Tekintsem tárgyalóasztalnak a lombjahullt
diófát és glasszékesztyűnek
az őzgidát, amint a rácsok közé benyúlva
hátát símogatja egy kislánykéz,
amelyre bolond csókok, majd
szenvedélyes májfoltok hullanak?
Halottak napján moziba menjek?
Fa és árnyék. Árnyék és jövő.
De mondhatom-e lisztnek máris csontomat,
rohanásomat csoszogásnak? Várok
inkább a küszöb előtt, a kapunál,
ahol a bundás, szakállas őr áll.
Nézem a világ vásznait: a mandolinos,
alvó cigánylányt, akit megszaglász
a vad, de nem bánt, a félig-növény
madarat, amely maradni nem tud,
de felszállni nem mer. Hogy október
közepe van, és a hőmérő huszonhét
fokra kúszik, nem idéz, és nem előlegez
nyarat, csak meleg őszünk van,
és a hold ma oly kerek! Mérjem
Istenben az időt, ahogy Ágoston tette?
Szeretek sütkérezni a kövön,
elsurranok üldözőim cipője elől.
Huzogatom az alvó oroszlán bajszát,
előre megborzongat,
és ereimben a nap melege nem szűnik.
Hogy a mulatságnak vége sose lesz,
remélem, és ami a legképtelenebb:
nem hiszem el, hogy meghalok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése