Victor Hugo

" Légy hasonló az égen szálló madárhoz... aki a törékeny gallyon megpihenve átéli az alatta tátongó mélységet, mégis vígan énekel, mert bízik szárnyai erejében. " 

Áprily Lajos: Az utolsó körben

Elhull, elillan minden kedvesünk, 

akit hozzánk köt sorsa drága szállal, 

amíg sötét körben ketten leszünk 

az altatódalt dúdoló halállal.

Áprily Lajos: Gyerek-szemmel

Öreg vagyok. Tán gyermek is? Lehet. 

Sosem csodáltam így a felleget. 

Szűzességük nem bűvölt így sosem. 

Itt lenn valami meghalt. Keresem.

Áprily Lajos: Magányosság

Szentgyörgypuszta. Lenn patak, fenn mező. 

Itt minden hiúságtól elvonultam. 

Mind ritkábban szól hozzám a jövő 

s mind ékesebben énekel a múltam.

Kormányos Sándor: Nem...

 

Nem szerethetlek, 

Te nem szerethetsz, 

csak nézzük egymást 

szótlanul, 

kettőnk között 

a földön hever 

szerelmünk 

használhatatlanul... 

Tímár József: Gregorián

Leborulok előtted 

némán    

kipakolom       

a magányt 

nézd, ezt hoztam 

némán 

felmutatom       

megválaszolatlan kérdéseimet 

nézd, valakitől megkérdeztem, 

s nem válaszolnak 

festett szemű ismeretlenek 

némán    

énekelem       

sápadt dalom 

nézd, milyen gyatra 

nyomorult vetélések 

vérző sebhelyei 

némán előtted                                       

görnyedek, 

s üres tenyeremet nyújtom 

nézd, kristályokká sűrűsödnek 

szememben a könnyek, 

üregükbe kiáltva 

összetörnek a szavak.   

Ha fölemelem a fejem, 

nem látom arcodat 

rámboruló pilláid világítanak, 

kezed - görcsösen markolja szívemet.   

Kormányos Sándor: Rezzenő

Árnyék-kezed 

az arcomon 

tétován simít 

ha rezzenő 

lelkemen újra 

áttapos 

a nélküled 

ballagó idő.

Áprily Lajos: Zivatar

Mennydörgésükben harckocsik robogtak, 

komorsággal vonultak, mint a gyász, 

szélzúgásukban rab szüzek zokogtak, 

te zúgtál át az égen, Íliász?

Áprily Lajos: Imádkozom: legyek vidám

Én Istenem, legyek vidám, 

hogy házamat vidítni tudjam. 

Mosolyogjak, ha bántanak 

és senkire se haragudjam. 

Arcom ne lássa senkisem 

bánkódni gondon és hiányon. 

Legyen szelíd vasárnapom, 

ha mosolyog a kisleányom. 

Én Istenem, legyek vidám, 

ma minden gondot tűzre vessek. 

Nyujtsam ki kincstelen kezem 

s szegényen is nagyon szeressek. 

Tudom, sokat bűvölt a gyász, 

a hollós téli bút daloltam. 

A bátrakkal hadd mondom el: 

panaszkodtam, mert balga voltam. 

Én Istenem, legyek vidám, 

ujjongjon újra puszta lelkem, 

mint rég, mikor falum felett 

az első forrásvízre leltem. 

Ködökbe csillanó sugár, 

víg fecskeszó bolond viharban, 

tudatlan gyermekhang legyek 

a jajgató világzavarban.

Hajnal Anna: Szerelem

Minek is kérded, neked hiúság, 

csak mosolyogsz, ha elpirulni látsz, 

s oly távol vagy, hogy kíváncsi szemed 

szégyentől reszketteti szívemet, 

hogy didereg, mint meztelen halott, 

lámpának, szemnek kiszolgáltatott, 

hogy jeges szégyenében majd elég, 

mit kérdezed, hogy szeretlek-e még? 

Nem tudom. Szívem csupa lázadás. 

Szeretni kín, megtör és megaláz 

s a fojtott láng, az el-eltemetett, 

füstösen csap fel, mint a gyűlölet.   

Gyűlöllek, mar a védtelen harag, 

elfordulok, hogy meg ne lássalak, 

félek, fagyok, borzongok, engedek, 

fogam megkoccan nehogy kérjelek: 

szeress, ölelj, megöl a szomjúság, 

kezdődjön újra bennünk a világ, 

az ősi ködben két felhőgomoly 

egymás felé húz, borulj rám, omolj, 

összecsapásunk villám, néma csók, 

csak te! csak én! borulók, lázadók, 

belőlünk szülessen a csóvás fény, 

mindenben te és mindig újra én.   

Mert te voltál az első, akiért 

testem és lelkem egyszerre megért, 

hogy ezer íz és ezer édesség 

pezsgése, lángja hajtott tefeléd. 

Hogyan köszönjem, mi lenne elég, 

hogy tűzfény lettél, melyben föld és ég 

fellángolt, égett, újjászületett, 

mint a szívem, mely feléd reszketett, 

haldokolt, mint a láng és dadogott, 

új nyelven szólt, hogy az áhitatot, 

amely betöltött, vakult fiatalt, 

feléd ragyogja, édes diadalt…  

 

Biblia

 

A föld végén ragadtalak meg, annak legszéléről hívtalak el. Ezt mondtam neked: Szolgám vagy! Kiválasztottalak, nem vetlek el téged! Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak. Megszégyenülnek és gyalázatra jutnak mindazok, akik gyűlölnek téged. Semmivé lesznek, elpusztulnak, akik veled perbe szállnak. Keresed, és nem találod azokat, akik téged támadnak. Megsemmisülnek teljesen, akik ellened harcolnak. Mert én, az ÚR, a te Istened, erősen fogom a jobbodat, és ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítelek! 

(Ézsaiás 41, 9-14)

Takács Zsuzsa: Anima

Lélek, ne nézz az éjszakánkba itt!
Állati sírást hallasz mindenütt.
Hazádtól távol űzve, sötétbe kényszerítve,
tudom, hogy egyedül vagy.
Mintha élő, levágott fejek sírnának,
úgy szól a földből hozzád
sötétünk panasza.
És megpróbálod a fényességet idézni,
de emlékezeted elhagy.
Te, szabad, szárnyaló, fázós,
ránk tekintesz és tőlünk visszaborzadsz.
Csókunk borítja a sarat
és hazájának nevezi, bármily
nyomorult szöglete a világnak.
És elfog a szorongás eszelős csókjainktól:
eged talán a képzelet szülötte, nincs is,
akkor hát itt kell leélned teljes,
téves életed, ahogyan annyian mondják.
Romlásodra van a benépesült hely,
ahol a legártatlanabb fű is elrohad,
ahol a rohadásból a győztes fű kihajt –
és kísértenek a gyilkos örömök,
valami kivonódik belőled,
száraz leszel, szálkás, sebző.

…

Hová jutottam, hogy ennyire
fontos ez a város, bukásom színhelye.
Az utcára hordott lomokhoz térdelek
és berendezem velük új világomat.
Irigylem a test egyértelműségét,
szomjazom a bőr tapintását.
ahogy Isten látását szomjaztam azelőtt.
Egy nő homályos útjain járok,
aki arcának verejtékével keresi kenyerét,
aki fodrászhoz megy és aggodalmasan
nézi magát a tükörben,
aki levelet ír és azt hiszi, verseit,
címezettje a világ.
Sétáiban ott vagyok vele a mérgezett
levegőn, sóvárgásaiba beleveszve,
ahogyan egy férfi száját nézi,
én, a halhatatlan lélek, a testbe
kényszerítve egy vagyok vele.
De ha feljön a szemlélődés
holdfényes ideje, az éjjel,
kirántom a földből az ingatag cölöpöt,
és láncomra fűzve vonszolom a végtelen
udvarin, és hallják odafönt
a szörnyű rohanást, a kaput átszakítva
árkon-bokron át, vérző hang, futok,
mintha hátamat tépte volna föl,
mintha hasamat lyuggatta volna végig a vas,
a kifulladásig meg-megállva,

majd kapva új futásra kárhoztatom
a döntést, ami nem az én döntésem,
a sorsot, ami nem az én sorsom,
idegen akarat.
Álmában bosszút állok a testen,
megcsúfolom félbemaradt találkozásait,
erdői helyébe egy haláltábor megcsonkított
fáit ültetem, szeretteire farkas-álarcot
teszek, és fölgöngyölöm egét
mint egy könyvtekercset.

Ha marad időtök, ha van szavatok rám is,
ha szemeteket a képzelt Úrra fölemelitek,
ha képzelt szemeteket le tudjátok hunyni
ennyi fényesség előtt,
ha elvakít titeket ami nekem nem látszik,
folyamodjatok értem!
A jáspislépcső alján, az arannyal
átszőtt szőnyeg előtt, a hozsannázók
között némán állok,
LÉLEK KÉPZELGÉSE, TEST.
Mozdulataim eltörték a levegőt,
lépéseim eltaposták a titkos nyomokat,
betegségben, virrasztásban, böjtben,
gyalázatban, mint csaló,
mint ismeretlen és halálraszánt,
mint összevert, de belé nem halt, könyörgök.

…

Vérző rózsáimat önként átadom,
szemem világító sugarát boldogan kioltom,
fogaim vakító nevetése elhal,
nem remegek választottam előtt,
mikor kezemből kiveszi a virágot,
mikor arcomról letöröl minden órát,
csak a végső sápadtság óráját nem,
mikor szemem elől szerelmes gyermekem
eltakarja,
a hely utoljára fölujjongó képeit
lüktető hártyába vonja, hogy neki
szülessenek meg újra szégyenben és gyönyörben
Mikor a test romlatlanságba öltözik,
a halandó halhatatlanságba,
mikor a Föld kietlen és  puszta lesz megint.

Leleszi Balázs Károly: Jövök - megyek

Jövök-megyek 

a világban fellelhető titokzatos 

kincseket keresem 

pedig csak azt szeretném 

hogy kedvesem egyszerű kezével 

megsimogassa a kezemet

Biblia

„ Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítalak téged, 

és te dicsőítesz engem.” 

(Zsoltárok 50,15)

Váci Mihály: Eső a homokra

Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna 

kitartó, csendes, hű forradalomban 

élni: – szeretni, hinni a világot; 

tenni valamit, mivel besugárzod; 

melegítni: – telet a gyertya lángja; 

szelidítni: – aszályt a szik virága; 

rázni a világot: – szellő az erdőt; 

kérlelve bíztatni: – karsztot a felhők; 

lázadni: – úgy, hogy magadat naponta 

feláldozod, ha mégoly kis dologra; 

ellenszegülni: másképp nem? – parányi 

toporzékoló ügy nyergébe szállni, 

osztani magad: – hogy így sokasodjál; 

kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál; 

hallgatni őket, hogy tudd a világot; 

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz. 

Széjjel szóródni – eső a homokra – 

sivatagnyi reménytelen dologra 

s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: – 

kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!

Leleszi Balázs Károly: A szeretet szétáradása az emberek között

A szeretettel nem bánhatok úgy, 

mint valami féltve őrzött ritka kinccsel: 

a szeretet 

mindenekelőtt a szívem tevékenysége.  

Az emberi szív 

önmagában semmit sem tud létre hozni, 

hanem maga is abból nyer tápot és oxigént, 

hogy összegyűjti a vért, 

megtölti azt élettel, s aztán szétáramoltatja 

az egész testben. 

S ne feledjük, a szívizom nagy erőkifejtésre 

képes és nem fárad el soha.  

Ilyen a cselekvőn szerető ember élete is: 

amit az egyik oldalon felvesz - azt a másik 

oldalon továbbadja. 

Folyamatosan. Nem pihenve... 

Tudom-e arra kérni a Teremtőt, hogy adjon 

nekem, hogy én is adni tudjak?  

Lassan leszokunk a szeretetről, 

az önzetlenségről, 

az áldozathozatalról, egymástól elmenekülünk 

- azért, mert olyan üres lett az életünk. 

Pedig ma is cselekedve szerető szívek után 

sóvárog a világ.  

Azokra vár, akik meghallják a nyomorúság 

igájában vergődő lelkek jajszavát.

Akik többet látnak a felszíni hullámzásból...

Ma még jelen van Káin husángja,

a téboly vérszivattyúja,

és hihetetlenül sok könny csorog

végig az arcok árkaiban,

millió és millió vérző seb kiált kötözés után, 

sokasodnak a füstölgő romok, 

földjeinken tövis és bogáncs terem, 

családokon belül rombol a harag és a viszály, 

ítéletidők tombolnak világ szerte...  

Albert Schweitzer írta ezeket a gondolatokat: 

" Fel kell oldani a lebéklyózottat, 

felszínre kell hozni a földalatti források 

vizét: az emberiség várja az ilyen feladatok 

megoldására képes embereket." 

Segítsünk önzetlenül egymáson! 

Osszuk szét szerte a nagyvilágban a szeretetet, 

hogy emberibbé váljanak az emberek.         

Leleszi Balázs Károly: És mondd, tudod-e?

Tudod-e, hogy szál virág a tavasz 

megértésére nyíló ablak?     

Tudod-e, hogy a hajótöröttnek egy szál 

deszka a túlélést, a reményt jelenti?     

Tudod-e, hogy egy kedves szó széttörheti 

a kövekből emelt hallgatást?     

És mondd, tudod-e, hogy az Isten könnye 

egyre csak hull, hull érted és értem?

Trausch Liza: Szeresd Istenedet!

" Szeresd az Urat, a te Istenedet!" 

Lukács 10,27  

        Szereted Istent? Akit az ember szeret, azzal sokat szeret együtt lenni. Egy napon mennyi időt töltesz Vele, mennyit beszélgetsz Vele? Mennyi időd van Számára? Talán vasárnap sincs Rá időd. Valaha akartál-e Neki örömet szerezni? Ha valakit szeret az ember, keresi, mit tehetnék, aminek igazán örül? Életedben tettél-e már valamit azért, hogy Isten örüljön? Lesed a parancsait, vagy lábbal tiprod, és semmibe veszed? Talán mondod, hogy mindig ott vagyok a templomban. Oda sem gondolsz, amikor énekelsz. A munkádnál jár az eszed. " Távoztasd el tőlem énekeid zaját " mondja Ámós 5,23a. " E nép szájjal közelget hozzám... szíve pedig távol van tőlem" (Ézs 29,13). És az imádságaid? Jó volna belenézni abba a szívbe, amelyik jéghideg Istennel szemben. Hányszor hallgattad végig nagypéntek történetét kőkeményen? Hányszor vettél úrvacsorát anélkül, hogy megrendült volna a szíved, hogy mibe került ez Istennek? Jézussal mindent lehet csinálni, mert az Ő szeretete hosszútűrő. Hosszan tűr érted is, értem is. Nézzük meg Jézus szeretetét, nem a legjobbal - Júdással. Tűrte, hogy lopja az erszényt. Nem szólt. Tűrte a tagadását, árulását. A tanítványok között senki nem tudta, hogy ki az áruló. Senki nem mutatott rá, hogy Júdás az. Ilyen tapintatos volt Jézus szeretete. Még az utolsó vacsorakor is neki adta a bemártott falatot, ami mindig a kedvencé. Annyit jelentett: Júdás, most is szeretlek! A falat után így mondja a Biblia: bement a Sátán Júdásba. A szeretetet lehet elfogadni, és lehet visszaélni vele. Választhatsz, hogy melyiket teszed.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – Tenyérnyi napok

                        „ Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat,  

                        és az én életem te előtted, 

                        mint a semmi.” 

                        (Zsoltárok könyve 39,6) 

Tenyérnyivé lettek napjaim, tenyérnyi lett 

az időm, mondom magamban, csupán csak 

suttogom – valami már végképpen belém 

kövesedett, nem tudom kilökni magamból, 

nincs olyan erő, ami kivezetné testemből 

azt, ami ott, amikor arra gondolok, hogy. 

Visszahozhatatlanok a pillanatok, amikor 

másképp kellett volna lépnem, amikor nem 

úgy, ahogy, nem volt bennem erő, akkor, 

akarat sem volt bennem, nem tudtam, mi 

ellen is küzdök, nem tudtam azt, miképp 

győz felettem, aki épp győzedelmeskedik.  

Harcoltam, persze, ahogy mindenki harcol, 

akit agresszió ér, picinyke égi szerencse, 

ha lett volna, de semmi, semmi, semmi, 

legfeljebb szánakozó tekintetek, ennyire 

futotta a sorsból, az isteni gondviselésből, 

ennyire futotta – előttem tenyérnyi napjaim.

Leleszi Balázs Károly: Krisztus-arc

Egy Krisztus-arc van elrejtve 

szíved mélyén 

Mikor már végképp 

összekuszálva látod az egész életed 

keresd meg… Keresd meg!

Szent-Gály Kata: Keresztúton

„ Azt mondja az Úr: 

Kevés az, hogy a szolgám légy, 

s fölemeld Jákob törzseit, 

és visszatérítsd Izrael maradékát. 

Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, 

hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.” 

(Iz 49,6) 

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…? 

Reszketni, remegni az Olajfa-kertben…? 

Elhagyatva lenni, egyedül a bűnnel…? 

Szemben a Halállal, szemben a közönnyel…?  

Adnád-e kezedet szorító kötélnek…? 

Arcodat a gúnynak, lenéző köpésnek…? 

Tudsz-e mellém állni fojtogató csendben…? 

Az ostorozásnál eltakarnál engem…?  

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szeretlek…? 

Tudsz-e tűrni értem, hordani keresztet…? 

Roskadva, remegve, föl, egész a célig…? 

Akkor is, ha szíved ezer sebből vérzik…?  

Tudod-e karodat szélesre kitárni…? 

Az egész világért áldozattá válni…? 

És tudsz-e pihenni úgy a kereszten, 

hogy örvendezz rajta: mindig ezt kerestem…?  

Tudsz-e mellém hágni…? A helyembe lépni…? 

Magadat feledve életemet élni…? 

Egészen eltűnni, elmerülni bennem…? 

Tudsz-e úgy szeretni, ahogy én szerettem…?

Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap

mint öreg fát az őszi nap  

lemenőben még beragyog  

és elköszön a szerelem     

jöhetnek újabb tavaszok  

hajthat még rügyet lombokat  

gyümölcsöt többé nem terem     

felejtgeti a titkokat  

miket senki sem tudhatott  

őrajta kívül senki sem     

fészke is üresen maradt  

elhagyták kiket ringatott  

üresen ing-leng üresen     

de boldogan föl-fölsusog  

ha valaki még néhanap  

gyér árnyékában megpihen     

Kolozsvár, 1990

Johann Wolfgang von Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti     

       a tengerár; 

rád gondolok, forrás vizét ha festi     

       a holdsugár.     

Téged látlak, ha szél porozza távol     

       az útakat; 

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor     

       lába alatt.     

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám     

       és partra döng; 

a ligetben ha néma csend borúl rám,     

      téged köszönt.     

Lelkünk egymástól bármi messze válva    

       összetalál. 

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.     

Ó, jössz-e már!     

Szabó Lőrinc fordítása

Sinka István: Őszi márvány

Láttuk; nem látta senki más, 

senki, csak te meg én, 

hogy ketté tört a ragyogás 

lenn a kis völgy ölén; 

elmúlt a tündöklés; veszendő-sárgán 

halt meg… A perc is ily múlandó, drágám.  

Világ tündökölt ott, idő, mi tovasuhan. 

Hisz fény jön és árnyék jön, s újra fény. 

Talán azt se tudjuk, láttuk-e csakugyan: 

a völgy, örökre völgy, így is – árván. 

Álltunk csak hosszan ott, mint két őszi márvány - 

emlékei, mi ketten: te meg én.

László Noémi: Időmilliomos

Óra kondul, nem számolom, hányszor. 

Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. 

Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. 

Mi történt, most miért nem visszakoztam. 

Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. 

Már nem veszettül, nem is átkozottul, 

csak egyszerűen látni szeretnélek. 

Ráérek.

József Attila: Mióta elmentél

Mióta elmentél, itt hűvösebb 

a sajtár, a tej, a balta nyele, 

puffanva hull a hasított fa le 

s dermed fehéren, ahogy leesett. 

A tompa földön öltözik a szél, 

kapkod s kezei meg-megállanak, 

leejti kebléről az ágakat, 

dühödten hull a törékeny levél.  

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok, 

két melled óv meg észak s dél felől, 

a hajnal nyílik hajam fürtjiből 

s a talpamon az alkonyat ragyog!...  

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz, 

világ, kóró virágja, messziség. 

Kék szirmaidban elhamvad az ég. 

A nagy szürkület lassan elborít.  

1928. szeptember 13.

 

Erdős Olga: A tizedik napon

Téged rejtett a múlt fanyar 

szeder-íze, pipacsok lobogása, 

cipőm sarkának minden koppanása 

a csillagok alatt. 

Benne voltál az egyszer volt 

álmokban, a ki nem mondott 

szavakban, az összes tétova 

próbálkozásomban. 

És most itt vagyunk… 

lentről az éjszakai város 

fénye ragyog ránk. 

Fogyó hold sugara simogatja 

hajadat, vagy tán 

a kezem az – már nem tudom. 

Az idő is megszűnt ezer év után, 

a tizedik napon.

József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban…

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó – -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam – -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék – -

1933. március

Antoine de Saint-Exupery: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak 

erőt kérek a hétköznapokhoz. 

Taníts meg a kis lépések művészetére!  

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és 

forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és 

tapasztalatokat! 

Segíts engem a helyes időbeosztásban! 

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú 

vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez! 

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak 

átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem 

a váratlan örömöket és magaslatokat! 

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! 

Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, 

kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó 

ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! 

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő

bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! 

Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg 

nekünk. 

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit. 

Kérlek, segíts, hogy tudjak várni! 

Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra. 

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb 

és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk! 

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és 

a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot 

közvetíthessek! 

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől! 

Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van! 

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – Hazudni

                 „ Csüggedezésemben ezt mondtam én: 

                 Minden ember hazug.” 

                 (Zsoltárok könyve 116,11) 

Megtanítottak hazudni – élni kell, mindenáron, 

elmondták neked, mit kell tenned azért, hogy 

hiteles legyen a hazugságod, milyen, amikor 

már ösztönösen tudsz hazudni, természetesen, 

tiszta tekintettel, rezzenéstelen arccal, milyen, 

amikor már önmagadat is végképp becsapod. 

Mindenki hazudik, mondtad, gyerek voltál még, 

a felnőttek is, mondtad, és erre nem lehetett mit 

válaszolni, nem tudom, hogyan történt mindaz, 

ami megtörtént, visszatekerném az időt, de nem 

tekeredik sohasem a megfelelő irányba, megyünk 

valahova, addig, amíg mehetünk, ameddig lehet. 

Van valami sírhatnék bennem, semmi se úgy, 

ahogy kellene, hibát hibára, bűnöket bűnökre 

pakol az egyszeri utazó, keresztüllépve mind 

a határokon, s nem veszi észre, miféle sebet ejt, 

miféle hazugság-mérgeket fecskendez azokba, 

akik körülötte vannak kiszolgáltatva, ártatlanul.

Csoóri Sándor: Ez voltál

Voltál márványon elalvó arc, 

voltál a hűtlenség sebe, 

álmomban szél, meztelen próbabábu, 

s végül: nem voltál semmi se.   

Hodossy Gyula: Döbbenet

Remegek, nem fázom, csak remegek, 

Remeg a kezem, ahogy írok, 

ahogy tartom kezemben a könyvet és olvasok, 

Remeg a lelkem, ha arra gondolok, hogy lesz a holnap, 

lesz-e gyümölcs, lesz-e kikelet. 

Szürke a napkelte, barna homokot hord a szél, 

remeg a kiszáradt fa, a halál megijed, menekül, 

mint mikor a gyilkos a gyilkostól fél, a féreg a féregtől, 

amikor a keselyűk hada élve egymást tépi szét, 

és amerre csak ellátsz, vérben úszik a rét. 

Napoznék, égetném bőrömről az évek, 

évtizedek mocskát, de nincs Nap, 

úsznék a vízben, de remegek, víz sincs, 

mindent belepett a sár, meg a vörösiszap, 

meg a minden kedvest, érzékit magába szippantó láp, 

meg a mindent megolvasztó, hömpölygő láva, a métely. 

Gyáva az ember, nincs mersze, csak remeg, 

nem mer szembe menni, véleményt formálni, 

nem mer kiutat keresni, csak meghunyászkodni mer, 

remegő hangon megszólalni, ha kell, 

ha rászólnak, hogy kell. 

Gyémántkemény lett a szívem, 

finom, simulékony lelkem az évek múltával nehéz, 

éles szegekkel teli buzogánnyá vált, 

hívtam segítséget, míg lehetett, 

de nem jutott el a hangom, 

elszánt, de gyenge volt a markom.

Wass Albert: Csak csendesen

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, 

csak nagyon halkan, nagyon csendesen.  

Amerre járunk 

ne rezzenjen egy kis levél se meg, 

ma lelkem olyan mint a tó: 

legkisebb rezzenéstől megremeg.  

Gyere a templomunkba: 

a bükkerdő ma vár, 

a Csend harmóniája 

ott megint a lelkünkbe talál.  

Gyere velem… 

csak szótlanul, 

csak csendesen, csak csendesen…

*

Csak csendesen 

(katt)

Fodor-Csipes Anikó: Isten szerinti udvarlás?

„De szép vagy, kedvesem, de szép vagy! Szemeid galambok. 

Szép vagy te is, szerelmesem, gyönyörű vagy!” 

(Énekek éneke 1,15-16)     

Most azokhoz az olvasókhoz szólok, akiknek van társa. És azokhoz, akiknek volt, és nem értik, miért lett vége. És azokhoz, akiknek eddig nem volt, vagy valamikor régen volt, és most újra úgy érzik, készen állnak egy párkapcsolatra. Szóval gyakorlatilag szinte mindenkihez szólok, amikor azt mondom: Ne becsüljétek le a szép szavakat!  

Isten úgy alkotta meg a lelkünket, hogy még azoknak is, akiknek nem a dicsérő, elismerő szavak az elsődleges szeretetnyelve, azoknak is fontos, és jól esik, ha megdicsérik őket, ha kedves, őszintén szívből jövő és szép bókokkal illetik őket. Miért? Mert ezek a szavak szétáradnak a szívünkben, egészen a csücskéig, és mosolyt csalnak az arcunkra. Ha pedig az arcunkon mosoly ragyog, szebbek vagyunk, mint egy bazsarózsa.  

Sokan, miután a kapcsolat első szakaszán átlendülnek, megismerik egymást, megszokják egymás jelenlétét az életükben, természetesnek veszik azt, és megfeledkeznek az „udvarlás varázsáról”. Pedig lám, a Bibliánkban is látunk arra példát, hogy az Isten szerinti szerelmet hogyan lehet gondozni, táplálni. Ne fukarkodjunk a szép szavainkkal! Kedveskedjünk szerelmünknek, s a legjobb, ha ezt már kora reggel megtesszük, hogy egész napra magunkkal vihessük az örömöt, amit kivált.  

Nem szabad erről megfeledkeznünk, mert akár elhisszük, akár nem, ezen is múlik a kapcsolatunk minősége. Sok egyéb mellett a szavaink is felelősek azért, hogy újra és újra örömet leljünk társunkban. Ha pedig kifogynánk az ötletekből, hogyan udvaroljunk, kedveskedjünk szerelmünknek, vegyük bátran kezünkbe az Énekek éneke könyvét Bibliánknak, s inspirálódjunk belőle!  

Forrás: Napi Ige és gondolatok

Petőcz András: Egyedül

Egyedül vagy, jó így, nem zavar senki, 

nincs veszekedés, megfelelni sem kell, 

kötelezettséged sincs, csak a hallgatás, 

ennyi van, és a csend, a csend, ahogy 

körbevesz: puhán és sűrűn rád telepszik. 

Egyedül vagy, ez itt a kert, meg a ház , 

mondod, ez itt mind az enyém, tőlem, 

mindezeket, nincs olyan, aki elvehetné, 

megvédem akár fegyverrel is, mondod, 

és szemléled mindazt, ami körülötted. 

Egyedül vagy, és akárha fény, akárha 

sötétség: napok, éjjelek, egyre, másra, 

telik az idő, a megszabott idő, homok-

szemek peregnek, aztán majd deszka, 

föld, meg álruha, ennyi marad, ha épp. 

Egyedül vagy, nem lesz ez más módon 

soha, a gondolat is maga-maga téved el 

ott, ahol chaos-t sejtettek egykor a régi 

görögök, és ürességnek hiheti a ma élő, 

aki most növekszik bele a vaksi világba. 

Valami szomorúság – rajta ül mindenen. 

Kimegyek a konyhába, ebédet melegítek, 

nem zavarhat senki, hisz’ magam vagyok, 

s a csend, ami apránként befedi a bőröm, 

eközben egyre zúg, dübörög a fülemben.

Markó Béla: Vigyáznom kell

Ahogy telik az idő, lágyul a szívünk. 

Vigyáznom kell ezután, mert látom, 

mind sírósabb lesz egyik-másik 

barátom is. Van olyan például, aki 

már nem is nagyon mer nyilvánosan 

megszólalni, mert adott pillanatban 

menetrendszerűen elcsuklik a hangja, 

és kicsordul a könnye. A korral jár. 

Így mondják. Hát ne járjon a korral! 

Szinte soha nem sírtam kisgyerekként. 

Később meg egyáltalán. Betartottam ezt 

apám halálakor is. Csak belül sirattam, 

de ezt kívülről nem lehetett észrevenni, 

azt hiszem. Majd anyám halálakor sem, 

pedig tényleg nagyon szerettem. 

Nem mérhető könnyekkel a szeretet. 

Lehet, egyszerűen csak úgy neveltek, 

hogy fiúgyermek nem sír. Férfiembernek

nincs könnye. Elismerem, ez nem más, 

mint a ránk örökített diszkrimináció. 

De kit érdekel, hogy mi! Most inkább 

az foglalkoztat, hogy miért éppen 

a kutyánk halálakor csuklott el a hangom, 

és buggyant ki egy-két csepp könnyem. 

Bár valamennyire leplezni tudtam. 

Megírtam már ezt a kutyatörténetet,

de egy pillanatra még vissza kell hozzá 

térnem. Nyugtalanít. Ismétlem, nem ez a 

kutya volt a legfontosabb az életemben. 

Akkor viszont miért? Úgy képzelem, 

sem apám, sem anyám nem gondolhatta, 

hogy tőlem származik minden. A jó is, 

a rossz is. Az egészség, a betegség. 

A boldogság, a szenvedés. Nem engem 

hibáztattak. Elsősorban Istenben hittek. 

Legalábbis anyám. Apám nem igazán. 

A lényeg az, hogy nem tettem úgy, mintha 

tőlem függne a sorsuk. Nem vállaltam 

felelősséget értük. Vagy csak részben. 

A kutyánk napról napra gyengült, 

és a vége felé már nem evett semmit, 

csak nézett ránk rémülten. Mert eddig 

tőlünk kapott mindent. Ezek szerint 

most a halált is tőlünk fogja kapni? 

Mit követett el? Egy ideig még nagy 

nehezen rávettük, hogy igyék néhány 

korty vizet. Aztán már azt sem. Csak 

várta a magyarázatot, de hiába. Vajon 

miképpen mondhattam volna meg neki, 

hogy már nem múlik rajtunk semmi? 

Meg aztán hogyan is hihette volna el 

ezt egy kutya? Ha jobban meggondolom, 

Isten ugyanígy elhallgatja előlünk, hogy 

nem mindenható. Vagy csak nem értjük, 

mit beszél. Hát ezért fojtogatott a sírás. 

De végül megembereltem magam.

Faludy György: A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. 

A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, 

és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek 

mind elporladnak néhány százezer év alatt. 

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek 

alatt szelíd fejével kibujik a moszat, 

ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet 

variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak 

születnek s egy merőben különböző embernem. 

Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, 

gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez, 

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, 

s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja 

önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. 

(Budapest, 1994)  

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

 Hajnali gondolatok

Szekeres Mária: elérném-e?

egész nap Arcod kerestem, s kerülöm magam körbe-körbe. 

kereslek, mint eltévedt madár a szélben, biztos pontot keresve. 

a percek hátán gyalogolva észrevétlen, míg a Harag függ fejünk fölött, 

keresem, keresem biztos fészkem, – emlékeim nyomvonalán ölelésed, 

mely távoli most, és mégis tudom hatalmas, mindenható, örök Jelenléted. 

nem tudom mit mondanál, ha szemtől szembe megláthatnám, mit 

csak félve kívánhat szívem: a Találkozásban magamat mindenestől, 

átlátszón, – s elérném-e most is azt a régi, de újra vágyott ölelésed?  

Szentgyörgyi László

„...az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” 

Jel.3.1.

Gyakran megelégszünk a látszattal. Arra azért odafigyelünk, hogy a kirakatban minden rendben legyen, hogy ne érje szó a ház elejét. Pedig hiába fecseg a felszín, ha hallgat a mély. A hitet, az Istennel való kapcsolatunkat nem lehet csupán a szavak szintjén, a tradíciók ápolásában, üres formalitásban megélni. Mert akkor csak létezünk, de nem élünk igazán.

Szekeres Mária: A suhanás ára

Nézem a madarat a villanyoszlopon. Napok óta gubbasztani látom a jeges szélben. Mennyire irigyeltem mindig a szabad suhanásukat a levegőben! Milyen könnyednek és szabadnak tűnt mindig az a suhanás! Most megrendülve nézem kitartó gubbasztását a fagyban. Mert ára van a suhanásnak. A jeges szélnek kitett, tollakba burkolózó kivetettség. Keményen tűri a szelet, havat – ez rendeltetett –, tudja vagy nem, elfogadja, éli, mint a suhanást, ezzel együtt. Mennyire méltatlankodom én, Uram a kényelmet megbontó nehézségeken, melyek pedig ember létünk velejárói. Mennyire nem tudom a lélek jeges szelét is elfogadni, mikor megpróbálod hitem a támadásokban. Így kellene élnem szüntelen, mint ez a gubbasztó madár, mindig keményen a körülményekben, vállalva a kényelmetlen utazásokat, hideget, hogy szelíd akaratodat teljesítsem. Erre tanítasz a suhanás igézetében, hogy annak ára van: a kényelem, önös akarat feladása, és akár az út az én Golgotámra… Mert aki meg akarja tartani életét, az elveszti azt… Oltalmazz meg engem, Uram az önmagam, kényelmem mindenáron megvédeni akarásától, hogy a kemény fagyok által megedzve, szabadon suhanhassak Veled, Feléd…

Ágai Ágnes: A szemtanú

Megérintett a halál. 

Éreztem ujjbegyét.

Sűrű, fullasztó lég volt, 

valaki motozott körülöttem, 

és elvitte a legbecsesebbet. 

Nem látszott semmi, 

csak a jelenléte volt biztos, 

a mozgása, a művelet koreográfiája. 

Mint álomban, amikor a dolgok nincsenek, 

de megtörténnek. 

Minden érzékletes és tetten érhető, 

mégis bénult, zsibbasztó sötétség. 

Az értelem nem tud rávilágítani, 

nem működik, kikapcsol. 

Félelem sincs, sem ok sem okozat 

sem összefüggés. 

A tudat elkeskenyül. De lát. 

Valami végbemegy. Keletkezik. 

Az antilét csodája zajlik. 

Létrejön a nemlét. 

Torokszorító, párás csend ölel.

Rakovszky Zsuzsa: A trónfosztott királynő

Legyenek átkozottak... Hogy ezt tették velem... 

Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem: 

az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg... 

Most meg, nézzen körül... de nem az én szégyenem, 

nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek 

a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál - 

mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek. 

Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál -  

ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet. 

„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz! 

A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen 

lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc? 

Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc - őneki vettem! 

Meg kistáskát, tükörrel..." „Nézd, mit hozott neked 

anyád!" így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz 

és bújna el előlem... az Isten verje meg 

azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét! 

„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán... Rossz 

a szívem... De különben? Soha! Már lánykoromban, 

megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz, 

borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!" 

A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem 

volt jó neki, csak a más asszony férje kellett! 

Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem - 

csak elnézem, hová juttatta azt az embert: 

rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen, 

engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett 

az én jó férjemtől - hogy szeretett, Úristen! 

„Csak azt nézd, tetszik-e", azt mondja, „azt veszed meg, 

amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz 

nem számít!" Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt,

 - kis őz, rubin szemekkel -, rám költött egy egész 

vagyont aznap... A ringlispílre is fölültünk... 

Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék 

verdestek volna... néha a föld zúgott fölöttünk, 

talpunk alatt a felhők... és aztán nyert nekem még 

egy sárga gipszlovat... Csak nevettünk és nevettünk... 

* 

Ez egy ősrégi fénykép... itt láthatja, milyen szép 

kislány voltam. Csodámra jártak... A nagyapámnak 

a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként: 

„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!" 

Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban, 

még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel. 

Egészen szőke voltam - el sem hinné, ha lát, m

 milyen vagyok... de minden sötétebb lesz idővel. 

* 

Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban, 

körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék, 

az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon, 

fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kisért két 

göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon 

a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt 

helye - benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom, 

(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt, 

a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben 

ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont, 

felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen, 

mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold 

a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok 

sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át, 

az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott 

vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt, 

inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt 

később, úszkál szivárgó levében tejfehéren, 

majd egy szem altató és lassan hátrál a köd 

magas polcán, ahol többé már el nem érem. 

* 

Ma itt járt a hugom - többet nem engedem be.

Órákon át - de mintha a fogorvos fúrója 

csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe 

átplántálnák a más szemét - csak mondja, mondja, 

hogy a világ, hogy az majd mit szól - azt a világot, 

amiről ő beszél, megtarthatja magának! 

Az a világ igaz valómban sose látott, 

az mindig csak merev szabály és puszta látszat 

szerint ítél - nem, én már elég sokat megértem, 

hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van. 

Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden, 

hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem - 

ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.

Csukás István: Ha a szemedbe nézek

Ha a szemedbe nézek! – mondtam a nőnek, 

akit szeretek, mire ő kitágult szemmel 

nézett rám, kíváncsian, mosolyogva, később 

már kissé türelmetlenül, s én már rég 

megbántam, hogy elkezdtem a mondatot, 

de azért kivágtam magam s így fejeztem be: 

Nincs szebb, mint a néma jelbeszéd!   

Csukás István: A nagy, édes nyári szeretkezések

A nagy, édes nyári szeretkezések! 

A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek, 

csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva, 

majd föltámadva; dzsungelként lélegzik 

a szoba, forró leheletben páfrány ring, 

csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan 

hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan, 

a mennyezeten monszun áramlik, egyszer 

a tenger felől, egyszer a tenger felé, 

lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha, 

gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan 

hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló, 

a szoba puhán szétválik nőneművé 

és hímneművé, egy nem mérhető, boldog 

pillanatra két arcát mutatja, egy, 

csak megsejtett boldog pillanatra anya 

és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden, 

mámorosan visszaosztódunk az első sejtig, 

a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk, 

csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk, 

combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással 

elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat 

simogatjuk a másik kézzel, magunkat 

csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ 

görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá 

s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen 

lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.

Ady Endre: A lelkeddel hálni

Mit sarju-hajak csiklandozva fednek, 

Szeretném megcsókolni 

Két vakszemed, a halványt, 

Két kies völgyét a te szép fejednek.  

Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni, 

Belopózni fejedbe, 

Szűz szeretnék maradni 

S valami újat lelni, kitalálni.  

Most én a Halál szárítóján lengek 

Tele gondolatokkal. 

Óh, talán testem sincs már. 

De test nélkül is vágyok és esengek.  

Csókosan s szűzen akarnék én válni 

A fejedet csókolván, 

Azt a két kies völgyet: 

Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.

Bella István: Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Kányádi Sándor: Két nyárfa

Én sem volnék, ha nem volnál, 

ha te hozzám nem hajolnál, 

te sem volnál, ha nem volnék, 

ha én hozzád nem hajolnék.  

Osztódom én, osztódol te. 

Só vagy az én kenyeremben, 

mosoly vagy a bajuszomon, 

könny vagyok a két szemedben.  

Köt a véred, köt a vérem: 

szeretőm vagy és testvérem. 

Köt a vérem, köt a véred: 

szeretőd vagyok s testvéred.  

Szellőm vagy, ki megsimogatsz, 

viharom, ki szerteszaggatsz, 

szellőd vagyok, ki simogat, 

viharod, ki szétszaggatlak.  

Ha nem volnék, te sem volnál, 

én sem volnék, ha nem volnál. 

Vagyunk ketten két szép nyárfa, 

s búvunk egymás árnyékába.  

(1958)

Takács Zsuzsa: A letakart óra

Szegezzem a jövőre pillantásomat? 

Tekintsem tárgyalóasztalnak a lombjahullt 

diófát és glasszékesztyűnek 

az őzgidát, amint a rácsok közé benyúlva 

hátát símogatja egy kislánykéz, 

amelyre bolond csókok, majd 

szenvedélyes májfoltok hullanak? 

Halottak napján moziba menjek? 

Fa és árnyék. Árnyék és jövő. 

De mondhatom-e lisztnek máris csontomat, 

rohanásomat csoszogásnak? Várok 

inkább a küszöb előtt, a kapunál, 

ahol a bundás, szakállas őr áll. 

Nézem a világ vásznait: a mandolinos, 

alvó cigánylányt, akit megszaglász 

a vad, de nem bánt, a félig-növény 

madarat, amely maradni nem tud, 

de felszállni nem mer. Hogy október 

közepe van, és a hőmérő huszonhét 

fokra kúszik, nem idéz, és nem előlegez 

nyarat, csak meleg őszünk van, 

és a hold ma oly kerek! Mérjem 

Istenben az időt, ahogy Ágoston tette? 

Szeretek sütkérezni a kövön, 

elsurranok üldözőim cipője elől.

Huzogatom az alvó oroszlán bajszát, 

előre megborzongat, 

és ereimben a nap melege nem szűnik. 

Hogy a mulatságnak vége sose lesz, 

remélem, és ami a legképtelenebb: 

nem hiszem el, hogy meghalok.

Takács Zsuzsa: 8 óra 1 perc

Amikor reggel van már,  

egyszer s mindenkorra túl  

vagyunk az előző napon, 

betelt,  de nem csordult túl 

a peremen,  mint kádból kifolyó 

víz,  nem hagyott látható nyomot,  

bár lehet, hogy gyűlik alattomban,  

a burkolat alá szivárog, és fölemeli  

a parkettát az előszobában  

a sötét szándék. Az egyre  

kopárabb, függönytelen szobából 

kitekintve még látjuk a késő  

ősz pompáját, ahogyan önmagát  

temeti, de mi még élni  

akarunk, és a hideg, verő-  

fényes reggelbe kilépünk.

Biblia

Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, 

aki hisz énbennem, ha meghal is, él; 

és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. 

János 11,25-26

**

" Az élet hosszú vagy rövid, 

mit számít, öröklét ha vár; 

lent búcsúzunk, de fent megint 

találkozunk, hol nincs halál."

Emily Brontë: Sorok

**

Szeretett Lelki anyám emlékére, a viszontlátás reményében.

Cseri Kálmán: Reménységgel gyászolni

Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.

1Thessz 4,13-18

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, és köszöntjük ma különösen azokat, akik eljöttek meghívásunkra. Szeretnénk ma este különös szeretettel körülvenni azokat a testvéreinket, akiknek az elmúlt esztendőben kellett megállniuk szerettük ravatalánál. Azt mondja itt az ige: „vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel.” 

Azért választottam ezt az igeszakaszt ma estére, mert Pál apostolon keresztül a Szentlélek pontosan azokhoz szól ezeken a mondatokon keresztül, akik vigasztalásra szorulnak. Azt tapasztalom, hogy nemcsak azok szorulnak vigasztalásra, akiknek friss gyászuk van. Bizonyos értelemben a legtöbben vigasztalásra szoruló emberek vagyunk. Különösen, ha tudjuk, hogy az Újszövetség eredeti nyelvén az a szó, amit vigasztalásnak fordít Bibliánk, azt jelenti: bátorítani, biztatni, reménységet önteni valakibe. Annak, aki elcsüggedt és szomorú, nagy szeretettel szinte az álla alá nyúlni és felemelni a fejét, hogy nézzen előre, tekintsen felfelé, lásson messzebb, és vegye komolyan, ahogy Pál apostol írja: a láthatókon túl a láthatatlanokat is. 

Bevallom, hogy amikor néhány héttel ezelőtt számba vettem, hogy kitől kellett elbúcsúznunk az elmúlt esztendőben, az én szívem is összeszorult. Nincs közöttük vérrokonom, de többen vannak, akikkel évek, évtizedek alatt közel kerültünk egymáshoz. Sok szép szolgálatot végeztünk együtt, sok nehéz órát megoszthattunk, súlyos gondot közösen hordozhattunk, többször imádkoztunk együtt az élő Isten színe előtt, és a gyülekezet is megszegényedett az ő elmenetelükkel. 

Ne hangozzék furcsán, de ma este én is gyászolónak érzem magam, és vigasztalásra szoruló, bátorításra, biztatásra szoruló ember vagyok újra és újra. Ezért azt nézzük meg, hogy mit mond alapigénk, hogy mivel vigasztaljuk egymást. 

Azt mondja: azzal, ami reménységet ad az embernek. Ne üres közhelyekkel, ne elcsépelt frázisokkal, hanem olyan igével, ami valóban megvigasztal, és igazi reménységet ad. Mert, még ha reménység van egy ember szívében, akkor is szomorkodik fájdalmában, de másként szomorkodik. És éppen ez a hangsúlyos ebben az igeszakaszban, hogy lehet gyászolni reménység nélkül, vagy úgy, hogy reménység van a szívünkben. 

