkiben, akivel találkozol, van valamilyen „kincs”, még ha törékeny, földi cserépedényben van is az. Azt is jelenti, hogy kötelességünk a másikban ezt a kincset keresni és értékelni. Az emberek, ha érzik, hogy értékelik őket, általában igyekeznek felnőni az elvárásainkhoz.

2018. szeptember 26., szerda

Csontos Márta




"...Fázom. Már minden réteget
magamra húztam, mégis, egyre
jobban látszik bennem a meztelenség."

Madár János: Megjelöltél

A teremtés kezdetén ott voltál,
és én ott voltam melletted.
Arcodat sokáig csodáltam,
és kezed a szívemre tetted.

Érzem ma is a fényt, Kedves –
láztól gyönyörű ujjaidat.
Hajnalok csöndes félholdjait,
ahogy szemed jövőnkre mutat.

Első sírású gyermekeink
legszebb álmait hozom el neked.
Értük, fölfénylő örömeinkért
őrizem minden lélegzeted.

Mert te vagy nekem a világ
tűzben tündöklő drága éke.
Gyászos jajokban elárvult
létemnek egyetlen menedéke.

Hűségtől csillogó szerelmem.
Csillagtól édes anyanyelvem.
Éneknyi hazám is te lettél.
Engem örökre megjelöltél.

Radnóti Miklós: Bájoló












Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak,
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket.

Radnóti Miklós: Két karodban




Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Radnóti Miklós: Szerelmes vers









 Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még,
majd hűvösen int s tovaúszik.
És itt a szemedben a gyöngyszinü, gyönge verőfény
permetegén ragyog által a kék.
Sárgán fut az ösvény,
vastag avar fedi rég!

Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban
már csöppen a csönd a falakról,
engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét,
hull a levél, közelít a fagy és
eldől a merev rét,
hallod a halk zuhanást.

Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek!
s nem szeretek már soha mást.

Pilinszky János: Bűn

Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől-talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekűlj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed.
Az első ütés érte.

Mohón tülekszenek feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakáim! az éjszakák
didergő csőcseléke!
testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.

Fiatal csuklód eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjuságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.

Ez marad belőled nekem?
Ájult közönnyel nézlek.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te volnál, kit megöltek és
én lennék, ki megöltem?

2018. szeptember 22., szombat

Németh Dezső: Őszi eső




Isten a könnyét siratja
a földre...
Élet lesz belőle
esztendőre.

Kerék Imre: Fohász

            “Csontjaimat kezeid takarják”
              Berzsenyi Dániel

Uram, engedd, hogy befejezzem,
mire nagy terved kijelölt,
mielőtt az időm tovarebben,
mielőtt befogadna a föld.

S nem félek, hogy mi jön aztán –
végzésed bárhova vet,
bárhol fekszem a szűk verem alján:
csontjaimat betakarja kezed.

Madár János: Könyvekbe zártalak

Könyvekbe zártalak,
mint a legszebbik verset.
Szavak emelnek magasig,
egyetlen kegyelmet

Mert te ölelsz már nekem
tüzet és tengert.
Hogy megcsodálhassam
a mindenséget, az embert.

Gyermekeink ártatlan szemében
mennyi jövendő!
Tavaszi fény, kicsike arcuk,
sorsunkra lobbanó kendő!

Integetnek fák, szelek,
egymáshoz görbülő ujjaink felé.
És mi kiállunk boldogan
a meztelen ég elé.

A Hold és a csillagok
– mi vagyunk.
Minden mozdulatunkat
a meglazult felhőkre hagyunk.

Szergej Jeszenyin: Kékség



A lankák már hidegtől kéklenek,
A fagy cseng a földön, mint tört üveg,
Rozsdásul a fű és a tág rétek
Didergő fákról avart gyűjtenek...

Kopár lapály fölött köd száll, mélyen,
Barna mohát dajkál, majd kékre fest,
Odébb, a folyó hideg, kék vizében
Halkan locsolja kék kezét az est...

Baráti Molnár Lórán fordítása

Toldalagi Pál: Kengyelfutó

               Füst Milánnak

Uram, fáradtan lihegek,
lerogynék már a porba
s Te mégis hajszolsz, szivemet
olykor marokra fogva,
parancsolod s futok tovább,
viszem a hírt, hogy élnek
törvényeid, hogy ostobák,
kik, megtagadva téged,
teszik, miként az állatok,
mit testük tenni rendel
és hogy csupán megváratod
őket itéleteddel.

Parancsolod s én hirdetem:
az anyag puszta váz csak
s Te töltöd azt be szüntelen,
ki őrök lobogás vagy,
Tenélküled nincs semmisem
örökké csak Te voltál!
Ezért szolgállak: Hű szívem,
tüdőm, míg bírja, szolgál,
s hogy meddig bírja, jól tudod,
hiszen mindenttudó vagy.
Ezért Te is csak sarkalod
szegény kengyelfutódat.

Hans-Guido-Klinkner: A remény hálói




Hajnalpír
hártyáz a nyugodt tengeren,
kiszorítva lágyan az éj bársonyát.
Halászok  vetik ki a remény hálóit.

Bayer Béla fordítása

Hans-Guido-Klinkner: A csend dala




Az idő zajában
hol hallhatod
kotta és
szöveg nélkül
a csend dalát?

Magányos úton,
roppanó hóban,
két lépés között
befelé hallgatózva:

egy fuvallatban
szívdobbanásod
és lélegzeted
játszanak neked
egy dallamot.

Bayer Béla fordítása

Madár János: Egyetlen

Te ott állsz a fénylő fák alatt.
Ajkadon gyönyörű csönd az ének.
Nekiütődik egy árva csillag
az éjszaka sötét szögletének.

Mert a falakban megered arcunk,
szívünkre árad a tenger.
Egymásért örvénylünk szüntelen.
Világot megváltó tenyereddel.

Már csak te adhatsz jövőt.
Halálig kitartó kegyelmet.
Keselyűk éles karmai ellen
emberhez méltó fegyelmet.

Madár János: Hűség és remény












Így szeretnék megmaradni,
hűséges öledtől részegen.
Föléd hajolva, mint a csönd,
lélegzetvisszafojtva, félszegen.

Bátorítanál égő hajnalig,
zizegő hajszálad lennék.
Arcod gyönyörű tájain
hosszan elmerengnék.

Nézném az árva fényt,
hogy homlokodra csillagok várnak.
Megnyílna résnyire az ég,
végtelen titkai az éjszakának.

Takács Zsuzsa: Egy könyvtár felszámolása

Ki hitte volna, hogy ennyire véres munkát vállal?
Hogy zsákba fojtja, akiket szeretett.
Mintha élnének valóban, hogy ellenállnak!
Tíz körömmel kapaszkodnak a napvilágra
vissza a könyvek, akik fölött már eljárt az idő,
lapjaik kihulltak, szavaik kihaltak, por és hamu
marad utánuk az aggkor szégyen- és váladéknyoma
a tölgyfa polcokon, mikor leveszi és fekete polietilén
zsákba egymás mellé fekteti őket, hogy vigyék
innen az öregek otthonába: a szelektív hulladék-
telepre, hiszen nincsen semmi hasznuk, s ha olvasni
akarná, hogy egy híves, borongós őszi nap beült
Aranyhoz az unalom, költőnk (és Osszián) szelleme
a keresőben egy kattintásra megidézhető.
Állj s felelj, ki vagy? Én Hamlet apjának szelleme vagyok.
Miért rezzen össze mégis, amikor megáll az autó
a ház előtt? Amikor becsönget a két tetovált alak,
és vállára dobja a zsákokat, miért sápad el?
Miért hallja az elfojtott zokogást, a lapok ropogását
a konténer felől (kezüket tördelik)?
Miért fut az autó után, s ha már fut, miért
szégyelli, hogy a visszapillantó tükörben látszik?

2018. szeptember 19., szerda

Gyurkovics Tibor: Férfi




A tárgyak messzi fényei,
az volna jó, esetleg.
Egy idegen nő és neki
azt mondani: szeretlek.
Egy lehetetlen falevél,
mely hullva-hull az útra,
emlékek távol tűje, mély
piros sebembe szúrva.

A kerítések rácsai,
egy domb, egy csók talán csak!
Vagy fiatalnak látszani
egy délelőtt, vasárnap.
Önkéntelen kimozdulás
a testem négyszögéből,
amely kinyúlik mint a rács
mögül s az ég felé tör.

A részek gyáva gömbjei,
amik nem állnak össze,
csak forognak gyönyörteli
kajánsággal örökre,
vagy szétszaladó mozaik
talán pompeji padlón,
a véletlenek őzeit
mindegyre futni hallom!

Valaki, nő. Valami, ház.
Akár egy téves eszme,
vagy véletlen kirándulás
világtalan hegyekbe,
a napsugár aranyosan
fúródik két szemembe,
nem az a fontos, ami van,
hanem ami lehetne.

Károlyi Amy: Elyziumban jártam

Ma éjjel újra Elyziumban jártam,
fiatal voltam, övig meztelen
ültem a parton, nekidöntve hátam
a mellednek fecske-könnyeden.
Csak madár érhet igy madárhoz,
még nincs közük a kényes almafához,
min tudásunk terem,
csak röppennek a kékben, szárnyas lelkek,
és minden szárnycsapásuk végtelen.

Gyurkovics Tibor: Oltalom










(Salfedi bohócmester dala)

Az oltalom az oltalomban
a két karod a két karomban
a szerelem a szerelemben
a két szemed a két szememben.

Hogy szorítottam oltalomban
a két karját a két karomban
a szerelemben hogy szerettem
a két szemét a két szememben!

És most látom hogy mivé lettem
a szerelmében szerelmemben
és oltalmazva oltalomban
már nem vagyok az aki voltam.

Ezerszer mégis újra kezdve
a két kezét a két kezembe
ha megvesztem ha megvadultam
csak két karját a karomban!

Sebestény-Jáger Orsolya: A jó Pásztor

(Jn 10)

Távolba néző szemekkel nézi a nyájat.
Vélnéd: soha nem fárad Övé a táj,
mikor fűszálak élén nyújtózik a reggel.

Botja erő. A mindegyre táguló végtelenbe ér.
Magához húzza vele a törékeny, kicsi lábat,
s csöndben csitítja: no ne félj.

Utána indul, távlatot szel át lépte határtalan hossza.
S bárány ha sír a sziklák rejtett, zord zugában,
még aligha érti: Ő már hazahozta.

2018. szeptember 17., hétfő

Károlyi Amy: Gyengéd...




Akár ha állatra nézne,
a szeretet oly hirtelen,
a gyöngéd gyöngeség,
amikor megjelen.
A simításra lassan
meginduló kéz,
szeretni olyan könnyű,
szeretni nehéz.
Tudja, hogy terhet vállal,
ólom-nehezet,
mi mindent bír a gyöngéd-
erős szeretet.

Gyurkovics Tibor: Kettesben












Mert én csak kettesben szeretlek
csak bújni benned elmerülni
mint a gyerekek úgy legyünk mi
és fogjon minket össze ketrec

Sötétség fogjon minket össze
két nyomorultat nyálasat
tapogatózás testfalak
én magamat és te magad
gyámoltalanul mindörökre

Gyurkovics Tibor: Ne nézd a bért

Ne nézd a bért, az álmot nézd, a szót,
a végtelen valóra válthatót,
az örökké előbbre lendítőt,
ne a tájat nézd, hanem az időt,

mely mossa, mint az eső ezt a tájat,
zuhogva, fényesen és feketén
s a fölvonuló egekre kiárad
a nap a házak tetején.

             *

Ne nézd a bért, csak el ne hagyd a vágyat
a tiszta tájra, ahol fényesen
égő szárnyakkal, végsőkig kitártan
lebeg a vajúdó történelem.

Az embereket nézd, ne a hibákat,
az épületet s ne a vakolat
kis töredezéseit, miket fáradt
kézzel vertek fel malterkanalak.

Ne az utat nézd, amelyen borostyán
s bogáncs terem s elénk göröngy gurul,
a lábak ívét nézd, mely törve, csonkán
az ismeretlen táj felé nyomul,
mely rokon ezzel a nagyszenvedésű
vidékkel s mégis százezerszer új.

Makay Ida : Magukhoz hívnak












A fák magukhoz hívnak
egyszer
a burjánzó, mély sűrűbe,
ahol már nincsenek
nyomok,
ahol már többé nincs
Idő.
Fáklyaerdője ég az
ősznek,
üszök a levél, a virág.
A csönd mély, szellős
sátorát
megnyitják
azon a napon,
csontkarjukat lenyújtják
értem.
Magukhoz hívnak majd
a fák.

Imre Flóra: A test feltámadása




nem vágyom rá hogy újra fiatal légy
ezüst hajad kopaszodó fejed
nekem ragyog emberformájúan szép
izmaidon a lágy kötőszövet

a mellkasod dombjai közt az arcom
puhának érzi őszes szőrzeted
szíved szapora dobogását hallom
közös ritmusunk gyöngéden vezet

nem megdicsőült testek tiszta fénye
csak te meg én ez az intimitás
esendő tagjaink gyönyörűségre
lobbannak olykor belső utazás

s kettőnkben együtt hullámzik a tenger
a szemed ég a szád bíbor leander

Gyurkovics Tibor: Szeretők

A szeretőknek nincs szobájuk,
se áttört csipkefüggönyük,
sötét madarak között laknak,
mellükre holdak kékje süt.

Szemükben lógnak nagy narancsok,
mint félig kinyílott sebek,
melyekből dőlnek sűrü nedvek
s csorog, csorog a szeretet.

Személytelenek, mint az óra
és fontosak, akár a perc.
És velük együtt sírsz, ha néha
az ágyon mellettük heversz.

Képes Géza: Szeptember









Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja,
gyöngéden mint a Dél első lehellete,
mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva,
kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme.
S olykor mintha szemem vizébe csüngene
homlokod érett aranybarna lombja
s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva
lesem: nem akad-é el vérem üteme.

Vagy ha dobolni kezd az ősz esője,
gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve,
úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad
gondolatod, sugárzó, röpke gondolat,
melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza
szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.

Kányádi Sándor: Szelíd fohász

szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára

de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák

nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem

tudom sokat eltékozoltam
abból mit rám bíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat

Károlyi Amy: Angol pázsit




Nincs szebb padló,
mint az angol pázsit.
Az ember cipőt levetni vágyik,
hogy talpát érje
e zöld laticel.
S ha egyszer alája bújni kell
és összeolvad a van, a lesz, a volt, 
beléburkolózhatik a holt.
Lassanként ő a leple s leple ő —
az angol pázsitnál
nincs szebb szemfedő.

Kántor Péter: Megtanulni élni

Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája,
ledőltek a falak,
kinyíltak a kapuk,
s tapsolhatunk,
hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk,
nekünk legalábbis nem,
nem igaz, hogy lehet másképp is,
velünk legalábbis aligha,
most, hogy felszabadultunk ez alól az egész alól,
a keresztünk alól,
a diktatúránk alól,
a fél életünk alól,
két kutya rohan egymás felé a mezőn,
farkuk győzelmi zászló,
orrlikaikban extázis és rémület vegyüléke,
vajon mit találnak majd egymás hátuljában?
Akármit,
most már nem halogathatom tovább,
most már igazán meg kell tanulnom élni,
hát nem?
Végül is tudok evezni, úszni, fára mászni,
megtanultam autót vezetni,
elboldogulok a mosógéppel,
egyszer szorult helyzetben egy kódrendszerű
csomagmegőrzőben hagytam a csomagomat,
és ebből se származott semmi bonyodalom,
ha felvisznek egy akármilyen magas hegyre,
lesíelek onnan egész jól,
nem mint a Zurbriggen, de egész jól,
szívós vagyok, ha szorgalmas nem is,
egyetlen hatalmas elszánással
meg tudom tisztítani mindkét szobában az ablakokat,
valamikor le tudtam vezetni a gömb térfogatát is,
épp élni ne tudnék megtanulni?
A kis dolgokkal fogom kezdeni,
fokozatosan haladok
a kis dolgoktól a nagy dolgok felé,
annyit iszom, amennyi jólesik, nem többet,
nem izgulok, nem idegeskedem,
nem vigyorgok fölöslegesen,
nem esem depresszióba,
nem, mert nem javít a közérzetemen,
és megtalálom a helyes arányt
aktivitás és passzivitás között,
de előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni.
Ha rám mosolyog egy nő,
nem kötöm vele össze rögtön az életemet,
ha szeretem, összekötöm,
mi történhet?
de ha szoros, meglazítom,
ha laza, megszorítom,
de ha nem érzem jól magam, nem esem kétségbe,
tudatosan törekedni fogok néhány dologra,
hogy jól érezzem magam,
ne túl jól, de elég jól,
reggel kelek, este fekszem,
de nem túl korán,
olyasformán, mint most, csak tudatosabban,
amin nem kell, nem fogok változtatni,
kerülni fogom a felesleges szabályokat,
nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta,
mindazonáltal nem fogom szándékosan gyilkolni magam,
szokásaim lesznek! – vannak,
de ügyelni fogok rá, hogy ne legyek a rabjuk,
lehet, hogy veszek egy kutyát, de lehet, hogy nem,
láncot rá biztos nem,
az embereket szeretni fogom, de csak módjával,
de hogy fogom szeretni őket?
hogy kell szeretni őket?
Előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni,
és ha észreveszem, hogy fütyörészek, hát istenem!
ha nem, hát nem,
készséges leszek, de ha kell, undok,
az nem lehet, hogy ne tudjak elég undok lenni!
persze mindent a kellő helyen,
erre nagyon oda kell figyelnem,
oda fogok figyelni,
hogy ne legyek se túl szórakozott, se túl pedáns,
se túl őrült, se túl normális,
se arany középutas ne, az se!
A kis dolgokkal fogom kezdeni,
nem leszek maximalista,
megőrzöm a hidegvéremet, a humorérzékemet,
de csak egy bizonyos határig,
az embernek legyenek határai!
lesznek – vannak,
Kelet-Európában nyugat-európai,
Nyugat-Európában kelet-európai,
ettől nem esem kétségbe,
nem bújok ki a bőrömből,
nem robbantom fel a világot,
én nem, sajnálom,
tudom, hogy ez opportunizmus,
de csak fokozatosan haladok,
előbb megtanulok élni,
és ha már megtanultam,
akkor is kerülni fogom a nagy szavakat,
lehet, hogy fellőnek a világűrbe,
ha nem muszáj, inkább ne,
de ha muszáj, ha fellőnek,
és nem öntözhetem tovább a Yukka pálmámat,
akkor is azt fogom mondani a kedvesemnek,
hogy öntözze tovább a Yukka pálmámat,
ha már mindenképpen fellőnek,
ha már megtanultam élni.

1990

2018. szeptember 13., csütörtök

Csoóri Sándor: Esőt váró koldus




Megöl a meleg, emberek.
Nyáron még koldulni se jó.
Zománcos, fehér hőségtől
sajog a szemgolyó.
Hiába húzódom félre,
hűsöt a
kirakat sátra sem ad:
arany-mankóin oda is
utánam biceg a nap.
Aludni volna jó,
ám, ha elalszom – végem.
Nem könyörül senki se rajtam
s nem lesz még sörre se pénzem.
De ha már nem alhatok,
akkor
azok a lábak,
a lábak, a
körúton vonuló,
robotos lábak
nyugodhatnának,
s ne kaszálnának
előttem már.

Mert én csak lábakat látok
mindenütt s mindeneknek.
Mögülük lesek az égre,
nem gyűlik-e a felleg,
s a reszkető homályból
lesz-e már, lesz-e zápor?

Ó zápor, nyári zápor,
szakadó gyönyörűség,
úgy várlak,
mintha veled
pénz hullana,
csicsegő pénz.
Te vagy az őrjítő
lábakat eltüntető,
hogyha te hullasz:
nem vagyok kéregető.

Nem alázkodom s nem köszönök:
tízperces ünnep te vagy:
kidugom megfürdetni
mindkét falábamat,
s így lesz Balaton-partja
nékem az utca sarka.

Ó, zápor, nyári zápor,
előled asszonyok futnak,
nem ontják rám varázsát
ilyenkor illatuknak;
s nem is jut eszembe, hogy már
csók nélkül halok meg én,
s leszek elszáradt bodza,
fekete könnyel
letördelt ágam hegyén.

Ó, zápor, nyári zápor,
teveled jó a világ,
megtisztít s jókedvre biztat
suhogó, szép muzsikád.
Fáradt szemem is kiragyog
s nézi, mint egy csodát:
láb nélkül fut a szél,
szökken tócsákon át;
láb nélkül fut a villamos,
nem, mint eddig futott –
láb nélkül járnak azok is,
akiktől koldulok.

Kányádi Sándor: Szóváltás

Hátamra vettelek
amikor nem volt lábad
s te háládatlan
szárnyakat növesztettél

hátadra vettél
amikor nem volt lábam
s én mintsem hálálkodnom kelljen
szárnyakat növesztettem

Parancs János: A nyelv dicsérete

Elbeszélgethetünk akármiről,
ha egyszer mégis megérkezel.
Nincsenek gyakorlati céljaim.
Nincsenek barátaim.
Önmagammal vitázom csak olykor,
hogy elüssem az időt.
S ugyanezért játszom:
sakkozom vagy kockázom,
anagrammákat rakosgatok.
Mikor hogyan.

Régóta úgy érzem,
alkalmatlan vagyok a normális,
emberi kapcsolatokra,
alkalmatlan a köznapi beszélgetésre.
Többnyire nincs mit mondanom;
azazhogy nem akarok meggyőzni senkit,
nem akarok lehurrogni senkit;
mindenki olyan, amilyen.
(Én ilyen nem-társalkodó
alkat vagyok.)
Amiről érdemes volna,
arról úgysem lehet beszélni.
Legfeljebb tanúk nélkül,
kivételes pillanatokban.
A többi szócséplés:
áltudományos vita, vádaskodás,
dicsekvés, véget-nem-érő panasz.
A nyelv valami más;
a szavak titokzatos rendje
lélegző, eleven tenyészet,
ahonnan óvatos,
tapintatos segédlettel
tüzes nyíl röppen fel az égre.
Cikázva átsuhan
a csontmezők fölött,
bevilágítva egy pillanatra
nyomorúságos gubancainkat.
Ahogyan a gyapjas ködben
forgolódunk kiáltozva,
egymás felé tapogatózva.
Látszólagos találkozásaink ellenére
árván, a szégyentől fuldokolva.
Egyetlen esélyünk ez a nyelv:
a gondolatok folyamatos cseréje.
Hiába próbálkozunk ezzel-azzal,
rákényszerülünk előbb-utóbb mindannyian.
Hiszen egymás nélkül semmit sem ér a nyelv,
egymás nélkül semmit sem ér a szó.

Andrássy Lajos: Te, ki mellettem végleges vagy

Gyászos vesztések éjszakáján
s józan számadás reggelén — lásd
mikor minden, mit kincsnek óvtam
a kezemben, mint hó elolvadt
csak Te jutottál el szívemhez
omlásomban csak érted szóltam!

S Te, ki mellettem végleges vagy
hiszed-e, hányszor sírtam éjjel
utánad mint az elveszejtett!?
Hányszor csaptam karomat széjjel
mint szívlövéses — s szótlan jajjal
hányszor könyörgött bennem érted
a leitatott józanság?! — míg
konok, csikorgó fog lezárta
(hogy nem gyáván, még tán megérted)
mindannyiszor már nyíló számat,
mert önmagamba néztem mélyen...
Ha lesz erőd szívembe nézni,
de úgy, hogy bűnöm is kiégjen
tudom, örök leszek már nálad.

Év évet hajszolt s úgy loholtam,
hogy megelőzzem önmagam! — Már
erőm csak arra jó (Te látod
egyedül ezt!) hogy majd magamtól
le ne maradjak már nagyon. — Fáj
az is, hogy annyi tévedés vitt
mellékutakra. — S fáj, hogy látom:
erőm megoszlott — nem faragtam
egyetlen márványtömbbe álmom:
szét osztódott, mint szívverésem,
mint szememből a fény —, ki látja
belőle lelkem már?! Mi voltam?!
És hol a Mű?! És hol követnek,
akikben bízón elosztódtam?

Élhettem volna csendesebben
s fontoltabban — mint annyi mások
—, de bennem lángot szült a szikra
s űzött mint ősi juss az átok:
másért lobogva fáklya lenni
amíg kürt szól el nem pihenni,
verni, veretni — s énekelni
az indulónkat: nem érhet semmi
míg ezt zúgom!... Ismersz te, Kedves,
nem a múlt fáj, — s nem is az álom
mely vissza sose jön már — lelkem
azért sajog, mert vad futásom
mindig más kőtől kezdtem újra!
S most már zihál a mellem, hogyha
lendülnék régi nótát fújva ...

A márványtömb — mint Carrarában
Michelangeloé — már árván
másokra vár, s bizony még jó lesz,
ha végül majd egy szűkös táblán
azért bevéshetem: ÖRÖK VAGY —
NEKEM AZ - , MERT EGYETLEN VOLTÁL,
KINEK A MÉLTÓ HELY JUTOTT KI
HARCOMBAN: TÁRS — s nemcsak az oltár!

2018. szeptember 10., hétfő

Károlyi Amy: Az igazi

Anyát kerestél minden nőben,
aki előre megbocsát,
ki reggel fehér kenyered,
és este meleg vacsorád.

Ki ágyad lakta, ki a lelked.
Egyik okos volt, másik szép volt,
minden nő egyben nem lehet.
Az egyik tigris, a másik őz volt.

Az igazi mindig hiányzott,
a biztos-kezű és szelíd,
ki szivedből mint tüskét húzza
nagy kínoknak a késeit.

Képes Géza: Fennakadva

szép az ég
szépek
a fák
s én

vagyok

valaki
feldobott
s fenn
megakadtam
az űrben

üvegsima
bőrömön
átüt
a mályvaszín
erezet
szívem
lüktet
agyam
sugarakat
bocsát
ki
s fogad
be
kis
kavics
feszülten
figyelem
a mindenség
titkait

most
látom:
az élet
amit
éltem
odalenn
milyen üres volt
milyen fakó
milyen
avitt

a mindenség
középpontja
vagyok
itt

Kányádi Sándor: Gyermekkor

Hóharmaton mezítláb jártam,
ólmos esőben bőrig áztam;
éjjel az erdőn, félelmemben,
hol sírtam, hol meg énekeltem.

S mindez úgy tűnik - most, hogy emlék
mintha egy tisztás szélén mennék
fütyörészve, hol alkonyatkor
őzek ittak ezüst patakból.

Jókai Anna: Ima a könnyű búcsúért

            mert attól félek, nehéz lesz a búcsú.

               -- Uram, hallgass meg engem --

          amikoron itthagyom csontnyelű gyöngyház fésűmet, hű társamat
          harminc éve idestova, holott akitől kaptam volt, bezzeg másokkal
          mulatoz már réges-régen; csontnyelű gyöngyház fésűmet itthagyom.
          A tükör alatt hever majd, mindössze két foggal csorbult
          teljessége még ujjam dermedt maszatját őrzi, a gyöngyház
          befoltosul. Más, tétova kezek emelik egy más, csúcsosabb
          koponyájú fejhez, némiképp viszolyogva, de a viszolygást legyőzve
          mégis, és a fésű remegve megáll az új, dúsabb anyagú hajban...

               -- Uram, irgalmazz:

          ne kívánjam, hogy ez a fésű, mint élezett fejsze, akkor a csontot
          oldalvást behasítsa, s vérét-velejét vegye a friss gazdának,
          hanem

               -- Uram, add nekem akarnom,

          haladjon a fáradt fejbőrt épp csak megcsiklandva, ne cibálja,
          oldja a bogokat erőszak nélkül; a színre is más hajat hagyja el
          csusszanva, miután azt a tarkóra vezette.

               -- Uram, tedd, hogy ne sértsen

          a már szinte megtörtént jövő: ahogy a fésű ázik, kék
          fajanszkagylóban, faggyúmirigyeim utolsó termését gondosan
          megválasztott vegyszer öli ki, míg a márkajelzés -- többszöri
          öblítéssel újra fölragyog, s a fésű, odalára henteredve a bolyhos
          frottíron, fertőtlenítve tőlem s elhűtlenedve ezáltal, tovább
          kínálja magát...

               -- Uram, kegyelmezz:

          rugalmas hüvelykeddel told vissza a torkomba az átkot, és
          hatalmas talpaiddal lépj mellkasomra, kipréselvén az áldást, hogy
          hát fésűmet a hidegedő tükör alatt jóindulattal nézzem (vagy
          legalábbis közönnyel);

               -- Uram, idegeníts el

          vacak kis cuccaimtól, a képtől a falon, amely már negyven
          esztendeje figyel egyre közelb s közelb nyomulva hozzám: a
          társalgósarokból, a hátam mögül az ebédlőasztal fölé kúszva,
          mígnem most már az ágyammal átellenben egész látóköröm betölti,

               -- Uram, szabadíts meg

          ettől a nem különösebben értékes képtől, vedd ki a szememből ezt
          a másfél centimétemyi keretkopást a jobb alsó csücsökben, amit
          ismerek, még gyermekeim egy-egy arcrészleténél is pontosabban...
          Ne lássam, térbe hólyagosodva hunyt pillával is, ezt a valamiféle
          parázsló tűz körül enyelgő társaságot: a társaságot, a helyhez és
          alkalomhoz annyira nem illő tüllökben, bársonyokban. Ugyan mire
          kellenek még mindig nékem ezek az eltévedt, kacér hölgyikék és az
          a néhány fehér harisnyás gavallér, kezükben a hódolat pózában
          kimerevült görbe tollas kalpagokkal? Miért, hogy ők voltak tanúi
          annyi csacska és gonosz csevegésnek, az ímmel-ámmal legyűrt vagy
          benyelt vacsoráknak, testi játékaimnak később, mostanság pedig
          annak, hogy itt az ideje lassan, tusakodva halódnom -- éppen
          velük átellenben...?

               -- Uram, vedd el tőlem

          a pusztán megszokott, de használhatatlan látványokat, mert olyan
          édesek, hogy mézük a fogyó életbe folyton visszamérgez és görcsös
          lesz nékem miattuk halnom, valamint a dísznaptár miatt is, melyen
          rutinos mozdulattal cseréltem az ó- és új évek tömbjeit,
          jószerivel tán még egy hónappal is ennek előtte...

               - Uram, távoztasd tőlem

          az áttetsző, vajszínű papírra zöld és piros filccel vésett
          életjeleket; a napi programok zaklatott, tömpe felkiáltójeleit
          és kései terveimnek egy-egy naivul megvastagított kérdőjelét.
          Túlságosan fáj a lapok sima surrogása, túlságosan hiányzik majd
          fültelen fülemnek ez a diszkrét zajocska, ahogyan egyik hét a
          másikra, folyamatosan átbukik. És

               -- Uram, ne riasszál el

          a biztosan bekövetkező tépés hersegő zajától, amellyel egy dolgos
          teremtés részben sajnálattól ingerelve, részben kikerülhetetlen
          kényszer hatása alatt, de mindenképpen módszeresen, a hónapok
          csokrába fogott hétnapjaimat először kettőbe, majd négyfele
          szaggatja széjjel...

               -- Uram, intézkedj,

          hogy elbírjam, miként hanyatlanak jelentésüktől megfosztott
          dátumaim, a másnak úgyis megfejthetetlen töredékek -- nem az égő
          tűzbe, nem magas hegyekről a szálló szélbe (mert sem égő tüzünk,
          sem szálló szelünk nincsen, és hegytetőink visszalaposodtak),
          hanem a lábbal ügyesen irányított, de oly hamar megtelő pedálos
          kukába...

               -- Uram, ó, ne követeljem

          oly eszeveszetten a "máj. 6. A. újra eljött", "fél 4-re I.-hez"
          "levél Cserebökénybe"-féle firkák érvényességét;

               -- Uram, ó, arra se vágyakozzam,

          hogy egy, a szívemnek bármily kedves túlélő komolyan vegye
          szálkás betűrejtvényeimet, és ráncolt homlokkal töprenkedjen, a
          számomra oly érthető rövidítéseken, mint példázatul: "T. elment",
          "R. egykor megbocs." "Tel. ma B.-nek."

               -- Uram, fosszál meg

          a kicsinyesség langymelegétől, mert oly jó volt tapicskolnom
          benne, és oly jó volt plüsspapucsban törökmintás szőnyegen járni;
          és tejeskávét szürcsölni a nefelejcsgirlanddal körbemázolt ronda
          porcelánbögrémből, az is milyen jó volt, és most hamarosan

               - Uram,jaj, ne üvöltsek --

          se papucs, se szőnyeg, se bögre, én, rossz tulajdonosuk őket
          sorsukra hagyom, kallódásra, ki tudja: tán szemétre, mert a
          papucs nemcsak csámpás, de nem pászol nekik mérete sem, s éppen
          ez a szőnyeg nem illik majd éppen azokhoz a bútorokhoz; a bögrét
          pedig -- ha van kegyelet -- nejlonba gumizva fölteszik a kamra
          legfelső polcára, mögé ott is az üres üvegeknek, ha viszont
          kegyelet sincsen, szemérmesen elpucolják, együtt több
          haszontalansággal egy szomszédos kapualjba, leple alatt az
          éjnek...

