Nézem a madarat a villanyoszlopon. Napok óta gubbasztani látom a jeges szélben. Mennyire irigyeltem mindig a szabad suhanásukat a levegőben! Milyen könnyednek és szabadnak tűnt mindig az a suhanás! Most megrendülve nézem kitartó gubbasztását a fagyban. Mert ára van a suhanásnak. A jeges szélnek kitett, tollakba burkolózó kivetettség. Keményen tűri a szelet, havat – ez rendeltetett –, tudja vagy nem, elfogadja, éli, mint a suhanást, ezzel együtt. Mennyire méltatlankodom én, Uram a kényelmet megbontó nehézségeken, melyek pedig ember létünk velejárói. Mennyire nem tudom a lélek jeges szelét is elfogadni, mikor megpróbálod hitem a támadásokban. Így kellene élnem szüntelen, mint ez a gubbasztó madár, mindig keményen a körülményekben, vállalva a kényelmetlen utazásokat, hideget, hogy szelíd akaratodat teljesítsem. Erre tanítasz a suhanás igézetében, hogy annak ára van: a kényelem, önös akarat feladása, és akár az út az én Golgotámra… Mert aki meg akarja tartani életét, az elveszti azt… Oltalmazz meg engem, Uram az önmagam, kényelmem mindenáron megvédeni akarásától, hogy a kemény fagyok által megedzve, szabadon suhanhassak Veled, Feléd…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése