senki, csak te meg én,
hogy ketté tört a ragyogás
lenn a kis völgy ölén;
elmúlt a tündöklés; veszendő-sárgán
halt meg… A perc is ily múlandó, drágám.
Világ tündökölt ott, idő, mi tovasuhan.
Hisz fény jön és árnyék jön, s újra fény.
Talán azt se tudjuk, láttuk-e csakugyan:
a völgy, örökre völgy, így is – árván.
Álltunk csak hosszan ott, mint két őszi márvány -
emlékei, mi ketten: te meg én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése