Gyökössy Endre

" Nagyon fontos a sorrend: Előbb kell lennie a hitnek,  

csak azután tapasztalhatom meg a csodát." 

Petőcz András: Amit nem tudok

utoljára alakult, ahogy alakult, pontosan úgy, 

nem éppen úgy, ahogy kellett volna, azt hiszem, 

minden olyan volt, mintha, aztán mégsem olyan, 

és én nem tudtam mondani semmit neked 

telefon szólt, hajnali fél háromkor, aludtam épp, 

így tudtam meg, hogy vége, hogy többet nem, 

mondták, ez új korszak életemben, igazi férfi, 

akinek nincsen már apja, aki fölötte, mindig 

alakulnak a dolgok, ahogy alakulnak, éppen úgy, 

nem mondok semmi különöset ezzel, semmi újat, 

megyünk előre az időben, vagy egy helyben állunk, 

történik, ami történik, velünk meg nélkülünk 

meglátogattalak tegnap is, márványlap csupán, 

vittem valami zöldet, meg tétova mondatokat, 

úgysem tudom elmondani, mennyire köszönöm, 

és mennyire sajnálom is, hogy nem még időben 

ameddig voltál, nem lehetett elmesélni neked, 

nem lehetett elmesélni, mert nem úgy alakult, 

inkább az elhallgatás volt, a távolság közöttünk, 

nem voltam képes, téged, úgy igazán megölelni 

létezik olyan micva, hogy búcsúzz el apádtól?, 

mielőtt márványlappá lesz, szorítsd magadhoz?, 

létezik elmúlás-parancsolat?, ami megvéd?, 

vagy minden úgy van, ahogy lennie kell 

bennem vagy mindig, márványlapfelirat, 

örökké bennem leszel, ahogy telik az idő, 

60-ra fordulok, most értem meg csupán azt, 

amit nem tudok még most sem kimondani

Pilinszky János: Műtárgy

Olykor veszünk egy régi cserepet 

és elhelyezzük a falon. 

Pedig csak egyedül vagyunk, 

vagy egyszerűen a szemünk, 

mint két üres luk, kihűlt és kiégett.

Markó Béla: Világítás

Amíg vannak élők, 

terjeszkedik a temető is. 

Meredek domboldalon 

kúszik egyre feljebb, 

talán a mennyország felé. 

Hatvanhét éves vagyok. 

Négy évvel idősebb halott apámnál. 

De halott anyámnak 

még mindig gyermeke lehetnék, 

tizenhét évvel 

fiatalabb vagyok nála most is. 

Leguggolok, hogy megigazítsam 

a félrebillent virágcserepet, 

és amikor hirtelen felegyenesedem, 

furcsán megszédülök, 

érzem, hogy mindjárt elesem. 

Lehet, hogy túl sok kávét ittam? 

Megijedek, hiszen még soha 

nem veszítettem el az ellenőrzést 

a testem fölött. 

Vagyis az életem fölött. 

Világításkor sokan vannak a temetőben. 

Gyermekkori ismerősök is. 

Nem kellene észrevenniük semmit. 

Már indulnánk vissza, 

de most rátámaszkodom a sírkőre, 

és kicsit előredőlök, 

mintha elérzékenyültem volna. 

Milyen jó, hogy felállítottuk ezt a sírkövet. 

Támaszkodom apámra és anyámra. 

Megtartanak néhány pillanatig. 

Jobban vagyok.

Puhán belesüppednek az ujjaim

a fekete márványba. 

Elengedem, mehetünk. 

Lépkedünk lefelé a rövidre nyírt füvön. 

Anna mégis észrevett valamit. 

Jól ismer engem. 

– Rendben van minden? – kérdi. 

– Rendben van, persze – felelem. 

És tulajdonképpen tényleg rendben van.

Trausch Liza: Útközben

" És elindultak a Hór hegyétől a Veres-tengerhez vivő úton... És a népnek lelke megkeseredett útközben." 

4Mózes 21,4  

Mi is útközben vagyunk. Születés és halál között. Sok mindenre csak most van lehetőségünk. A két állomás közötti idő korkérdés ez. Az Ige azt mondja: "A népnek lelke megkeseredett útközben." Ezt az állapotot nagyon jól ismerjük. Lehet, egy szót sem szólunk, de belül keserű gondolatok rágnak bennünket. Izráel életében az volt a nehézség, hogy meg kellett kerülni egy országot, Edomot. Megkeseredtek a felesleges út miatt. Lehet, hogy sokszor egy embert kell megkerülni, mert nem enged valamiben. Nagyon sokszor a bizalmatlanság, igazságtalanság keserítenek meg. Figyelted már, hogy sokszor belül magadban beszélsz? A megkeseredésből szólás lett. "Szólott a nép Isten ellen és Mózes ellen." Ne gondoljátok, hogy ami belül van, az ott is marad. Nagyon sokszor szólok a rendszer ellen. Miért van így? Ott a keserű gondolat a főnök, a munkatárs ellen. Izráel is kimondja megkeseredését: "Nincsen kenyér, víz s nincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk." Ez a kifogás, hogy valami nincs. Hányszor mondtam már, hogy lóg a kilincs, és nincs aki megcsinálja! Talán nincs lakásunk. Az utcában minden háznál bent van a víz, csak nálunk nincs. Sajnos nem tudjuk, hogy amikor ember ellen morgunk és panaszkodunk, az az Isten ellen irányul. Akármilyen rossznak vagy kellemetlennek látszik is, Isten mindig úgy szeret, ahogy nekünk javunkra válik.  

*

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből Trausch Liza igehirdetéseit a http://trauschliza.mbb.hu oldalon lehet elérni.

Kántor Péter: Határon

Nem lesz ott semmilyen jel, 

se egy nagy fa, se egy kőkereszt, 

se egy folyó, se egy híd, 

se egy rozsdás vasúti sínpár, 

nem lesz egy fekete kutya se, 

vagy ha lesz is, egy fekete, 

nem üzen neked semmit, 

se ő, se a gazdája, egy 

szőke, lófarkas fiatal lány, 

aki pórázon vezeti, 

és főként nem lesz egy tábla, 

rajta felirattal, amiből tudnád, 

hogy odaértél, ott vagy, 

úgyhogy lehet, hogy nem is 

veszed észre, és továbbmész, 

anélkül, hogy lelassítanál, 

megtorpannál, megállnál, 

körülnéznél, hogy valami 

az eszedbe jutna, és a szemed 

megtelne könnyel, a határon.   

Pilinszky János: SW-hez

Megkaptad végül a kegyelmet? 

Vagy olyan egyedül maradtál, 

mint az a férfi, aki tegnap - 

vagy az a fiú, aki ma - 

egyszóval, mint azok a lények, 

akik számára a világ 

már semmi más, mint tárgyi bizonyíték?

A nap gondolata

A szeretet az élet kenyere.

Oláh András: terheink

egyensúlyzavarban vagyunk 

cipeltem terheid önérzetes együgyűséggel 

de használati utasítást hiába kaptam 

nem tudtalak átkonvertálni 

adósság keletkezett és áruhiány 

az érzések inflációja gyógyíthatatlan 

hiába ültünk össze ketten döntéshozók 

jöhetett bocsánatkérés mentegetőzés 

megalázkodó behódolás 

meghallgattalak 

értékválságos kopott 

szavak zöttyentek mellénk 

a folyamat visszafordíthatatlan 

mint amikor a busz halad menetrend szerint 

a megállóhelyeken nyüzsgés alig 

akár egy némafilm 

fel- és leszállók mozognak szótlanul 

csak a sofőr hangja hasít bele 

olykor a csöndbe 

hunyorogva nézed 

a felállványozott templomtornyot 

sárga szalag őrzi a tiltott zónát 

nem érdekelnek a határok 

a múltnak van csak lelkifurdalása

Szlukovényi Katalin: Analízis

Nézegetem a laborleletet. 

Mástól tudom meg, mit csinál a testem. 

De ha nem a testem – ki lehetek?

Lélek volnék? Hol voltam, hol leszek 

test nélkül, és miért nem hiszek ebben? 

Nézegetem a laborleletet. 

Annyifélét beszélnek emberek, 

most mégis, melyik változatban higgyem, 

hogy ha nem a testem, ki lehetek? 

Mondják, az vagyok, amit megeszek. 

Viszont ki dönti el, mit kéne ennem? 

Nézegetem a laborleletet. 

Egy eleve elrendelt végzetet 

szolgáló, érdektelen, néma testben 

tévelygő tudat – vagy ki lehetek? 

Bármit mondok, testtel beszélgetek, 

mégis titok a test, melyben rekedtem. 

Nézegetem a laborleletet. 

Ki tudja, ki kérdi, ki lehetek?

Demény Péter: Könyörgés

1 

Várjatok még, őszi rozsdák, 

tegnap úgy villogott a vasam, 

hasított a fénye! 

Hová siettek vajon, s miért, 

kinek nincs ideje kivárni, haljak meg 

a vágy vidám tisztásán, 

ne a kopár végeken? 

2 

Meghal az ember úgyis, 

nő a fogában a lyuk, szívében 

hirtelenedik a bánat, 

szarusodik a feszültség, 

ha szikrázik, 

már suhog a madár. 

3 

Félek tőled, megnevezni nem akarlak, 

elfogadni sem, és ha jönnél, 

számíts rá, hogy zárva találod az ajtómat. 

4 

Miért hal meg az ember, hatalmas és 

véghetetlen magasság, mondd, miért? 

Bevallom, sok mindent nem értek, 

de ezt nem értem a legjobban. 

Ma még zöld a fű, virul az ég is, 

csobog a köveken a nyár – 

holnap már suhogás, köd, hideg, 

hűvösen szakít Élet kisasszony. 

5 

Tudom, megnyomorodunk mind, 

ráreccsen a mész az ereinkre, 

homály száll bénult agyunkra, 

hályog a szemünkre, 

szinkopásan szipákol a szív, 

nyirkos a lélek, 

6 

––––––––––––––––– 

élni szeretnék

Gősi Vali: Tűznyár

Csak tombol a lángszínű nyár, 

mint forró láva, perzseli hevesen 

az új életre vágyó, ölét szelíden 

kínáló természetet. 

Erdőt, mezőt, zsongó réteket 

ítél szomjhalálra, gúnyosan röhög 

a fuldokló, szomjas világra, 

cseppet sem bánja, hogy millió, 

esengő kéz nyúlik az ég felé 

enyhülést várva.  

Minden hiába! 

A Föld könyörgő emberének 

könnyes imája sem hoz kegyelmet, 

hiába várja a megváltó áldást, 

hogy kenyérmag-érlelő esőre, 

hűs hajnalra ébredhet végre 

a megperzselt, szomjától tátogó 

határ.  

A kéjesen tomboló nyár 

e tikkadt remény után is kacagva, 

lángnyelvét csúfosan kinyújtva 

int búcsúzót a kiszáradt világnak 

- ahol a búzasorok alatt kiszikkadt hant, 

mint láztól fekélyes torok, 

kínjában néhol megrepedt -, 

még új lángszerelmet gyújt, 

s mint aki megvadult, perzsel tovább, 

míg gyilkos lángja váratlanul 

utolsót lobban, végzete eléri, 

s beleég saját, izzó hevébe.  

Nyomában végre felszakad 

a felhők könnye, és egyszerre 

döngve-hörögve hull-hull a zápor, 

rétre, földekre mezőre, 

mint szerelmesek hűsítő könnye 

beteljesült, mámoros szerelmükre, 

míg egy ütemre dalol a lelkük: 

végre... végre!

Biblia

 " Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem."

Zsoltár 25:4-5

Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében 

ki mer olvasni? 

És ki mer 

a lemenő nap szálkamezejében, 

az ég dagálya és 

a föld apálya idején 

útrakelni, akárhová?  

Ki mer 

csukott szemmel megállani 

ama mélyponton, 

ott, ahol 

mindíg akad egy utolsó legyintés, 

háztető, 

gyönyörü arc, vagy akár 

egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?  

Ki tud 

nyugodt szívvel belesimúlni 

az álomba, mely túlcsap a gyerekkor 

keservein s a tengert 

marék vízként arcához emeli?  

1972

Oláh András: nincs harag

hátizsákját a kilométerkőnek 

támasztva bámul a lassítás nélkül 

tovaszáguldó autó után 

lent a fűzfák karéjában patak csörgedezik 

kell egy kis frissülés a sok gyaloglás után 

a jéghideg víz s az árnyék 

foglyul ejti ott tartja egész délután 

 távolból kopár hegyek csábítják 

de jó itt a csöndbe olvadó patakcsobogás 

a füzek simogató rebbenése 

kifosztott emlékektől távol 

ez valami más 

az unalmas békéltető tárgyalások 

helyett rejtjelek 

kövekkel kerített tűzrakóhely 

összegyűjtött rőzse-ágbogok 

egy leszúrt nyárs 

mely a túlpartra mutat 

nincs harag és béke sincs 

csak csobogó víz és kővadon

Petőcz András: Utazás – mozdulatlan

visszanézel e hűlő vetésre, mondod, és elindulsz, 

gondolatban, valamiféle part felé, mintha tengeren, 

miként ha tengereken utaznál, óceánjáró hajó 

ringatózik alattad, nem éppen részeg 

az egyik szobából a másikba, miközben kávé, 

minden mozdulatlan, nem változik semmi, soha, 

nézed a végtelen tájat magad körül, kastélyod 

a magasban, a magasból idegen szirtekre tekint 

jó így – csak álmodni rossz, ha sűrű emlékeid 

zavaros vízként múltat mutatnak, mintha jövőt, és 

magadhoz térve hirtelen nem is tudod, 

mi is a teendőd éppen, ha van egyáltalán 

hűlő vetésre gondolsz vissza, évek, évtizedek, 

összegezni kellene mindent, levelek, papírfecnik 

között matatsz, aztán mégsem, távoli világokat 

figyelsz, hogyan is tűnnek fel, hullanak alá 

világítótorony, ezt mondogatod magadban, pedig 

pontosan tudod ezt is, semmi ilyesmi nem létezik, 

legfeljebb szavak, mondatok, alanyok, állítmányok, 

mindenütt hullámzó szóbeszédek, ha vannak 

a termést, ha ugyan, betakarítani úgysem tudod, 

hiába hiszed, hogy óceánjáró ringatózik alattad, 

amit magasságnak gondolsz, onnan pocsolyára látsz, 

amelyre álmodhatsz, legfeljebb, papírhajót 

kastélyodban ülsz, egymagadban, várakozol, 

reméled, jönnek még olyan utazók, akik veled, 

és magad is, újra, kávéscsészével kezedben, 

mozdulatlan, csak az idő dolgozik, egyre

Markó Béla: Mentség

Azt hittem régen, hogy éppen fordítva 

történik minden, és egyre könnyebben 

viselem idővel a szenvedést, legyen szó 

egy gyorsan múló testi fájdalomról, 

vagy pedig arról a kínzó hiányérzetről, 

amely mindjobban eluralkodik rajtam, 

hogy ma is elmulasztottam, és holnap is 

el fogok mulasztani valamit, amit 

feltétlenül meg kellett volna tennem, 

de mondom, ez régen is így volt, csakhogy 

akkor még hamar túltettem magam rajta, 

újabban viszont nemhogy tompultak, 

inkább kiélesedtek az érzékeim, szeretnék 

megfelelni például a szeretet parancsának, 

szeretném végre betűről betűre betartani 

a tízparancsolatot, holott nem voltam 

vakbuzgó soha, sőt, igazság szerint még 

hinni sem hittem, de mostanában kezdek 

túlságosan vigyázni magamra, nehogy egy 

száguldó autó elsodorjon, ha lelépek a 

járdáról, nehogy késő este, vezetés közben 

lekoppanjon a szemem, nehogy akármiben is 

bűnösnek lehessen mondani engem, nehogy 

megfázzam, nehogy megizzadjak, általában 

nehogy, nehogy, nehogy, valahogy így

jellemezhetném a közérzetemet, küzdök is 

ellene természetesen, de lelkem mélyén 

tudom az okát, ez nem halálfélelem, hiszen 

én sem lehetek kivétel, mint ahogy egykor 

talán reméltem, csak azért vigyázok 

ennyire magamra, hogy még véletlenül se 

foghassa majd rám Isten a halálomat.

Gyurkovics Tibor: Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,

ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

Visky András: Ugyanaz a kő

Amikor kiléptem a madártetemekkel 

borított verandáról, megbotlottam 

a benőtt udvaron. Ugyanaz a 

kő volt, amire évekkel ezelőtt 

egy indulásra kész vitorlás hajót 

karcoltál nekem a körmeiddel, 

hogy visszataláljak hozzád, de én 

nem vittem magammal, nehogy 

hiányod közelsége megvakítson.

Markó Béla: Fekete–fehér

Éveken át reggel hét óra körül keletről 

megjelent egy hatalmas varjúcsapat fölöttünk, 

néhány percig éktelen ricsajjal 

röpködtek ide-oda a szénfekete madarak, 

majd egyszerre csak valami jeladásra 

tovaúszott az élő felhő nyugat felé. 

Soha nem jutott eszembe Hitchcock, 

szeretem ezeket a rosszhírű varjakat, 

mintha emberi beszédet hallanánk az égből, 

gyerekhang, asszonyhang, férfihang is olykor, 

érthetetlen nép érthetetlen nyelve, 

ahogy reggelente feltekintettem rájuk, 

az idő magasságára láttam mindig, 

mert igazság szerint odafent van a múlt, 

nem pedig alattunk a földben. 

Aztán egyik napról a másikra eltűntek, 

és sejtem, hogy miért, hiszen tőlünk nem messze, 

az egykori cukorgyár helyén lakótelep épül, 

sokemeletes házakban drága luxuslakások, 

már elkezdődött a munka, húzzák fel a falakat, 

pontosan mellettük élt a varjúkolónia 

néhány terebélyes fán, de gondolom, valamiképpen 

elűzték őket onnan, nyomornegyedekkel is 

megesik az ilyesmi a világon mindenütt. 

Különös, hogy újabban a varjak helyett reggel 

szinte ugyanabban az órában megjönnek 

a hófehér sirályok, egyébként régóta látni őket 

Marosvásárhely főtere fölött, háztetőkön, 

padlásnyílásokban laknak, de erre még 

nem jártak, most hófehér felhőnk van ott, 

ahol szénfekete volt eddig, hangosan rikoltoznak 

ezek is, fel-felzokognak, mint a gyermekek. 

Nem a hiányzó varjakat siratják, 

nem ezt akarom mondani, csak az elűzött 

feketét követi a fehér, akár egy fekete-fehér film 

gyerekkoromból, mert fekete nélkül fehér sincsen, 

nem nekünk kellene eldönteni, hogy mi a jó, 

mi a rossz odafent a visszafordíthatatlan 

időben, a minap elmentem a hajdani varjúkolóniáig, 

egy-két varjút láttam még itt-ott, felhőcafatokat 

a fákon, mert néha fekete a színe a reménynek.

Markó Béla: Hatalom

Ahogy belépek a kertkapun, 

néhány centiméterre a cipőm orrától, 

porcelánfényű házából derékig kibújva, 

mintha integetne csápjaival, 

lassan araszolgat egy csiga. 