Óriási különbség, ha valaki a gyász fájdalmát reménység nélkül hordozza, vagy igazi, élő reménységgel viseli azt. Isten minket oda akar elsegíteni, hogy egészen személyes hitvallásként, masszív, megalapozott hittel el tudjuk mondani, amit most énekeltünk: „ Reménység kötelével véle (vagyis az élő Krisztussal) már összeköttettem. Erős hitem kezével már Ő belé helyeztem; el nem szakaszt tőle már sem élet, sem a halál.” (357. dicséret). 

De mi az alapja ennek a reménységnek? Mit mond erről a felolvasott ige? Mi az, amit bizonyosan kell tudnunk ahhoz, hogy ne legyünk tudatlanok azok felől, akik elhunytak? Két hatalmas tény, két megtörtént esemény az, amit ha hiszünk, a szívünkben nyugodt, erős, megalapozott reménység támad.

 „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat előhozza Jézus által, vele együtt.” Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt. 

Ez az a sziklaszilárd talaj, amin ha megveti a lábát a hívő ember, ez bizonyos, hogy nem inog meg alatta soha, és ezt nem húzhatja ki a lába alól soha senki: az Isten értünk végzett nagy tettei. Erre épül fel az a hit, aminek gyümölcse ez a reménység is. Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott. 

Ez a kérdés, hogy hisszük-e ezt igazán? Ha hisszük — mondja itt a Szentírás —, minden egyébnek, ami ezután következik, ez a feltétele. Hisszük-e, hogy Jézus meghalt? Igen, a legtöbben ezt elhiszik. A Bibliában is le van írva, ez is arra utal, hogy Jézus ismerte a halál valóságát, kiszolgáltatta magát a halál erejének. Neki is utolsót dobbant a szíve a kereszten kínhalálakor és utolsó leheletével mondta ki: Elvégeztetett. 

Na, de éppen ez a kérdés, hogy mi végeztetett el akkor, amikor Jézus meghalt? Hiszen tudjuk, hogy Ő volt az egyetlen, aki ezen a földön bűn nélkül élt. A Biblia azt mondja, hogy a bűn zsoldja a halál. Mi ennek van vigasztaló ereje Jézus halálának tényében, hogy Ő nem a saját bűneinek a büntetését szenvedte el halálában, hanem a mi bűneink ítéletét. Az enyémet, meg a tiéteket. Ebben volt egészen más az Ő halála, mint a mienk. 

Amikor Ő meghalt, kifizette a mi adósságunkat, és Isten ezt a kifizetett adósságot még egyszer rajtunk már nem hajtja be. És aki hisz Jézusban, és hiszi azt, hogy Ő ezért halt meg, az nem tartozik többé Istennek. Az felszabadult, boldog emberként élhet. Abban a bizonyosságban, hogy éppen Jézus haláláért teljesen bocsánatot, új életet, örök életet kapott Istentől. 

Akik a mi elhunyt szeretteink közül ezt hitték, azok felől egészen bizonyosak lehetünk, hogy a halál alagútjának a végén ez a teljesen új, örök élet várja őket. A másik, amit említünk: Jézus feltámadott. Ez azt jelenti, hogy feltámadásával rést ütött a halál áthatolhatatlannak látszó falán, akik hisznek Őbenne, követhetjük Őt ezen a résen keresztül. 

Jézus átlépte a halált. Ő nem úgy halt meg, mint akiket feltámasztott földi szolgálata során, hanem úgy, mint aki keresztül lépett rajta. És akik benne hisznek, azok ezen az úton mehetnek utána. Ez a mi egészen bizonyos reménységünk. Ezért hisszük a Szentírás kijelentése, a mi Urunk Jézus Krisztus tanítása alapján, hogy a halál nem pont az életünk mondatának a végén, mintha mindennek vége lenne. Nem is kérdőjel, mintha nem tudnánk, hogy mi következik utána. Végképp nem ijesztő felkiáltójel, hanem kettőspont. Azt jelenti: folytatása következik. 

Mitől függ a folytatás? A megelőzőktől. Azt olvastuk az igében, hogy amikor a mi Urunk dicsőségesen visszajön és feltámadnak a halottak, akkor mindenkor az Úrral leszünk. De kik lesznek mindenkor vele? Azok, akik előtte is vele voltak. Erről is világosan tanít minket Isten igéje. 

Aki a Jézusba vetett hittel, vele közösségben, vele együtt élve tölti ezt a földi életet, az mindörökké vele lesz. Aki itt nélküle akar maradni, annak nélküle kell eltöltenie az örökkévalóságot is. Aki itt megragadja a hitével a feltámadott élő Krisztust, az odaát meglátja az Ő dicsőségét, sőt részesülhet az Ő dicsőségében. 

Ha mi nem hiszük azt, hogy Ő meghalt és feltámadott, hogy egyedül az Ő haláláért ad Isten nekünk teljesen bocsánatot, akkor szüntelenül bizonytalanságban kell maradnunk afelől, hogy lehetséges-e, hogy kapunk örök életet és üdvösséget, vagy nem. Mivel nem a mi teljesítményeink jutalma, nem a mi érdemeink fizetsége az üdvösség, hanem Isten azt nekünk Jézus halálának az érdeméért adja, és ez bekövetkezett, ezért egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy aki Őbenne hisz, az bocsánatot, életet, örök, teljes életet kapott. Az Ő feltámadása annak a záloga is, hogy a benne hívők is vele együtt feltámadnak. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, Ővele együtt, és így mindenkor az Úrral leszünk. 

Addig pedig tudhatjuk, hogy Ő megígérte, hogy a benne hívőknek helyet készít az atyai házban. Olyan szép az, ahogy búcsúzott tanítványaitól. Ő tudta, hogy tele volt a szívük, és tele van sokszor a mi szívünk is nyugtalansággal és félelemmel. 

Azt mondja: „ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti ​​is ott legyetek.” ( Jn 14,1-3 ). 

Itt is ez a „ vele együtt lenni” a hangsúlyos, amit alapigénkben is olvastunk, hogy mindenkor az Úrral leszünk. És ez már itt kezdődik az embernek. A Biblia azt mondja mindenféle elvont spekuláció helyett, hogy az üdvösség azt jelenti: együtt lenni Jézussal. Akkor a benne hívőknek az üdvösség már itt elkezdődik? Igen. Erről Jézus sokszor múlt időben beszél. Azt mondja, hogy „ aki az én beszédemet hallja, és hisz annak, aki engem elküldött (vagyis elhiszi az Atya Istennek, hogy Jézus az Ő küldöttje és az Ő Fia), örök élete van, és nem megy a kárhozatra, mert átment a halálból az életbe.” ( Jn 5,24 ). Ez a mi biztos reménységünk. És a mi Urunk egészen bizonyos, hogy igazat mond. Ezzel a reménységgel egészen másként lehet élni sokszor nagyon nehéz körülmények között is. 

Ezzel a reménységgel a szívünkben egészen másként lehet gyászolni akkor is, ha nagyon fáj a veszteség. És a hívőnek megadatik az, hogy egyszer majd ezzel a reménységgel és bizonyossággal léphetünk át a földi életből az örökkévalóságba, amikor eljön a mi óránk. Mert egészen bizonyos, hogy egyszer nekünk is meg kell állnunk Isten ítélőszéke előtt. Hogyan fogunk ott állni? Egyedül vagy Jézussal? Ez ennek az életnek a legjelentősebb döntése. Mert ennek a következménye az örökkévalóságra is kihat. 

Ezért a legfontosabb tennivalónk ebben az életben, hogy engedjünk Jézus kedves hívásának. Amikor azt mondja: „ Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terheket hordoztok, és én megnyugvást adok nektek.” Ezért a legfontosabb feladatunk, hogy higgyünk Őbenne. Amíg erre lehetőségünk van, higgyük valóban, hogy Ő meghalt és feltámadott. És ezért halt meg, és ilyen ereje van az Ő feltámadásának is. 

Hogyan gondoljunk azokra az elhunyt szeretteinkre, akik nem hitték, hogy Jézus meghalt és feltámadott? A Biblia bátorít minket, hogy bízzuk őket egészen Istenre. Ez is a mi reménységünk része, hogy tudjuk, nagyobb az Isten, mint amilyennek mi elképzeljük. Nagyobb az Ő kegyelme is, mint ahogy mi gondoljuk. Az pedig egyedül a mindenható Isten hatásköre, hogy kinek milyen ajándékot ad. Ne találgassuk, hol vannak elhunyt szeretteink. Engedjük el egészen őket, és bízzuk rá őket Istenre. Ne nyugtalankodjunk miattuk. De nyugtalankodjunk azok miatt a még élő szeretteink miatt, akik nem hiszik, hogy Jézus meghalt és feltámadott, hogy helyettük és értük is meghalt, és az Ő feltámadása nekik is erőt adna. Mindent kövessünk el azért, hogy eljussanak erre a hitre. Nyugtalankodjunk amiatt, ha a mi szívünkben sincs még ott az biztos meggyőződés, hogy Jézus miattam és helyettem halt meg, de az Ő feltámadása nekem is új életet, és bizonyos feltámadást készített elő. És tegyünk meg mindent, hogy a mi szívünkben is ott legyen ez a bizonyosság, mert ebből fakad ez a reménység, amiről itt szó volt. 

Mit jelent, hogy vele együtt éljünk már itt? Hogyan költözhet össze valaki az élő Jézus Krisztussal? 

Olyan szemléletesen mondta ezt a mi Urunk, amikor egyszer így szólt: „ Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki meghallja az én szavamat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorázom és ő énvelem.” ( Jel 3,20 ). Ő ott áll az ajtó előtt és zörget. Jeladásokat is akár egy ilyen igehirdetésen keresztül, akár egy hívő ismerősünk szavain át, akár a Bibliát lapozgatva, akár egy-egy próbatétel fordítja a gondolatainkat és a szívünket Őfelé. Sokféle módja van ennek. Minden esetre Ő jeleket ad arról, hogy a mi bezárt kicsi világunkon kívül, az ajtón kívül még sok minden van. Sőt ott van valaki, aki személy szerint velünk akar valamit. Nekünk akar adni valamit. Ezért kopogtat az ajtónkon. 

Aki kinyitja ezt az ajtót Jézus előtt, annak Ő nem kéreti magát. Olyan egyszerűen folytatja: bemegyek, és mindenemet neki adom. 

Mit jelent kinyitni az ajtót? A Biblia jelképes nyelvén ez azt jelenti, hogy ami elválaszt engem, a belül lévőt a kívülről kopogtatótól, az a bűn. Ajtót nyitni Jézus előtt azt jelenti, hogy amit az életemben bűnnek tartok, azt megbánom, neki megvallom. Megköszönöm, hogy erre is van bocsánat, és behívom Őt. Ez az ajtónyitás. Aztán az összes többi Ő dolga. Ő ad békességet, mégpedig nem akármilyet. Az mondja: az én békességemet adom, nem úgy adom, mint ahogy a világ adja (nyugtatókkal stb.), ne nyugtalankodjék a ti szívetek. Az ilyen embernek ad reménységet, ami nem „ földiekkel játszó égi tünemény ”, és nem „ csalfa, vak remény ”, hanem megalapozott bizonyos reménységet, mert Isten ígéreteire épül. Az ilyeneknek sokszorozza meg az erejét, és elmondhatják nagyképűség nélkül azt, amit Pál apostol: „ mindenre van erőm a Krisztusban.” Az ilyeneknek ad olyan örömöt és vigasztalást, amiről az apostol elképesztő szenvedései és megaláztatása közepette ezt írta: „… tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel.” ( 2Kor 7,4 ). 

Egy nem hívő ismerősöm ezt a mondatot hallva ezt mondta: ez az ember nem volt normális hívő, vagy hazudik. Ennyire távol áll a Jézust nem ismerő embertől ez a lelkiállapot, hogy szenvedéseim közepette, veszteségeim miatt sírva is tele vagyok vigasztalódással, és minden nyomorúságunk ellenére csordultig örömmel. Nem tehetek róla, a Krisztussal való közösség ezt is ajándékozza a hívőnek. Annyira csordultig, hogy még ki is csordul, tehát másoknak is jut belőle. 

Ezért írja az apostol, hogy vigasztaljátok egymást azzal a vigasztalással, amivel Krisztus megvigasztalt titeket. Akkor még a szenvedő is tud másokat vigasztalni. A terhek alatt roskadó is át tud venni valamit mások terhéből, és így még több erőt kap hozzá. Ezek a különös törvényszerűségek csak a gyakorló hívő számára ismerősök. De minket Isten nagy szeretettel gyakorló hívőkké akar átformálni, újjáteremteni. Akik valóban hisszük, amit hiszünk. Amit elvileg igaznak tartunk, azt kipróbáljuk a saját praxisunkban, és akkor érvényes lesz reánk mindaz, amiről itt olvastunk. 

Még annyit, hogy az apostol itt nemcsak Jézus kereszthalálának és feltámadásának a jelentőségére utal röviden, hanem az Ő második eljövetelét is említi. Azt mondja, hogy nemcsak azért várjuk vissza a mi Urunkat, mert akkor a benne hívők mind feltámadnak, és együtt leszünk az Úrral, hanem azért is, mert az Ő visszajövetelének a reménysége a mi mostani felelősségünk és tartásunk alapja is. 

A Korinthusi levélben egy hosszú fejezeten keresztül taglalja az apostol, hogy mi a fontos és miért biztos az, hogy Krisztus feltámadott. Felsorolja név szerint a szemtanúkat, akik találkoztak vele, mi következik így, miért alapozza meg a mi reménységünket, és az utolsó mondata, amely így  hangzik: „ Ezért (vagyis mivel ez így igaz) szeretett testvéreim legyetek szilárdak, rendíthetetlenek. Buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásokat nem hiábavaló az Úrban.” ( 1 Kor 15,58 ). 

Aki mindazt hittel komolyan veszi tehát, amit az Úr Jézus ezekről a kérdésekről tanít, azt nem a valós kérdések előtt való menekülésbe hajtja, s nem közömbössé teszi a világ dolgaival szemben, hanem éppen hogy a felelősséget alapozza meg. Az ilyen ember látja, hogy érdemes élni, sőt érdemes szenvedést vállalni, érdemes áldozatot hozni jó célokért, érdemes szeretni, megbocsátani, elengedni akkor is, ha ezért néha bolondnak nézi a világ az embert. Csak így érdemes élni, ahogy azt az Úr Jézus elénk élte, és elénk adja tanításában, mert ennek van biztos, áldott következményekkel, jutalma. Azt Ő nem fogja elfelejteni, és meg fogjuk tőle kapni. 

Ha ebben a világban sokszor nincs is igazság, ha a bűn nem veszi el méltó büntetését, és ha sokszor azoknak kell többet szenvedniük, akik másokhoz jók és áldozatosak, mi akkor is tudjuk, hogy mi az igazi igazság, ami érvényesülni fog a mi Urunk második eljövetelkor. Ez is a mi reménységünk tartalma. 

Így bátorít tehát minket Isten ezen az igén keresztül: „ Ha hiszi, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” Akik benne hittek, azok mindenkor az Úrral lesznek. 

És akkor elmondhatjuk személyes hitvallásként a másik éneket is: 

Az Úr Isten az én reménységem, 

Erősségem mindenféle ínségben; 

Csak tőle várom, igaz boldogságom: 

s meg is találom. 

Benne élek, haláltól nem félek, jót reménylek … (275. dicséret) 

És ebben a reménységben egészen bizonyos, hogy nem fogok csalódni.  

Forrás: cserikalman.hu