               -- Uram, világosíts meg,

          ne legyek ostoba, miként régi korokban, amikor még "ősengem" a
          "velem-temetés" úgy-ahogy megnyugtatott, amikor még tágas vagy
          szűk sírjaimban a helyet kedvenc lovammal, szerszámokkal, némely
          becses kösöntyűvel megosztva azt hihettem: elkísér és tovább
          szolgál innen bármi.

               -- Uram, ne engedtessék meg

          komédiamód, hogy felsoroljam a leltárt az e tekintetben jogosan
          botránkozó utódoknak, a leltárt, a szenvedélyes ragaszkodást
          bizonyító kicsinyítő képzőkkel, stílustalanul és gügyögve: a
          tollacskám, a lámpácskám, ez a gyűrűcske! a kettes kulcsom, a
          hálóréklim gombocskája, a dörzsfolt a szekrényajtón, a parkettán
          az a jobbról balra cakkosodó repedés! -- mert még ahhoz is, ahhoz
          is ragaszkodom...

               -- Uram, irtóztass el

          a hiábavaló buzgalomtól, amellyel fakult leveleim egybemasnizom
          vékony és vastag csomagokká, amikor pedig az első óvatlan, utánam
          történő percben úgyis áttekinthetetlenül szétesik minden, egy-egy
          kutakodó és türelmetlen szakítás vagy az olló szakszerű
          nyisszantása nyomán, mert

               -- Uram, fel kell ismernem --

          már a legprecízebb rendszeretet sem ment meg engem az átköltözés
          viszontagságaitól, s egyetlen fényűzésem: a pakk nélküli távozás
          eleganciája.

               -- Uram, könyörgök

          a gyors feledésért Hozzád, a kézreálló és szemrevaló dolgok
          hiteles leértékelését könyörgöm, ne legyen nekem drága többé
          ez a sok szépséges olcsóság és

               -- Uram, segíts,

          hogy megértsék, én most nem hús-lélek szeretteimről szóltam, nem
          arról a fájdalmas, ámde reményteljes búcsúról, amely személy és
          személy közt megesik közelest; hiszen velük lészen még
          találkozásom, vajha más, éteribb közegben vagy rögzített
          formációkban ismét, újra meg újra. Csak az eszközeinktől muszáj
          elhalni véglegesen,

               -- Uram, így igaz, ugye?

          Ez az az ok, amiért odalesz a testünk is, a páratlan, de eleve
          enyészetre szánt műremek... Ezért

               -- Uram, ne sirassam

          hónom hajlatát, könyököm bőrredőit, bokacsontom ívét, körmöm
          félholdjait, a csigaképp kunkorodó speciális szőrzeteket, arcom
          domborzatát, sem lélegzetem sugárútját, sem szívverésem fészkét
          és a hasonlókat, de

               -- Uram, hallgass meg engem --

          gyönyörét az éppen ily nyelven szólásnak, a fogalmazás konkrét
          erejét és az aktuális igehirdetéseket: én, szegény bűnös! csak
          egy kicsinyég (talán túlnan is), ha nem is mindörökké

               -- hadd sirassam

                                                                      Ámen

2018. szeptember 7., péntek

Kálnoky László: Visszatérés












Egyszer majd visszajövök, és senki sem vesz észre,
mécslángként föl-le futok az omladozó falakon,
a gyomsűrűben keresem levedlett régi arcomat,
fejem fölött a túlvilág krétaszín csillagaival.
Lassan tájékozódom, mint a hajótörött,
aki szélcsendnek képzeli a megállt időt.

Gubója ha átforrósodik, izeg-mozog a báb,
a rozsdás penge újra kibújik a kardhüvelyből,
máglyák pattogó nevetése fúródik az űr fagyába.
De az én gyönge fényem nem táplál idegen tüzet:
árnyékok rácsai között reszketve kihamvadok.

Várnai Zseni: Álmodni puszta földön

Ne zúgolódj, rosszabb lehetne még.
Gondold csak el, vakok is élnek itt,
örülj, hogy fényt isznak a szemeid
és nem vagy sánta, béna, rút beteg,
az arcodon nem nyílnak sebhelyek,
és nem cipelsz púpot a hátadon,
ha sejtenéd csak, hogy mily fájdalom
görnyedni ily nehéz teher alatt.
Süket sem vagy és hallasz hangokat,
azt is, akár fűszál, ha szélbe leng,
és szólni tudsz, szavad zenéje zeng,
hisz nem vagy néma és az illatot
mély sóhajjal szívedre szívhatod,
nem ténferegsz, mint leprás, egyedül,
akitől fut és messze menekül
mind, aki él, mert rothadást lehel,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Gondold meg, látsz! Szemed mint óriás
tengertükör, oly parttalan ragyog,
beleférnek a nap, a csillagok,
a hold, a felhők s minden életek.
Füledben olykor csodás énekek
csengője csendül s ajkad is dalol
és néha egy szellemszárny fölkarol
s repül veled oly régiókba fel,
hogy isteni, nagy mámort érezel,
termékenyülsz, vajúdsz szüntelenül
s szíved alatt az élet úgy feszül,
hogy szinte fáj és szenvedsz boldogan,
örülj, hogy nem vagy meddő, mint sokan
és pelyvaként a szél nem verhet el,
ne zúgolódj, mert akkor vétkezel!

Mit akarsz még? Szegény vagy, mondd mi az?
a pénz hitvány bogáncs csak, földi gaz
s ahhoz tapad csupán, ki gazba lép.
Meredek úton más a flórakép,
ahol te jársz s ha lábad feltörik
s vércsöppjeid a követ öntözik,
virág nő ott is, színes és remek,
minőt lapályok sosem termenek.

Mit akarsz hát? Látod, hogy mily mesés
gazdag vagy? Hozzád Dárius szegény.
Az fáj talán, hogy vánkosod kemény?
Álmodni puszta földön is lehet
s aranyban fölmérni a kincsedet
nincs arra mód, mert oly nagy véka nincs.
Vakokra és a némákra tekints
s azokra, akik lelki koldusok
s szívedből, ha a jóság fölbugyog,
két kézzel adjál, annál több marad,
aminthogy nem homályosul a nap,
hevét hogy ontja, szórja pazarul,
tűzglóriája még fénylőbbre gyúl.

Wass Albert: Búcsú egy kutyától

 A sírodnál kellene elmondjam ezeket a szavakat, Bodri de neked nincs sírod.
Ebben az idegen nagyvárosban nincsen sírjuk a kutyáknak, mint odahaza
nálunk. Holttestedet idegen emberek hurcolták el ismeretlen helyre és
én nem voltam ott, hogy védelmeztelek, mint ahogy te megvédtél volna engem.
Azt mondják, még éltél néhány percig a baleset után, és tekintetedet
csodálkozva hordoztad körül az embereken, akik bámészan köréd gyűltek.
Ugyan mire gondolhattál akkor? Miféle gondolatok kavaroghattak egyszerű,
tiszta kutyafejedben? Talán azt gondoltad: vannak a világon csöndes nagy
erdők, virágos rétek, békés tisztások. S az emberek mégis szörnyűséges
kővárosokat építenek maguknak, megtöltik dübögve száguldó
gépszörnyetegekkel, amelyek mindent elgázolnak, ami útjukba kerül:
gyepet, virágot, cserebogarat és játszadozó kutyákat . . . igen, még
játszadozó kutyákat is. Nagyon érthetetlenek lehetünk neked mi,
emberek, ugye? Akik elhagytuk az otthoni erdőket és vándoroltunk
egyre távolabbra, egyre idegenebb vidékre,
egyre idegenebb életbe. Akik a szép békességes otthoni világból
átvándoroltunk egy gyilkos, vad világba, ahol füstös, sötét kőtömbök
között megvadult gépek leselkednek reánk, ahol egymást kergetjük
és tapossuk és soha egy percnyi nyugtunk nem lehet, . . .
jaj, Bodri, én sem értem ezt, én sem értem!

Pedig szép volt az élet odahaza, ugye? Virágos réteken nagyokat nyargalni,
rigót ugatni tavaszi erdőszéleken, vadkan nyomát keresni őszi csalitban:
szép volt, Bodri, ugye szép volt? S butaság, hogy el kellett jönni onnan
s dübörgő gépek taposásától meg kellett halni messzi idegenben, mielőtt
a nyomot megtalálhattad volna, mely haza vezet? Mi lesz velünk most már,
mi lesz?

Nem igaz, hogy téged siratlak, nem igaz, Bodri, ne hidd. Magamat
magamat. Mert íróasztalom alatt üresen maradt a helyed. És este, ha sétálni
megyek az idegen városban, egyedül vagyok az őszben, most már igazán egyedül.
Kutyák szaladnak el mellettem és te nem vagy köztük. Sötét kapualjakban
macskák osonnak és nem vagy ott, hogy megkergesd őket.
Reggel, ha fölébredek, nem állsz az ágyam mellett kérdő szemekkel:
haza megyünk-e, édes gazdám? Ma már nem kérdi senki. Többé nem kérdi senki.

Ma reggel még kitették a szomszédok a csontokat a küszöbre. Még nem tudják,
hogy nem vagy már közöttünk. Hogy soha többé nem vagy már közöttünk,
hogy megszöktél, dezertáltál, s itt hagytad a gazdádat, egyedül az idegen
város rabságában. Nem, Bodri, nem, nem szidlak érte, dehogy! Igazad volt,
jól tetted: nem kutyának való ez a hontalan élet, ez a kallódás idegen
városokban, ez az elrontott világ nem kutyának való,nem. Még ember is
nehezen bírja. Örvendj, Bodri, hogy megszabadultál!

Az emberek azt mondják, hogy neked nem volt lelked. Ostobaság.
Az emberek szörnyen ostobák, Bodri. Hiszen ott világított a te tiszta
kutyalelked azokban a nyílt, becsületes szemeidben, ott izzott
a ragaszkodásban,a szeretetedben, végtelen szabadságvágyadban és a
hűségedben . . . ó te hűségesek hűségese!

De mondjon ki, amit akar. Én tudom, hogy a te vidám kutyalelked ma újra
ott nyargal a régi réteken, bekószálja régi hegyeinket, erdőszélen
ugat, őszi csalitban vadkannyomot keres . . ., jó neked, Bodri.
Vadászbakancsom régi nyomát járod régi ösvényeken. Leülsz a régi
leskunyhó korhadt küszöbére és csodálkozol, hogy nem vagyok ott.
Beleszimatolsz az őszi ködbe, de üres a köd és üres az erdő.

Ne búsulj, Bodri. Csak várj reám ott a régi küszöbön, megyek majd
én is. De tudod, még addig eltelik egy kis idő. A négy fiam még föl kell
nőjön, Bodri, addig nem hagyhatom el őket. Kenyér kell a szájukba s a
testükre ruha. És föl kell szerelni őket az életre, erre a durva,
gonosz világra, hogy meg tudják harcolni benne a maguk harcát.
Látod, addig még te is itt maradhattál volna, öreg!

De mindegy, jól vagy így is, Bodri. Csak várj reám, ott a régi erdőn s
a régi küszöbön. Majd eljön egyszer az idő, s akkor hazamegyek én is.
Vagy így, vagy úgy, de valahogy haza megyek. És akkor majd együtt járjuk
újra az erdőt, rigót kergetünk, és virágot csodálunk, s ha tetőkön tüzet
gyújtunk este, majd odaheversz újra a lábaim elé, s együtt hallgatjuk az
éjszaka zsongását, a tücsköket s a szellőt a fák között, és minden úgy
lesz újra, hogy volt.

Hamburg, 1949

2018. szeptember 5., szerda

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt



Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillag-testvér fény... be szép volt.

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó, földi sóhaj
Szivünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszu csókkal,
Hogy addig mennybe értünk s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...

Várnai Zseni: Öreg nő sóhajt

Csak addig fájt, amíg harcoltam érte,
amíg a lelkem égőn rátapadt,
s egy reggelen rájöttem, hogy hiába:
az ifjúság már tőlem elszaladt.

Lemostam minden kendőzést magamról,
hajamat sem festettem újra már,
mint vert vezér, a fegyverem leraktam,
s olyan vagyok most, mint egy téli táj.

Mint a felhőkbe nyúló hegytetőkön,
fejemen, ím, örökös hó ragyog,
így hordozom ezüstös koronámat,
és hófehéren újra szép vagyok.

E szépség más, mint volt az ifjúságé,
nincs benne tűz, és nincsen küzdelem,
magas hegycsúcsra nem csap lenti lárma,
és ez a szépség nem lesz hűtelen.

Olvasgatok, sétálok, eltűnődöm
az életen, mely szép és változó,
hullámok jönnek, mennek, elsimulnak,
így hömpölyög a nagy és mély folyó.

Lassúdan járok, fűszálat se sértsek,
mert minden élet mérhetetlen kincs,
napnyugtát, holdat, csillagokat nézek,
ó, mennyi nagyság, s vége soha sincs!

Moretti Gemma: Másként

Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.

Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körül csodálni.

Nem szégyellni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.

Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik.

Élhettem volna így is én.
Újra kezdeni nincs remény,
de amennyi időm hátravan
ebben a felemás világban,
hadd élhessem meg tiszta szívvel,
csendes örömök árnyékában.

Petőfi Sándor: Ősz elején

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek…
Vándor népe ott halad.

Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.

Elröpűlnek, elröpűlnek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.

Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl… ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.

Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.

Órahosszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

2018. szeptember 3., hétfő

Illyés Gyula: [Aludni vágynak…]




Aludni vágynak már az éjféli fák,
rázzák magukról a holdvilág
ékszereit is: nem, nem! Rég
nyugodni
akar szívem: – elég az emlék!
Hagyd már aludni! 

Zelk Zoltán: Találkozás

Kapaszkodtunk Irénnel Rózsadombra,
csordultig teli pillanat:
Bartók Béla jött velünk szembe —
szürke ruha, galambszínű kalap.

Nem láttuk őt így még soha,
se széksorok, se zongora -
a házak közt ziháló lejtő,
az öregedő harsak jószaga.

És mégse volt járókelő,
mégse volt az utcán egy ember,
de látomás, ki otthon este
négykezest játszik Liszt Ferenccel!

Ámuló júniusi fák,
- ő már odalent Pasaréten -
s mi bűvölve mentünk tovább
a perc parázs révületében.

Tamás Tímea: Szilánk

I

riasztó furcsa fények útján
kikkel miért jársz nem tudom
elvisz majd előlem az orkán
felissza arcod egy szirom
mi sápadtan tegnap született
de mára vérvörösre vált
s piruló arcához engedett
teelőtted már egy sugárt

 II

most mikor egy világ készül
átbújni a szivárvány alatt
most mikor minden burjánzani
fog vadul buján mikor
megérkeznek hozzánk a trópusok
én fázom és elindulok valahová
valamerre befele ahol talán
már nem talál meg ez sem
a szabadság illata szabadság
levegője hisz én sem tudok
már élni se nélküle se tőle

Faludy György: Háromszáztizenkilencedik szonett

Megírtam mindent magamról? Aligha.
Zokogjak? Hencegjek? Tudom, hogy ritka:
de merev vágyamnak húsz évesen
sem engedtem soha, ha szerelem

nem kísért engem. Ha félnap vagy félév
után imádni kezdtem egy nő lényét:
„Vetkőzz! Azonnal lefekszem veled”,
szóltam, „test nélkül lélek sem lehet.”

Mit mondok most, kilencven évesen?
Lábam nehéz, balog mindkét kezem,
sovány vagyok, a város örege

és emlékek gyülekező helye.
Sok elveszett. De még mindig velem
maradt Erosz s a halálfélelem.

Megvalósítani az álmot

„Légy erős és bátor!” (Józsué 1:9)

Amikor eljött az ideje, hogy Józsué átvegye Mózes helyét, Isten ezt mondta neki: „Megparancsoltam neked, hogy légy erős és bátor. Ne félj, és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz.” (Józsué 1:9). Ma ugyanezt mondja Isten neked is. Azt akarja, hogy törekedj megvalósítani azt az álmot, amit ő ültetett el a szívedben. Alfred D. Souza írta: „Sokáig úgy tűnt számomra, hogy az élet mindjárt elkezdődik – úgy értem a való élet. De mindig volt valami akadály az útban, valami, amin előbb túl kellett jutni, valami befejezetlen ügy, letöltendő idő, és kifizetendő adósság. Aztán majd elkezdődik az élet. Végül azonban ráébredtem, hogy ezek az akadályok voltak az életem.” Amikor akadályokba ütközöl, felfedezel magadról olyan dolgokat, amiket azelőtt nem tudtál. Rájössz, mennyire hiszel Istenben – és magadban. Minden probléma segít jobban megismerni önmagadat. Az akadályok csupán felhívások arra, hogy megerősítsd a pozíciódat az álmod feladása helyett. Ha visszatekintesz az életedre, jobban fogod bánni azokat a dolgokat, amiket nem tettél meg, mint azokat, amiket megtettél. Ezért ha az álmod lehetetlennek tűnik, bízz Istenben, és cselekedj úgy, mintha a kudarc lenne lehetetlen. Miért? „Mert Istennek minden lehetséges” (Márk 10:27). Ez azt jelenti, hogy ha elindulsz megmászni a Mount Everestet, mindenképpen vidd magaddal a zászlót! Ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy nem lehet megcsinálni. Vagy azokra, akik azt mondják, hogy túl nagy kockázatot vállalsz. Ne is törődj azokkal, akik azt mondják, hogy nem lehet, csak összpontosíts arra, amiről Isten mondta, hogy lehetséges.

Forrás: Mai Ige

2018. szeptember 1., szombat

Anga Mária: Indulások




Az imádságok énekéből
valaki egy zsoltárt itt hagyott
felelet helyett,
útravalóként:
a térdhajtás alázatát.

Trencsényi László: Kérés












Lelked által emelj fel Uram!
Zökkents ki a bűn fakasztotta
lehangoltságból.
Ne engedj megfásulnom,
beletörődnöm az embertelenségbe,
az igazságtalanságba.
Ne engedd bezárulni a szívem soha
a szenvedések láttán.
Segíts mozdítani karom,
hogy segíthessek a rászorultakon,
és ha csak ez segít,
arcomon gyújts mosolyt Uram.
Segíts, hogy szavaim utat találjanak
azokhoz, akiket elérni akarsz .
Úr Jézus taníts meg másokért élni,
hogy tudjak odahajolni,
merjem megsimogatni a lelkeket.
Taníts mosolyt gyújtani.
Taníts úgy élni, hogy csak szeretni tudjak,
mindig csak szeretni!

Vicki Easterly: Egy Isten gyermeke




A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek - tudtukon kívül - angyalokat vendégeltek meg. (Zsid 13,2)

Munkába menet láttam egy tolókocsis hajléktalan férfit, de mindig elmentem mellette. Talán egy "Jó reggelt!" köszöntést odavetettem, de nem tudtam rávenni magam, hogy megkérdezzem: "Hogy van ma?" Sőt, inkább kíváncsi voltam, vajon a tolókocsira valóban szüksége van, vagy az egész csak átverés.
Azután egy hideg, esős este a tizenéves fiam, Chad kért egy pohár forró kakaót "elvitelre". Megkérdezte, hogy vihet-e magával egy meleg takarót is. "Természetesen" - válaszoltam. Kihúzta a takarót a szekrényből, felkapta a forró kakaós poharat, és egy "Köszi, anya!" felkiáltással elviharzott.
Másnap reggel újra ballagtam a munkahelyem felé. A sarkon most is ott ült a férfi, de a térde be volt bugyolálva azzal a takaróval, melyet Chad kért előző este. A felsőtestét az az esővédő borította, melyre Chad kocsijából emlékeztem. A járda melletti kavicson pedig a csokoládés poharat görgette ide-oda a szél. Arra mindig gondoltam, mit tehetek a gyermekeimért, de ezzel az Isten gyermekével mit sem törődtem.
Megfogadtam, hogy viszek neki másnap ebédet, de amikor a sarokra értem, nem volt ott. Elmulasztottam az együttérzés lehetőségét, amit a fiam jó szívvel megtett.