Óvatosan arrébb húzódom, 

megnézem, van-e valami postám. 

Nincsen semmi. Régóta sejtem, hogy 

ide a dombra nem jön fel naponta 

a postás, hanem meggyűjti a leveleket, 

folyóiratokat, könyveket, és egy héten 

egyszer-kétszer begyömöszöli 

a postaládába. Megfordulok, 

majdnem megfeledkeztem a csigáról, 

de az utolsó pillanatban átlépek rajta. 

Hatalmam van, és érzem, 

milyen is mindenhatónak lenni. 

Bár ez csak félig-meddig igaz, 

mivel nem én raktam össze, 

de egyetlen mozdulattal elpusztíthatnám. 

Nem teszem, persze. Fogalmam sincs, 

hogy lát-e engem, valószínűleg nem, 

hiszen pazarlás lett volna 

ezzel a képességgel felruházni, 

amikor az égvilágon semmi szüksége nincsen 

ekkora testek látására, miért is fürkészné 

a hozzá képest szédítő magasságot, 

ha úgysem tudna semmit kezdeni vele. 

Jóleső érzés egy csigát megkímélni. 

Bemegyek a házba, leteszem a táskámat, 

aztán eszembe jut, hogy az autóban 

felejtettem a teli bevásárlószatyrot, 

már-már ugrálva visszasietek, 

nézem a rózsaszínű magnóliát, 

szeret minket, egész nyáron virágzik. 

Ahogy nyitom a kaput, félreérthetetlenül 

reccsen valami a talpam alatt. 

Szilánkokra tört porceláncsészéből 

szétfolyó utálatos takony. Ennyi volt. 

Eltaposhattam volna már az előbb. 

Azt is mondhatnám, hogy kapott tőlem 

ötpercnyi életet. De nem mondom.

A nap gondolata

El kell döntenem, hogy haragszom Istenre azért, amim nincs, 

vagy hálát adok azért, amim van.

Biró Botond: Te is ott légy velem

„ Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” 

(Jn 14,2b-3)   

        Elmenetel. Egy hely felé való elindulás, miközben hely készíttetik. Amikor közeledik, vagy épp már eljött a napja, amiről eddig csak hallottak, beszéltek. Jézus még csak beszél arról, hogy nemsokára eljön az a nap, mikor el fog menni. Jézus megszületésének ebbe a világba, de az elmeneteléhez is fontos üzenet kapcsolódik. Eljött megismertetni velünk az Atyát, s átadni üzenetét életünk megváltása felől, hogy aki hisz Krisztusban, nem fog elveszni, hanem örök életben részesül. Hasonlóképpen elmetelének is fontos üzenete van. Az egyik, hogy el kell menjen helyet készíteni, hogy aki hisz benne ott lehessen, ahol Ő van. A másik üzenetet eképpen találjuk megfogalmazva a Jn.16,7-ben „Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” és a Jn. 14,26-ban „A Vigasztaló pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő majd mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam nektek.” Szükségünk van Isten Szentlelkére, hiszen Ő általa vezet el minket Isten minden igazságra, az Ő megismerésére. Ehhez viszont mindannak meg kellett történnie Jézussal, amiről olvashatunk a Bibliában.  

       Egy nap nekünk is tovább kell mennünk e világból, a kérdés csak az, hogy hová fogunk és akarunk megérkezni? Jézus tudja hová készül, és azt, hogy minket is oda akar vezetni, ha engedjük, mert azt akarja, hogy ott legyünk Vele.  A mi életünknek is fontos üzenete van ebben a világban, aszerint, hogy milyen világnézethez ragaszkodva szemléljük és éljük azt: aszerint, hogy hisszük az Istent és ezáltal a feltámadást, örök életet, vagy épp csak önmagunknak élünk, a bűn rabságában, aszerint, hogy a halállal vége mindennek. Ezért az életünknek is van egy hitvallása a világ felé, aszerint, hogy mit és miben hiszek, hogyan élek, mi az, ami mozgat, vezet, ami erőt és értelmet ad a mindennapoknak.  

       A mi életünk és elmenetelünk is helyet készít mások életében arra, hogy életünket és annak hitvallását ismerve elgondolkodjanak azon, hogy aszerint élnek-e, vagy nem. A nagy kérdés az, hogy mi hol tartunk, tudjuk-e hinni, hogy Jézus az Isten Fia, aki értünk is jött, hogy megváltson minden bűnünktől és hazavezessen? Tudjuk hinni azt, hogy számunkra is készíttetett hely, mert minket is ott akar látni, ahol Ő van? Tudjuk hinni ezáltal, hogy a halállal nincs vége? Lehet, hogy nem tudjuk hinni még ezeket, lehet, hogy még nem ismerjük az Urat, mégis az Isten Igéje azt mondja, hogy aki teljes szívvel keres, az megtalál, mert megtalálható, megismerhető vagyok. Ismerd meg!    

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Vidor Miklós: Jövevény

Megállsz majd az ajtó előtt 

becsöngetsz 

nem tudhatod 

milyen szemek várnak milyen szavak 

ha kiszolgáltatod 

védtelen arcodat 

A nélküled hozott 

törvény kerget tovább 

küszöbön habozó jövevény 

járván ajtóról ajtóra amíg 

neved nem hallod és megnyittatik 

az az egy amelyen többé ki nem lépsz

Bihari Sándor: Túléltem

Túléltem a halált, amely 

az én halálom lett volna, hogyha 

halál marad. Most énekel 

a toll kezemben. S nem tudom, kinek a tolla.

Szakács Eszter: Eső után

Tudja, hogy eső után indul el. 

Elhallgatott benne a szél, a tó. 

Áttetsző lett minden: füst vagy emlék, 

semmihez se hasonlítható.  

Tükrökre bízza régi testeit. 

Lábtörlőjén nedves levél hever. 

S egy csillagot még kitalál gyorsan, 

mert eső után indulni kell.

Vas István: Majd

Ne gondold, hogy nem lesz több szép napunk: 

A nyár, a mi nyarunk, mely maga is 

Könnyek közt búcsúzik, még visszanéz ránk. 

Meglátod, meg fog könyörülni rajtunk 

És bőven kárpótol majd mindazért, 

Amit fukar marokkal elmulasztott 

Megadni elhanyagolt évadában. 

Meglátod, olyan megújult erővel 

Foglak ölelni, hogy méltó legyen 

Örökké termő, lángoló öledhez. 

A megkésett nap megújult heve 

Kajszínbarack hamvas színére barnít, 

Selyembársony bőröd ragyogni fog, 

Zöld lángú szemed tündökölni újra. 

Fekete lesz a hajad, fekete, 

Szemed alól eltűnnek mind a ráncok, 

És teljes szépségedben fogsz megállni 

Az előtt, ami szembe jön velünk. 

Én meg rád nézek s nem szólok, csak annyit: 

Hát meg kell lenni? Meg kell. Meg kell lenni.

Németh Gabriella: Ellentétek

Vannak szavaink az örömhöz 

és csak hangjaink vannak a beteljesülés pillanatában 

vannak könnyeink a szomorúsághoz 

és száraz a torkunk a kínban 

           Fohászkodtam a forrósághoz 

           és csigolyáimban újra a tél 

           könyörögtem a zúzmarához 

           és szememben éget a hőség 

           virágos mezőre mentem 

           és felsebeztek a száraz bogáncsok 

           a dermesztő fagyból menekültem 

           és tűzhányó ölében éget forró láva 

Takartam áttetsző fénybe csontjaimat 

és állok előtted talpig öltözötten

kezed vetkőztető mozdulatát várom 

hogy ne égessen csontig pőreségem

Somlyó György: Ma

                               Annának

A macska az ablakban ül A sötétség 

Lassan leszáll Az úton a fények 

Lassan kigyúlnak A fölfoghatatlan 

Űri és földi fölfordulás Összeroskadó 

Csillagzatok Szétbomló társadalmak 

Szerelemben őrlődő szerelmek 

Között még fölfoghatatlanabb 

Rendben egyensúlyoz ma is a Mérleg 

Természet és ember Világosság 

És sötétség között A sötétség 

Lassan mélyül A fények az úton 

Lassan erősödnek A macska az 

Ablakban ül Ma van Holnap 

Holnap lesz

Ihász-Kovács Éva: Kezek

Kezek 

egyszerűen egymásbafonódva 

Veszprémkülsőtől Budapestig 

Nem láttam csak ezt az 

egymásbamosódást ezt a 

biztonságot végtelen óta 

kezek igéző jelbeszédét 

Virágbilincsek tíz eleven vércsepp 

a férfitenyérben tíz szál rózsa 

jajongás ne hagyj el engem 

Nézem ahogy karolják egymást 

az ujjak egyetemes emberöltők 

kapcsolódnak így micsoda homológ-sor 

ahogy készülődik a kétszer-tíz-ujj 

őrizve-érezve egymást kapcsolódik 

lüktetés vérpályák rohanása 

legombolyított Ariadne-fonál 

ujjak egymásbahorgolt pikócsillagok 

Ennyi a tájból kezek virágoskertje 

füzér széttéphetetlen láncszemek 

ágak szerelem láncszemei 

Példa hogy mindenkinek így 

ilyen elengedhetetlen bizalommal 

kellene kapcsolódni a társak ujjaiba 

ember az emberrengetegben 

földrészek az évek gyorsvonatán 

karolnák egymást kő- erősen 

keresztülnyúlva óceánon 

karolnák kesztyűtlen egymást az ujjak 

Kezek a hosszú úton 

karok vasbeton-pillérei sziklaszilárdan 

a létezés önkéntelen vallomásai 

ahogy élnünk kellene igen 

örökké kellene így amíg elfogy a 

végtelennek-hitt de mégis 

győzhetetlen Idő kéz beszéljen 

hihető mozdulatokkal a kézhez

Takács Zsuzsa: Július, halálom, születésed

1

Tíz óra, tizenegy, 

kőzáporban, a tengerparton, 

síma szobában, fehér falakon. 

Egy óra, kettő, három. 

A kiáltás az ajtón túl megtörik. 

A jajgatás a mélyből kiszakad, 

égeti torkom, fojtogatja, 

tenyerembe fullad, 

megharap. 

Mibe temessem foltos arcomat – 

ebbe a lepedőbe, erre 

a fogantyúra, erre 

az asztallapra, erre. 

Minden harmadik perc.  

Minden második.  

Elviselni hangtalan, hogy – 

Háton fekve nyílni meg – 

Eldobja az emlékezet – 

Nincs völgye már ennek az éjszakának. 

Csak gerince van a fájdalomnak. 

Farkas fogai élesednek. 

Csillagai magasodnak.  

Négy óra. 

Öt.  

2  

Hallom 

a csontokat, 

hallom az izmokat, 

szakadnak, áznak, 

jajonganak. 

És ennyi vér. Az ágyról lecsorog. 

Mint hentesüzlet: könyökig meztelen, 

vérfoltos karok, minden 

szeglet világít. Fázom és szomjazom. 

Gumikötényben ölelnek engem át, 

késük hegyével megitatnak, 

és egybenő a kín; 

megforgatja bennem kezeit, 

arcát kitépi, vállát, 

kicsúszik – 

egyszál zsinórról levágják, leszakad, 

és fölmutatják: emberteste van, 

s a gyönyör végigborzong hátamon.  

3  

Mostmár akár fel is állhatok. 

Nylon csizmába bujtatva térdig 

az asztalról akár leszállhatok. 

Az orvos a sebet varrja, társalog – 

rekedt a hangom, idegen, 

elindulhatok már egyedül. 

De hiszen Ő is – egyedül? Igen.  

4  

Este van. Hajnalod.  

Talán kongatnak valahol, 

talán egy lócán ülve furulyáznak. 

Vakít a fény. Készítik ágyadat. 

Talán szemükbe hulló hajjal alszanak  

ma este.

Louise Glück: A hűséges példabeszéde

Most, alkonyatkor, a palota lépcsőjén  

a király kéri asszonya bocsánatát.     

Nem alattomos:  

Igyekszik hűen megfelelni a pillanatnak;  

van más mód, hogy hű legyél  

önmagadhoz?     

Az asszony  

elfedi arcát, az árnyak  

segítenek neki. A múltjáért könnyezik;  

amikor eltitkolod egyik életed,  

könnyeid sosem magyarázhatók.     

Bár a király örömmel viselné  

asszonya szomorú terhét:  

nemes szívű, bánatban,  

örömben egyaránt.     

Tudod  

mit jelent a megbocsátás?  

Azt, hogy a föld bűnözött, a földet  

fel kell menteni 

Gyukics Gábor fordítása

Balla Zsuzsanna: Fohász

Úgy mondanék valamit, 

hogy rám figyelj! 

Hogy tudd, hogy érezd, itt vagyok! 

Leszek és maradok, 

ha hamvadó napok 

porladó percei omlanak 

feledésbe, nem változik, 

mi velünk jön a harsanó tavaszba, 

tikkasztó nyárba, sárgálló őszbe, 

mi nem hervadva szikrázó télben 

is tűzként éget. Van, mint minden létező 

mely nem adja magát a feledésnek, 

míg lélegzete rebben, és nem lehet 

megvallani vallásos hittel sem 

szebben a szerelmet, amit érzek.  

 

Tamás Tímea: Hangyalkák

„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni 

Saját fájdalmad s örömed;”   

A vágyódó hangya  

szőnéd a verset mint a pók 

háló lesz s fennakadnak rajta 

de te hangya vagy 

(szereped nincs csak helyed) 

s egedet a zöld fű takarja 

a cserjére se jutsz föl soha 

a messze csak a fűszál vége 

gondjaid szürkék s csak arra jók 

hogy elásd őket hangyavár mélyére  

nagyon lent élsz, rög a sorsod 

amit görgethetsz mert hagyják 

naponta kapod a parancsot 

hogy hol a helyed, megmutatják 

s te lopva mégis a napba nézel 

s kis ijedt szíved felajánlod 

az ismeretlen nagy egeknek 

melyek nem rád vetnek palástot  

pedig csak az kellene néked 

bizony kilépnél a mából 

bizony elbujdokolnál szívesen 

a nyomasztó nagy hangyavárból 

de nincs menekvés a szereped 

ugyanaz, mint a sorsod 

s nem érted, fel nem foghatod 

hogy valami mást miért nem hordoz  

hogy mért nem hallod éjjelente 

angyalok égi dallamát 

hogy mért imádkoznak a sáskák 

s hogy nekik ezért ki mit ád 

hogy hol van a más hogy van-e több 

mint a mindennapi közhely 

s hogy mért nem mérhető az élet 

valami mással nem csak röggel  

de teneked csak ennyi jutott 

vonat lettél, mi rögöt szállít 

te építed a hangyavárat 

s a többi semmit se számít csak 

együtt vagytok ti valakik 

s nem lehet Neked külön gondod 

s hogy a világot magad is bírjad 

ahhoz te nem kaptál sorsot  

Az okos hangya  

Korszakos művek születnek. 

Nagy versek. Nagy dalok. 

Nagykanállal mérnek 

nagyot merítenek, 

a költők és az angyalok 

a léttelenség nagy vizéből, 

ami sosem múlik el, 

ami örökkön csobogni fog 

ahol örökké evezel.  

de nem te, hisz te csak hangya vagy 

a víz nem a te elemed 

örökre elítélt földlakó vagy 

nem hagyhatsz nyomot s a szemetet 

sem te túrod szét éjjelente 

hanem egy mosómedve pár 

ki már New York-i városlakó lett 

s estére konzervet zabál  

azt gondolod, valami baj van 

mert lakhat benned gondolat 

s elboríthat a félelem 

akár egy levél a pókokat 

akiket jaj kerülni kell 

de hisz fenn laknak ők nagyon 

hallottad ahogy vígan szőnek 

lyukas hálót az ágakon  

van-e rosszabb a hangyavárnál 

biztosan van, hisz sok a féreg 

olyan kinek még vára sincs 

és egy napot is alig ér meg 

mert egész elfogadható itt

jönni-menni és gyűjtögetni 

s a többiekkel együtt szépen 

a teleket eltöltögetni  

csak egy dolog rémiszt nagyon 

hangyatestvéreim s várom 

hogy egyszer majd közöttetek 

a választ is megtalálom 

vajon van-e még elvágyódó 

érző s gondolkodó hangya? 

vajon a többiek érzik-e, 

hogy az élet savát mi adja?  

vajon tudják-e, hogy a hangyasav 

és a hangyalét mint olyan 

csak egy kis mellékállomás 

a teremtés árkaiban? 

vajon beléjük van-e teremtve 

az egész színes nagy világ, 

vajon néznek-e álmukban felhőt 

az angyalok szempilláin át?  

a félelem egy nagy vonat 

s lassan mászok a síneken 

tudom, ha magányos maradok 

sorsom el nem kerülhetem 

valamennyit majd látni fogok 

mindabból amire vágyok 

s ha fájni fog, biztos lesz lelkem 

s valamire majd rátalálok   4

(de) mit tudhatnék én meg abból 

ami van és ami lehet 

minden úgyis csak addig tart 

amíg van még emlékezet 

vagy amíg vevő van s kereslet 

ezt hallottam a piacon 

de a sorsomon kívül semmim 

s azt nektek el nem adhatom  

de ha mégis megvennétek 

ti hatalmasok nagyemberek 

mit tudnátok adni érte 

földet aranyat színeket 

a szemetekkel látott világot 

elkoptatott érzéseket 

sok gőgöt és hiúságot 

s közhellyé formált életet?  

A megalkuvó hangya  

nincs ihlet szürke a reggel 

üres az álom és az elme 

nincs egy gondolat, kóbor érzés 

ami a földről felemelne 

áll a vonat szólnak a szavak 

de neked nem mondanak semmit 

fekete tollal írnád ha tehetnéd 

a megalkuvó hangya versét  

szőnyeg alá söpört élet 

mert valójában ez a gondod 

„Şi la propriu şi la figurat” 

ahogy ezt más nyelven is mondod 

de jaj ezért is megköveznének 

mert hiú vagy te és becsvágyó 

a csönd s a mosoly amiben élsz 

talán csak másokat bántó  

szőnyeg alá söpört élet 

valóban ez lenne a gondod? 

hisz a háziasszony kienged 

s a konyhában nincs sok dolgod 

s ha szótlanul viszed a terhed 

nem bántanak a hangyavárban 

s ha csak töltelék szöveget szólsz 

a helyed sosem lesz árva  

megtarthatod, s szeretni fognak 

és ha nem, legalább megtűrnek 

azt hiszik, hogy őrizője lehetsz 

a hangyalét örökös terhének 

vagy nem, nem is a teherre 

hanem annak sok csodás titkára 

te is úgy tekintesz rá majd 

mint a nap a felkelő világra  

[és te kis megalkuvó hangya 

köztük maradsz bár az eget vágyod]  

szolgálat helyett szolgaság 

alázat helyett gyalázat 

foglalt s elkoptatott képek 

labirintusában járnak 

mindazok kik úgy, mint te is 

egy reggelen fejet hajtottak 

beleálltak a hangyaláncba 

némán tűrtek és hordoztak  

ritka nagy drágaköveket 

és hangyabuckás zöld mezőket 

és azt hitték, hogy majd osztoznak 

s nem lesznek soha megtűrtek